Jól szeretni, biztonsággal kötődni

Az anyánkkal való, gyerekkorunkban megtapasztalt kapcsolatunk alapvetően meghatározza a későbbi emberi kapcsolatainkat is, így nagy hatással van a barátainkkal, a partnerünkkel és a saját gyerekeinkkel való viszonyunkra is. Aki az anyjával biztonságosan tudott kötődni, az valószínűleg másokhoz is hasonlóképpen fog kapcsolódni, de aki kisgyerekkorában az anyai kötődés bizonytalanságát tapasztalta, az felnőttként is hajlamos lesz a bizalmatlanságra. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem változtathatunk a kötődési mintázatunkon. A korai kötődés sérülései begyógyíthatók, ha teszünk azért, hogy későbbi emberi kapcsolatainkban megtaláljuk a bizalmat és az elfogadást.

Heinrich Olga pszichológust és pszichoterapeutát a kötődés kialakulásáról, a bizonytalan kötődés okairól és következményeiről, valamint a kötődési minták átörökítéséről kérdeztük.

Mikor alakul ki a kötődés?

– A kötődés már akkor elkezd kialakulni, amikor az embrió az anyaméhben fejlődik, hiszen az anya már ekkor létrehoz valamiféle kapcsolatot a kisbabájával. A kilenc hónap alatt ez folyamatosan alakul, és a szülést követően is tart. Ahogy a gyerek növekszik, úgy önállósodik, és lassan leválik az anyjáról. Eközben az érzelmi kötődés megmarad. Ez a kötődés először az anyával, pontosabban az elsődleges gondozóval alakul ki, később a családtagokkal, majd a környezettel.

Maga a születés és az azt követő aranyóra mennyiben befolyásolja a kötődést?

– Talán csak a filmekben tapasztalható az azonnali összekapcsolódás, amikor közvetlenül a szülés után az anyának odaadják a babát. A kisbaba ekkor még idegen, akit az anya csak a fantáziájában képzelt el. Csakhogy a baba soha nem pontosan olyan, amilyennek elképzeltük, ezért kell egy kis idő, amíg összeismerkedünk vele. A kötődés nem egy pillanat műve. Sok anyának van bűntudata azért, mert úgy érzi, rosszul csinált valamit: az első gondolata az volt, hogy milyen csúnya, vagy mit is kezdjek vele, hogyan fogom életben tartani. Ez mind normális, a kötődéshez idő kell.

Az anyával való kapcsolatunk hogyan határozza meg a későbbi kötődéseinket másokhoz?

– A későbbi életünk során nagyjából olyan kapcsolatokat teremtünk az emberekkel, amilyet az anyukánkkal megtapasztaltunk. Az anyával való biztonságos kötődés egy stabil, bizalmas embert épít. Ezek a gyerekek bátran mozognak, kutatnak, számíthatnak az anyjukra. Ezzel szemben az anyával való bizonytalan kapcsolat különböző zavarokhoz vezethet a kötődési stílusban. Kialakulhat például az elkerülő kötődési minta. Ha az anya érzelmileg nem elérhető, ha nem tud ráhangolódni a gyerekre, nem követi a szükségleteit, akkor a gyerek gyorsan rájön arra, hogy nem számíthat rá. A gyerek ekkor bezárul, és ugyan belülről kötődik, mégis biztonságosabbnak látja, ha megmarad a saját kis világában, mert úgy érzi, úgy tapasztalja, hogy úgysem, figyel rá senki. Belőlük lesznek azok a felnőttek, akik nagyon szeretik a függetlenségüket, egyedül akarnak élni, és úgy gondolják, hogy senki nem érti meg őket. Az is lehet, hogy az anya elérhetetlensége zavaros, ambivalens reakciókat vált ki a kisbabából. Ez azt jelenti, hogy nagyon igényli az anyukáját, de tudja, hogy nem számíthat rá, s emiatt ellöki magától. Ők szorongó gyerekek lesznek, akik az anyjuk közelében feszültek, sírósak, nem lehet őket megvigasztalni. Az egészségesen kötődő gyerek arról ismerhető föl, hogy idegenek nem tudják megvigasztalni, az anyjára van szüksége. Az elkerülően kötődő gyerekek megvigasztalják magukat, az ambivalenseket ellenben senki nem tudja megvigasztalni. Ők sírós, érzékeny gyerekek, akik igénylik a kötődést, de nem tudnak vele mit kezdeni.

Ha felnőve a kötődési mintázatainkat átvisszük a párkapcsolatainkba, az milyen problémákhoz vezethet?

– A párkapcsolatban két különböző ember vesz részt, akik nem biztos, hogy egyforma kötődési mintát alakítottak ki a saját anyjukkal. Ekkor történik meg, hogy nem tudjuk a másik emberrel megfelelően kialakítani a bizalmat. Nem ismerjük föl, hogy a másik bízik bennünk, hogy elérhető számunkra, hogy támogat minket, mert azt szoktuk meg, hogy a mi életünkben ilyen nincs. Az anyától tanult mintát továbbvisszük a későbbi kapcsolatainkba: ha azt tanultuk, hogy az a legbiztonságosabb, ha egyedül maradok, akkor később egy párkapcsolatban se tudok elég nyitott lenni a másik jelenlétére. Mindez nemcsak a párkapcsolatra, de a barátságokra is érvényes. A bizalmatlan emberek a barátaikkal is bizalmatlanok. Ha nem alakult ki egy elsődleges bizalom az anyával, akkor senkiben nem fogunk megbízni, hiszen nem ismerős számunkra az a minta, hogy az emberekben lehet bízni. Hangsúlyozom, nem feltétlenül az anyáról van szó, hanem arról az emberről, aki a legtöbb időt tölti a kisbabával – ő általában az anyuka. Vele alakul ki az első kötődésünk, ami mintául szolgál a későbbieknek.

A későbbiekben hogyan változhatnak a kötődési mintázataink?

– Minél problémásabb a korai kötődés, annál nagyobb szükség lehet pszichoterápiás segítségre vagy másféle pszichológiai munkára. Ha az ember foglalkozik önmagával, ha próbál változtatni a kötődési mintákon, ha igyekszik nyitni mások felé, ha igyekszik magasabb szintű önismeretet gyakorolni, akkor változnak ezek a minták. Ezenkívül különböző élethelyzetek is változtatják az embert. Vannak, akik az egyik partnerrel az egyik módon kötődnek, később egy másikkal valami oknál fogva már egészen más típusú kötődésre képesek. A különböző életszakaszok is meghatározzák a kötődésünket. Kamaszkorban még az egyik módon kötődünk, de ahogy érünk, ez is velünk változik. Az ember egész életében tanul és változik. Az anyával való kötődésünk sem határozza meg véglegesen, hogy milyen kapcsolatot tudunk kialakítani másokkal életünk végéig. Nincs olyan, hogy a korai kötődés zavara miatt nem lehet jó kapcsolatom vagy jó életem. Mindig tudunk változtatni.

Az egyetemen az egyik tanárom mesélt egy kísérletről, amelyben a kismajmot elválasztották az anyjától, aki ezért fölnőve nem tudott megfelelően gondoskodni a saját gyerekéről. De ettől az első kismajomtól annyi szeretetet és elfogadást kapott, hogy amikor később megszületett a második kismajma, őt már sokkal jobban gondozta, sokkal inkább kötődött hozzá.

– Ez azt példázza, hogy a saját gyerekeinktől is tanulhatunk kötődést, főleg a másodiktól, harmadiktól. Az elsőszülött gyerekünkkel általában még nagyon görcsösek vagyunk, nagyon erős a szülőben a megfelelési kényszer, a félelem, a bizonytalanság. Nem tudja, mitől lesz jó anya. Ahogy szülőként szerzünk egy kis önbizalmat, máris nagyon sokat tudunk tanulni a gyerekeinktől.

Mit tehetünk azért, hogy a gyerekeink biztonságosan kötődjenek?

– Rájuk kell hangolódni, ez a legfontosabb. Nem mondhatjuk, hogy akik nem tudnak biztonságosan kötődni másokhoz, azokat gyerekkorukban nem szerették, hiszen az anyák szeretik a gyerekeiket. Inkább az a kérdés, hogy ezt a szeretetet hogyan éljük meg, mennyire tudjuk ráhangolni magunkat a gyerek lelkiállapotára. Ha az anyuka viselkedése a saját hangulatától függ, akkor a gyerek bizonytalan lesz. De nagyon nehéz elvonatkoztatni a saját pillanatnyi lelkiállapotunktól. Amikor egy nő anyává válik, akkor az elsődleges feladata az, hogy életben tartsa a gyereket. Ez nagyon nagy felelősség, és nagyon nagy félelem is. A társadalomból, a médiából van egy elvárás, hogy milyen anyának kell lenni, hogy milyen gyereket kell nevelni. Sokszor ez a fantáziakép elvonja a figyelmet magáról a gyerekről. Az anyaszerepbe tehát nem könnyű beletanulni. Tökéletes anya nincs, de az átlagos anya elég jó. Ehhez az ösztöneinkre kell hallgatnunk, arra a védőimpulzusra, ami belőlünk mint anyából jön.