Gyalogáldozatok

Princesának, vagyis Hercegnőnek „keresztelték” azt a tizenegy hónapos afrikai kislányt, aki 2014. augusztus 12-én érkezett egy lélekvesztőn Spanyolországba. Nem egyedül, de nem is a szüleivel, hanem illegális migránsok csoportjával. A szenegáli édesanyja és édesapja Marokkóban rekedt (útiokmányok nélkül), mert éppen induláskor vitába keveredtek a helyszínen megjelent rendőrökkel. Ezért nem utazhattak el, de Princesát a tovább vándorló felnőttek közül valaki – a szülők tudtával – fölvitte a Földközi-tengeren Spanyolországba tartó rozoga gumicsónakra, amely a rendőrök felbukkanásakor azonnal elindult. Útközben egy asszony dajkálta.

Amikor a csoport Tarifánál partot ért, még a sokat próbált spanyol határőröket is meghatotta a történet. Megérkezésekor a baba már lázas volt és éhes is, amit két cumisüveg tejjel gyorsan orvosoltak a Vöröskereszt önkéntesei. Kaptak is érte cserébe hálálkodó kedves és feledhetetlen mosolyt. Hamarosan pedig pótlólagos információt is, de azt már az édesanyától, merthogy sikerült vele felvenni a kapcsolatot. Tőle tudták meg, hogy Princesa valódi neve Fatima és még csak tizenegy hónapos.    

A történet különleges. Ám az utóbbi években sajnos sok olyan esetről tudósított a média, amelyek közös jellemzője, hogy gyerekek vágtak neki egyedül a nagyvilágnak. Gyakran gyalogosan.

Nem szöktek, „csak” távoztak, vagy elmenekültek a szülőföldről. Az esetek többségében szülői jóváhagyással, bátorítással, támogatással, segítséggel, olykor talán még áldással is.

Persze az sem ritkaság, hogy együtt kerekedik fel az egész família, hagy kényszerből maga mögött mindent, ám a családtagok útközben elszakadnak egymástól. Legrosszabb esetben haláleset miatt. S olyankor az árva gyerekek tovább sodródnak a kívánt úti cél felé. Rosszabb esetben kísérők nélkül. Jobb esetben ugyanolyan sorsú felnőttekhez csapódva, ám továbbra is illegálisan. Egy emberibb élet reményében. Egy olyan országba vágyakozva, amelyet megfelelőnek gondolnak, bízva abban, hogy ott befogadják őket. Még akkor is, ha „papírok” nélkül jutottak el oda.

Az utóbbi időben egyre több kiskorú indul el a nagyvilágba egyedül, hogy biztonságosabb jövőt, megélhetést keressen magának, családjának. Princesa esete ugyan ritka és a tíz évnél fiatalabb, magányosan „utazó” gyerekekből sincs sok. Ám a 14 és 18 év közötti, egyedül menekülő tinédzserek tábora folyamatosan növekszik. Többségük a helyi háború, káosz és nyomor, vagy a kilátástalanság miatt hagyja el hazáját. Az okok között szerepelhet üldöztetés, természeti katasztrófa, a klímaváltozás előidézte szélsőséges (időjárási) események sorozata és sok egyéb tényező.

Az otthonukat elhagyni kényszerülők száma 2022 közepére már elérte a 103 milliót. Ez szomorú rekord, hiszen soha ennyien nem menekültek még a bolygón. A problémát évtizedek óta figyelemmel kísérő, s kezelni próbáló ENSZ-testület (UNHCR) statisztikáiból az is kiderül, hogy 2021 végén még „csak” 89,3 millióan lehettek. Egy részük, a becslések szerint csaknem 36,5 millió személy, 18 évnél fiatalabb volt. Sokan felnőtt korú társ nélkül haladtak valamerre, majd kértek menekültstátust valahol.

Többségük háborús övezetet hagyott maga mögött Szíriában, Afganisztánban, Dél-Szudánban, vagy Ukrajnában. A végcéljuk rendszerint (Nyugat-)Európa, vagy Észak-Amerika; ott is elsősorban az Egyesült Államok, ahol már a múlt évtized első felében váratlanul sok kiskorú bukkant fel. Illegális útvonalakon, nem ritkán csempészek segítségével vándoroltak oda.

Az USA és Mexikó határán (amerikai oldalon) csak 2013 októbere és 2014 júniusa között több mint 52 ezer, kísérő nélküli gyermeket fogtak el, tízszer annyit, mint 2009-ben. Főként Közép-Amerikából érkeztek. Ez akkor zajos belpolitikai vitákat gerjesztett az Egyesült Államokban. Bár a lárma azóta lecsendesedett, a probléma nem szűnt meg.

Sőt. Az ENSZ gyermekvédelmi szervezete (UNICEF) már tavaly nyáron arra figyelmeztetett, hogy a II. világháború óta a legtöbb kiskorú kényszerült menekülni konfliktusok, erőszak és más válságok elől. Az UNICEF riasztó példaként említhette volna Ukrajnát, amelyet az orosz agresszió miatt legalább négymillió gyermeknek kellett elhagynia. Többen egyedül mentek, miként az a 11 éves fiúcska, aki – sok száz kilométer megtétele után – Zaporizzsjából jutott el Szlovákiába, „mert a szüleinek Ukrajnában kellett maradniuk”. Ez nem mendemonda, hanem a fogadó ország belügyminisztériumának tavaly március 5-ei tényközlése.

Mindössze az útlevele, egy kisebb hátizsák, s nejlonszatyor volt nála. A bal kézfején a szlovákiai hozzátartozójuk – még otthon, valamelyik szülő által golyóstollal odaírt – telefonszáma és neve virított. Keserves útja jól végződött, hiszen röviddel azután, hogy elhelyezték egy befogadóállomáson, megjött érte a „címzett”.

Szerencsésnek is nevezhetnénk a történetét, de nem az. És az ilyen esetek egyike sem az. Pszichológusok, de mások is előadás-sorozatokat tarthatnának arról, hogy miért nem az. Akár azoknak is elmondhatnák, akik a vészhelyzeteket előidézik, felforgatva és bizonytalanná téve az otthonukból kiszorított, s ezzel kiszolgáltatott áldozattá váló tízmilliók életét.

Az ilyen kegyetlen változások mindenkit megviselnek. A gyermekvándorokat különösen, hiszen fokozottan sérülékenyek. Főként a háború elől, vagy az életveszélyes környezetből menekülők. De azoknak sem irigylésre méltó a helyzete, akik gazdasági okokból vállalkoznak az útra, szülőkkel együtt, vagy nélkülük, hogy embercsempészek közreműködésével jussanak el biztonságosabbnak, élhetőbbnek vélt területre.    

Ezek a lakhelyváltoztatások nagyon veszélyesek, s hónapokig, gyakran évekig tarthatnak. A megpróbáltatások olykor egész generációkat érintenek. A vándorfiatalok jó része emiatt nem jut sem az életkorának megfelelő neveléshez, oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz, sem törvényi védelemhez. És ez még nem minden, hiszen bűnbandák, emberkereskedők csapdájába eshetnek, rendőrök, határőrök foghatják el őket, sőt őrizetbe is kerülhetnek és kitoloncolhatják őket.

Pedig a menekülő gyerek elsősorban gyerek, akit mindenütt és mindenkor külön(leges) bánásmód illet(ne) meg. Ezt nemcsak a lelkiismeret diktálja, hanem több (nemzetközi) szabály, egyezmény, törvény és nyilatkozat is. Ezek arról is rendelkeznek, hogy a menekült gyerekekkel hogyan kell bánni. Merthogy, ha valaki sorsa csöppet sem irigylésre méltó, az övéké biztosan nem az.