A híradásokból rendszerint az derül ki, hogy árvizek pusztítanak vagy tarol az aszály. Mert csak a katasztrófákra figyelünk oda, a jó hír nem hír. Vízügyekben ilyen, mármint jó, egyébként sincs sok, még így, a víz világnapja közeledtével sem. Olyan megállapítással, mely szerint a vizekkel minden rendben, és a helyzet változatlanul jó, aligha találkozunk. Ami a rossz híreket illeti, azok nagyjából két csoportba oszthatók. Az egyikbe az árvizek mint rövid lélegzetvételű, látványos balhék tartoznak, a másikat a hosszú távon történő vízfogyatkozás, szennyeződés, romlás... alkotja.
Tekintettel arra, hogy a vízfogyatkozásról annyi terjedelmes tanulmány készült – beleértve a „mindmeghalunk” zamatú pánikkeltőket is –, hogy áttetvezésükre két-három élet is kevés, csupán néhány ütős példára térünk ki.
Volt egyszer egy Aral-tó. Ma is megvan, már amennyi megmaradt belőle. Egykor csaknem 69 000 négyzetkilométer volt a vízfelülete, ami több mint Szerbia területének háromnegyede. Úgynevezett lefolyástalan sóstóról van szó, folyók ömlöttek bele, de semmi sem folyt ki belőle. Ma Üzbegisztán és Kazahsztán határán fekszik, korábban a Szovjetunióhoz tartozott. Arra az időszakra, az 1960-as évekre tehető, hogy a tavat tápláló két legnagyobb folyó – a Szir-Darja és az Amu-Darja – vizét csatornarendszerrel átirányították a sivatagban kialakított ültetvények öntözésére. Vízutánpótlás hiányában megkezdődött a tó kiszáradása, a folyamat visszafordíthatatlannak bizonyult. Létrehozták ugyan a világ harmadik legnagyobb gyapotültetvényét, de kiszárították a világ negyedik legnagyobb tavát. Ma a tó vízfelülete alig tíz százaléka a korábbinak, a többi helyén sivatag van, problémák sokasága származik ebből.
Irány Afrika! A Viktória-tó a világ harmadik legnagyobb tava, Kenya, Uganda és Tanzánia osztozik rajta. Meg szennyezi rendületlenül. Bár a tó vizétől negyvenmillió ember megélhetése függ, többnyire olyan emberekről van szó, akiknek az ökológia mint fogalom nem jelent semmit. Aztán minderre a nyerészkedők is rátettek néhány lapáttal. Miközben a szennyezés hatására a tó mélyrétegei oxigénmentesekké váltak, ezért az élet onnan a sekélyebb tórészekbe költözött, addig a pénzsóvárok betelepítették a tóba a nílusi sügért. Nagy növésű csúcsragadozóról van szó, amely – ugorjunk egyet az időben – ötven év alatt a tóban élő halfajok többségét kipusztította. Mintegy háromszáz fajról van szó. A felborult egyensúly miatt a víz minősége tovább romlott, az anaerob rétegek egyre magasabbra hatoltak a vízoszlopban. Mindez fokozódott azáltal, hogy a bölcsőszájú halak ketreces tartása következtében – ürülék túlhalmozódása a ketrecek alatt – a Viktória-tó vize szinte semmire se jó.
Ótos András
Kínában vagyunk, a Jangce folyón épített Három-szurdok-gátnál, a világ legnagyobb vízerőművénél. Mellékesen megjegyezzük, az áramtermelést illetően van nála egy nagyobb, a különbség azonban lényegtelen. Az erőmű méretei, a beépített betonmennyiség, a kitermelt áram, a csökkenő környezetterhelés... elterelték a figyelmet néhány „apróságról”. Az egyik, hogy a megváltozott körülmények miatt nagyban növekszik a földcsuszamlások veszélye; a felvíz lassulása miatt növekszik a feltöltődés, kevesebb hordalék jut az alvízre, ezért a meder egészen a torkolatig instabillá válik, és ez a deltában fekvő Sanghajt is veszélyezteti. Vannak erre meredek szakkifejezések, de ettől – a felesleges szócséplés kiküszöbölése végett – eltekintünk. Meg azért is, mert akik idejekorán felhívták a figyelmet erre a veszélyre, azok rács mögé kerültek. Csak futólag mondjuk, hogy a szóban forgó gát alatti folyószakaszon fekszik az a Wuhan nevű város, ahonnan útjára indult a koronavírus. Lehet, hogy a gátnak semmi köze ehhez. De tudni kell, hogy a gát megépítése után a folyó vize pangó, szennyezett és zavaros lett. Meg a kardorrú tok, a világ egyik legnagyobb édesvízi hala is kiveszett a folyóból, néhány évvel ezelőtt kihaltnak nyilvánították. Ne tévesszük szem elől: a hal a vízminőség indikátora!
És hova lett a Duna vize? Egyre gyakrabban kényszerülünk arra, hogy az összeesküvés-elméletek világában keressünk választ bizonyos jelenségekre. Adott esetben arról van szó, hogy irgalmatlan mennyiségű víz kallódott el, akár a cirkáló Rejtő regényében. Konkrétan, a Duna vízgyűjtő területének Nagymaros feletti szakaszáról van szó, hiszen a hozzánk befutó Duna-víz legjava onnan érkezik.
Ezen a területen történt, hogy február 8-a és 22-e között a hóvízkészlet hirtelen megfogyatkozott. Némi kerekítésekkel öt köbkilométerről kettő és félre csökkent. Így kifejezve ez nem tűnik soknak, de nem árt tudni, hogy az egy köbkilométer egymilliárd köbmétert tesz ki. És ha két hét leforgása alatt annyi hó olvad le, hogy vízzé alakulva két és fél köbkilométert tegyen ki, akkor az sok. Csak összehasonlítás gyanánt: nagyjából ekkora a Vaskapu I. vízerőmű 253 négyzetkilométeres tározótavának teljes vízkészlete. Ennyi víznek jelentős vízszintemelkedést kell eredményeznie, és ennek az árhullámnak az eltelt idő alatt el kellett volna érnie tájainkat is. De nem így történt. A Dunán semmilyen árhullám nem alakult ki, és most sincs kialakulóban. Persze, erre is van magyarázat.
A folyó felső szakaszán, valamint az ott torkolló mellékfolyókon épült duzzasztóknak van akkora vízmarasztaló kapacitása, hogy tározóikat akár már most feltöltsék a nyári szintre. De szóvá kell tenni, hogy amióta ez így működik, azóta alakulnak ki őszi mesterséges árhullámok a Dunán, hiszen akkor csinálnak helyet az őszi esőknek meg a tavaszi hóolvadásnak. Aki pedig a duzzasztók alvizén él, az alkalmazkodjon. Mert víz nem akkor van, és soha sincs annyi, amikor/amennyi éppen kellene.
Nyitókép: Ótos András
