A forint, anyaországunk ma is használatban lévő fizetőeszköze augusztus elsején ünnepli a születésnapját. 1946. augusztus 1-jén váltotta fel ugyanis az akkor elképesztő gyorsasággal inflálódó pengőt. Ezt a napot tartjuk a forint születésnapjának, pedig a magyaroknak korábban is volt már forintja, legelőször Károly Róbert király uralkodása alatt. Akkor az aranyforint volt, 1325–1342 között verték, csak kevés maradt fenn belőle. Károly Róbert 1308 és 1342 között uralkodott. A XIV. század az érett feudalizmus korszaka volt Magyarországon. Erre az időszakra a fejlett pénzgazdálkodás és árutermelés volt jellemző. Magyarország addigi pénzügyi életében nagy bonyodalmat okozott, hogy kb. 35-féle hazai és külföldi pénz volt forgalomban. A helyzet orvoslására is kitűnően megfelelt az egységes aranyforint bevezetése, mely pénz a nevét Firenze városról kapta, ahol 1252 óta vertek aranypénzt. Ennek a pénznek a fiorino d’oro volt a neve, a forint elnevezés ebből ered, melynek egyik régi alakja a florint volt. Olaszul a fiorino d’oro firenzei aranyat jelent, latinul pedig florentinus, röviden florint volt a neve. A későbbi századokban ez a megnevezés többször is felbukkant, gyakran csak „fl.” rövidítéssel. Mivel a magyar nyelv nem kedveli a mássalhangzók torlódását, a florint a hétköznapi nyelvhasználatban forint lett, eleink egyszerűen elharapták az „l” betűt. De később is volt, amikor a magyaroknak forint a pénzneme. Mária Terézia például 1762-ben kibocsájtotta a Habsburg Birodalom első bankjegyét 5, 10, 25, 50 és 100 forintos címletekben. 1848 nyarán pedig Kossuth Lajos, aki akkor pénzügyminiszter volt, azzal próbálta stabilizálni az ország pénzügyi helyzetét, hogy önálló magyar bankjegyet bocsátott ki forint néven. Az akkori magyar pénz a nép körében a Kossuth-bankó elnevezést kapta, gyakrabban említik ma is így, mint forintként. 1867-ben, a kiegyezés után az Osztrák–Magyar Monarchia pénznemeként bevezették az osztrák–magyar forintot. A II. világháború után, 1946-ban vezették be az 1945–1946 évi hiperinflációt követően a pengő helyett ismét a forintot. Ez a forint már nem aranyalapú pénz volt. A váltópénze máig a fillér, de a fillérérméket 1999-ben kivonták a forgalomból. Érdekességként megemlíthető, hogy a forintot, mint sok más valutát, többször és sokféleképpen próbálták már hamisítani. Emlékezetes, szinte valótlannak tűnő, de igaz eset, amikor 2008-ban egy kétpói idős férfit 54 000 forintos címletekkel vertek át. A bácsi a birkáit szerette volna 108 ezerért eladni, amiért cserébe hamisított pénzjegyeket kapott. Csak akkor jött rá, hogy 54 ezer forintos címlet nem létezik, amikor a hamis pénzt megpróbálta felváltani a helyi postán.
A forint születésnapja jó alkalom arra is egyben, hogy kivezetésének és a közös európai pénz bevezetésének dilemmáját ismét szóba hozzuk. A kérdést természetesen kizárólag az anyaország nemzeti érdekei alapján kell elemezni. Turbulens időket élünk, és az ilyen döntés egyik nap még jónak tűnhet, másnap kiderülhet róla, hogy fatális tévedés. Amikor egy ország csatlakozik az Európai Unióhoz, lényegében vállalja, hogy idővel bevezeti a közös fizetőeszközt. A kormány és a Magyar Nemzeti Bank képviselői többször hangsúlyozták, hogy az ország tartja magát ehhez a kötelezettséghez, de csak a biztonságos és sikeres euró-bevezetést tekintik elfogadhatónak. Az ellenzéki pártok viszont ez ügyben is – általában szakmai szempontból nem igazán alátámasztható – kritikákat fogalmaznak csak meg. Az eddigi tapasztalatok arra utalnak, a váltásra vonatkozó döntést nem kell elsietni. A koronavírus okozta gazdasági anomáliák kezelése során a pénzmennyiség bővítése bizonyult jó eszköznek, ezért a közös európai pénzt használókénál jobb magyar eredmények a forintnak is köszönhetőek. Az MNB önálló pénzpolitikája révén olyan célzott eszközöket használhatott a válság kezelésére, amire az eurózóna nem volt képes. A közös pénz ugyanis kizárja, hogy az eltérő helyzetben lévő eurózóna-tagok az egyes országok sajátosságait figyelembe vevő eszközöket vessenek be. De korábban, a 2007/2009-es válságot is a forintra épülő gazdaságpolitikával lehetett eredményesebben kezelni. 2010–2013 között az eurózóna-tagság nem tette volna lehetővé az új adórendszert, amivel megszorításokra épülő politika nélkül sikerült szanálni az államháztartás bevételi oldalán előállt hiányát. Az eurózónában ugyanakkor a költségvetés kiadási oldalán erőltették a megszorításokat, ami reálgazdasági, foglalkoztatási, beruházási és növekedési áldozattal járt. Sokan vélik úgy az elemzők közül, hogy a 2010–2019 közötti időszak a forint nélkül nem lehetett volna a Trianon utáni 100 év legsikeresebb évtizede gazdasági szempontból. Ennek mi vajdasági magyarok is haszonélvezői voltunk, hiszen a sikeres nemzetpolitika gazdasági alapját is sikerült megteremteni. Analízisekben mutatták ki, hogy az euró átvétele után a tagok viszonylagosan, de esetenként még reálisan is veszítettek korábbi saját fejlettségi szintjükből, a rangsorban hátrébb csúsztak az eurózónán kívüli európai versenytársaikhoz képest. Az utóbbi két évtizedben mind Kína, mind az Egyesült Államok gazdasági növekedése túlszárnyalta az Európai Unióét. Ez vélhetően a jövőben is így fog maradni, ami az EU relatív fajsúlyának további csökkenéséhez vezet. A közeljövőben azonban nem kell drasztikus lemaradásra számítani, mivel az EU gazdasága globális tekintetben még mindig nagyon erős. Fogadjuk el nyugodtan az eurót is, mert nem fog hirtelen elértéktelenedni. A forint pedig köszöni, de szintén jól van, még ha néha vannak gyengébb napjai is. „Ha forint van, minden van…” – a pénzügyminisztériumban fogalmazta meg valaki állítólag ezt a mondatot a legutóbbi válság idején és van is benne nyilván sok igazság. Még az sem kizárt, hogy „élemedett” kora ellenére túléli majd néhány fiatalabb „társát”, hiszen korunkban már minden lehetséges, és annak az ellenkezője sem kizárt. Csak akkor ne fogadjunk el forintot, ha 54-ezres, vagy más furcsa címletekben kínálják!
