A vajdasági magyar közösség kulturális örökségének és hagyományainak megőrzése érdekében végzett több évtizedes munkája elismeréseként a magyar állam Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetéssel jutalmazta Varjú Mártát, a Magyar Szó főszerkesztőjét. A kitüntetés palicsi ünnepélyes átvétele során a főszerkesztő fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy több évtizedes újságírói, különösképp pedig főszerkesztői munkája során mindig azt tartotta szem előtt, hogy olyan napilap készüljön, amely ennek a közösségnek a szolgálatában áll, nemcsak anyanyelvünk által, hanem szellemiségében is.
„Örömmel és a legjobb szándékkal végeztem ezt a munkát kollégáimmal együtt, hiszen nélkülük teljesíthetetlen lett volna a főszerkesztői vállalásom, így viszont gyakran osztozhattunk a sikerekben.” Köszönetét fejezte ki a kollégáknak a kitartásért és helytállásért. „Megvallom, előfordultak nehéz időszakok is az elmúlt évtizedekben, amikor meg kellett harcolni azért, hogy egységes maradjon a szerkesztőség, hogy leküzdjük azokat a kísérleteket, amelyek más irányba igyekeztek terelni a lapot, ami idegen érdek és idegen út lett volna olvasóink, így a vajdasági magyar közösség számára is. Munkámat természetesen nem kitüntetésért végeztem, de a társadalmi elismerés megerősít abban, hogy jó utat választottam. Pályafutásom vége felé talán nem hangzik nagyképűen, ha Pál apostol leveléből idézek: A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam”, húzta alá a beszédében.
Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője (Molnár Edvárd felvétele)
Mártával a kitüntetés kapcsán, de más témákról, újságírásról, sikerekről s történelemről is kötetlenül beszélgettünk. Az, amit elmondott, voltaképpen egy metszete is annak, ami országunkra az elmúlt évtizedek során, saját újságírói pályafutása ideje alatt, jellemző volt. Először, természetesen, a rangos elismerésre tértünk ki, s elsősorban arra, hogyan tudta titokban tartani olyan sokáig, amit már hónapokkal ezelőtt tudott.
A kitüntetettek: Kónya-Kovács Otília újságíró, Kiss János, a Szabadkai Rádió műsorvezetője, Csallóközi Eszter, Magyarország Szabadkai Főkonzulja, Varjú Márta, a Magyar Szó főszerkesztője, Juhász Gábor népzenész és újságíró (Molnár Edvárd felvétele)
– Pontosan emlékszem, 2022. október 20-án tudtam meg, Magyarkanizsán ültem a városnapi ünnepségen. A telefonom ki volt kapcsolva, élveztem a műsort, amit az is szépített, hogy Magyarkanizsa Pro Urbe kitüntetettje vagyok, ezt még 2019-ben kaptam meg. Egyszer csak ránéztem a telefonra, elmulasztott hívások sorozatát vettem észre, visszahívtam a számot, s elmondták, hogy nagy valószínűséggel megkapom ezt az állami kitüntetést, de természetesen nem publikus a dolog, mert csak jövőre esedékes az átadása. Egyedül a férjemmel közöltem, de ő is megesküdött, hogy nem mondja el senkinek. Ha éltek volna még a szüleim, nekik is elmondtam volna biztos, hiszen mindig együtt örültünk a sikereimnek. Tudni lehetett, hogy március 15-e táján lesz az átadás. Már közel jártunk a dátumhoz, amikor, emlékszem, azt mondtam a férjemnek: erről már le kell mondani, nem történik semmi. Másnap viszont megérkezett a megerősítő hívás. Közben feszített a kérdés, mert ebben a periódusban sokan kaptak még díjat a szerkesztőségben, együtt örültünk, miközben én a sajátomról egy szót sem szólhattam.
A megerősítő hívás után milyenek voltak az első reakcióid?
– Nem is tudtam elhinni, felfogni, mi történt. Jóleső érzés fogott el pár napon belül, mert visszaigazolása volt ez mindannak, amit tettem. Nem magamért csináltam, hanem a közösségért és a lapért, s a szerkesztőséggel együtt tudtam elérni a sikert. Boldog voltam.
A főszerkesztői megbízatásod előtt hosszú ideig újságíró is voltál, mit gondolsz, melyik tevékenységed járult hozzá inkább a kitüntetés elnyeréséhez?
– Meggyőződésem, hogy a főszerkesztői, de főszerkesztő meg nem is lehettem volna, ha nem dolgozom újságíróként a Magyar Szóban. 2011 júniusában váltam főszerkesztővé, akkor kicsit riadtan, de annál nagyobb eltökéltséggel. Nem tetszett, milyen irányba halad a lap, már előbb sem tetszett. Másfajta szerkesztőségbe csöppentem én annak idején, s valahogy úgy éreztem, megszakadni látszik a korábbi elkötelezett újságírói munka. Az elődömet leváltották, s ez nem volt egy örömtelinek, könnyűnek mondható pillanat, de mellém állt az újvidéki szerkesztőség szinte egy emberként, s lassan a többi is. Elkezdtük a közös munkát, ami eleinte nem volt felhőtlen, tudtam viszont, mit akarok, s azt is, nem vagyok eltántorítható.
A Magyar Szó tanácstermében közönség előtt is kifaggattuk Mártát (Ótos András felvétele)
Mit látsz legnagyobb változásnak az előtted lezajlott periódushoz képest?
– Modernebb, olvasóbarátibb lett a lap, arculatváltozáson esett át, tartalmilag és műszakilag is. Magyar nyelven s magyar szellemiségben készül. Azelőtt is ezt mondták, de utóbbi nem valósult meg. Arról kell írnunk, ami velünk történik, vagy érint, érdekel bennünket. A fókusz meghatározása a fontos. Országos napilapot kell készítenünk magyar nyelven a vajdasági magyaroknak, ehhez ragaszkodtam. Fejlesztettük a regionális oldalakat és a mellékleteket is. Amikor főszerkesztő lettem, elkezdték emlegetni, hogy végnapjait éli a nyomtatott sajtó, ezt semmiképp sem fogadhattam el. Ezért kezdtünk el közösen gondolkodni, változtatni, fejleszteni. Régi szlogenem: mindennap elkészítünk egy napilapot, benne egy hetilapot, vagyis mellékletet, s az online térben is szinte a nap huszonnégy órájában helytállunk.
Ennek a megvalósítása volt a legnehezebb?
– Bizony nem volt könnyű. Elmagyarázni mindezt, rábírni az embereket, a lelkiismeretükre hatni, mindez nem egyszerű, de sikerrel jártam.
Mindenki tudja rólad, hogy – amennyiben eget rengetően fontos kötelezettségeid nincsenek – állandóan jelen vagy az operatív üléseken és az esti lapzártán is. Miért látod ennek szükségét?
– Napilapnál vagyunk, az értekezlet is fontos, de utána estig még sok minden megváltozhat, történhet, s este is lehetnek módosítások, képcserék, címcserék. Felelősséget érzek a lap iránt, ha valami nem stimmel, nem hivatkozhatok egyik kollégára sem, én vagyok a felelős mindenért. Ezért kell a nagy odafigyelés. Talán már megszokták a munkatársaim.
Hogyan csöppentél bele az újságírásba, kerültél a laphoz?
– Amikor a Jogtudományi Karon elveszítettem a harmadik évet, kezdeni akartam magammal valamit, s megjelent egy pályázat a Magyar Szóban, hat újságírót kerestek, jelentkeztem hát. Felvettek, de azt mondták, „édes lányom, fejezd be szépen a tanulmányokat, adunk ösztöndíjat is, csak te tanulj”. Pedig akkoriban már a harmadéven lehetett diplomát szerezni az addigi tanulmányok alapján, de nem erre buzdítottak, hanem a folytatásra. Nyáron azonban bekapcsolódtam a szerkesztőségi munkába, s rögtön megragadott az a hangulat, amit ott tapasztaltam. Nagy volt a jövés-menés, mindenki dolgozott valamin, rengeteg volt a téma, a beszélgetés, egyszerűen beleszerettem. Alig vártam, hogy a bedolgozás helyett rendes munkaviszonyt kezdjek. Voltunk itt vagy 250-en. Serkentett mindez arra, hogy diplomázzak mielőbb. 1985-ben, emlékszem, július elsején diplomáztam, 15-én már kezdtem a lapnál.
Kötetlen hangulatban, kollégák, barátok, ismerősök nagy figyelemmel hallgatták végig Márta visszaemlékezését újságírói múltjára, amelyeket érdekes történetekkel fűszerezett (Ótos András felvétele)
Milyen feladatokat kaptál?
– Nem volt könnyű abban az időben érvényesülni, az elején mindenki az újvidéki oldalhoz került, ahol tizenöten voltunk egy oldal elkészítésére. Minden téma le volt már osztva. A fontos kérdéseket nem a kezdők kezelték. Hívogattuk a rendőrséget, mentőket, mozikat, kijártunk piacra. Lassan sikerült elérni, hogy a kezdők is kapjanak már valamilyen témát: nekem a telekrendezési önigazgatási érdekközösség jutott. A neve is eléggé árulkodik, az égvilágon semmi sem történt ott, csináltam pár beszélgetést az illetékesekkel, persze a szocializmus idején meglehetősen nagy volt azért ilyen helyeken a távolságtartás. Jogászként elkezdtem a kialakulóban lévő ombudsmani intézménnyel foglalkozni. Később átkerültem a belpolitikára, s hamarosan Matuska Mártontól, aki az 1944–45-ös magyar áldozatokkal szeretett volna foglalkozni, elkaptam a bírósági, igazságügyi tudósítói munkát. Ez nagy változást hozott számomra, elkezdtem a pereket, tárgyalásokat követni. Egy érdekes történet is kapcsolódik ehhez: egy alkalommal, amikor egy magyar elkövető gyilkossági tárgyalása volt, új bíró vezette azt, s a kihallgatás után megkérdezte az újságírókat, mit szoktak ilyenkor a bírók adni a médiának. Én azonnal mondtam, hogy ide szokták adni a teljes anyagot, s aztán mi abból megírjuk a lényeget. Ezt is tette, jó részletes jelentést írtam a Magyar Szóban, s mondanom sem kell, másnap érkezett a telefonhívás a bíróságról, hogy azért ez „egy kissé túlzás volt…”
Később végigkövetted a politikai változásokat is az országban.
– Lényegében már 1988-ban kezdetüket vették, ezért elkerülhetetlen volt, hogy az ember megmozdulásokra, tüntetésekre járjon. A többpártrendszer nagy változást jelentett, érdekes volt tehát akkor politikával foglalkozni, képviselőházból tudósítani, Belgrádból írni. Nagyobb összefüggésekben lát az ember. Jogi-kriminalisztikai konferencián ismertem meg például Dragoljub Mićunovićot, aki elárulta 1987-ben, hogy újjáalakul a Demokrata Párt. Kapcsolatrendszereket lehetett akkoriban így kiépíteni. Amikor elkezdődtek az ellenzéki tüntetések a kilencvenes években, megismertem azok vezetőjét, Vuk Draškovićot is, s mikor őt és feleségét meghurcolták, s a tüntetők napokon át követelték szabadon bocsátásukat, éhségsztrájkoltak, volt egy olyan helyzet, amit szintén soha sem fogok elfeledni: azt mondták a helyszínen lévő újságíróknak, hogy a Magyar Szó és a Washington Post mehet be nyilatkozatot kérni az összes média közül.
Munkásságodra visszatekintve, mely írásaidra vagy a legbüszkébb?
– Nagyobb fordulatot hozott életemben 1996. Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia szervezett 1956-ról egy tanácskozást, a Menedékbe című kötetben pedig megjelent az ott megismert Dobrica Ćosić volt szövetségi államfővel készült interjúm 56-ról. Úgy történt, hogy a kapcsolat felvétele után vezetékes telefonon keresett, otthon apukám vette fel a kagylót, majd kiesett a kezéből, amikor bemutatkozott az alanyom. Ivan Ivanji, Krammer Ferenc is a megszólítottak között voltak. A magyar filmesek világtalálkozójára is eljutottam Vicsek Károlynak köszönhetően, olyan nagy nevekkel beszélgethettem, mint Szelecky Zita, Zsigmond Vilmos, Tony Curtis… Meginterjúvoltam Habsburg Ottót is 90. születésnapján Sóskúton, 2010 után a miniszterelnökké választott Orbán Viktort is. Több interjút készítettem Pásztor Istvánnal, a legkedvesebb számomra 2017-ben íródott, amikor Duna-díjjal jutalmazták, A vajdasági magyar közösség újra egy irányba húz volt a címe. Mindig arra törekedtem, hogy az interjúk során az aktuális eseményeken túl megmutassam magát az embert is, egy maradandó érték, ábrázolás szülessen.
Nyitókép: Varjú Márta a magyar állam Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat kitüntetéssel (Molnár Edvárd felvétele)
