Felfordult világunkban, amikor a legtöbb ember a holnaptól való riadalom sokasága között az értéktelen (és legtöbbször értelmetlen) haszonszerzés után levegőt markolva rohan a ködös semmiség felé, jólesik megállni, s visszatekinteni mindarra, ami több évtizeddel ezelőtt tökéletesen működött, és meghatározta a mindennapokat. Nem megyünk túl távol, sem mélyre, csupán felidézzük az akkori éveket, életet, óvodáskori emlékeket. Valószínűleg az olvasók többsége ma is mosolyogva gondol vissza az otthon első elhagyására, majd miután átlépte az óvoda ajtajának küszöbét, megvillannak előtte a kedves emlékek, az óvónéni és az óvodás társak elmosódott képe.
Fenyvesi Mária tablóképe 1956-ból, az óvónőképző sikeres befejezése alkalmából készült
A szenttamási Fenyvesi (Major) Mária második generáció volt az újvidéki óvónőképzőben, amely először négy, majd öt évig tartott, és ahol 1956-ban szerzett diplomát. Szenttamáson abban az évben vált külön az óvoda az iskolától és önálló intézményként működött tovább, így hiány volt óvónőkből.
−Abban az évben Szögi (Odry) Ottília óvónő és igazgató egy községi képviselővel eljött az újvidéki képzőbe érdeklődni, hogy ki jönne tanítani Szenttamásra. Az évfolyamtársak többségének azonban ösztöndíja volt, ami azt jelentette, hogy az adott község támogatta a tanulmányaik elvégzését, azzal, hogy a diploma megszerzése után a megadott településen fognak dolgozni. Mindössze hárman voltunk (egy temerini és egy szépligeti évfolyamtársammal), akik ösztöndíj nélkül tanultunk. Ez tavasszal történt, és azt ígérték, ha aláírjuk a szerződést, szeptemberig kapunk ösztöndíjat, utána pedig dolgozhatunk. Hat tanítónő és két óvónő jött abban az évben Szenttamásra. Akkor hallottam először, hogy pár éve itt is beindul az óvodai oktatás, és 1956-ban a ma már nem létező, ún. Vrućin-féle iskolában megnyílt óvodai tagozaton kezdtem dolgozni. Bár Újvidéken magyar nyelven tanultuk a gyakorlatot, a képzőt szerb nyelven fejeztem be, így az említett épületben, ahol iskola is működött, a vegyes tagozaton kezdtem el dolgozni, hiszen kiválóan beszéltem szerbül. Ez volt az első kétnyelvű óvoda Szenttamáson, a létszám ötvenen felüli volt. Ottília óvónő magyarul tanított, jómagam pedig a vegyes csoportot vezettem. 35 munkaév után 1991-ben mentem el nyugdíjba. Nem lett volna muszáj nyugdíjba vonulni, tudtam volna még dolgozni, viszont két fiatal magyar óvónő dolgozott velem, és ha nem vonulok nyugdíjba, akkor egyiküknek fel kellett volna mondani – magyarázta Fenyvesi Mária.
A kérdésre, hogy hány óvodában dolgozott Szenttamáson, elmondta, hogy szinte mindegyikben, hiszen rengeteget helyettesített. Hosszabb távon az Unčić városrészben volt egy szerb nyelvű tagozat, jó ideig ott dolgozott, majd az ún. német óvodába került, ahol volt külön magyar és szerb csoport. Itt magyarul tanított, nyugdíjba pedig a tuki városrészben lévő színmagyar (ma Barbie) óvodából vonult, ahol Kiss Julianna óvónővel 25 évet dolgozott. Kifejtette, akkoriban a törvény nem engedte, hogy a csoportok külön név alatt működjenek, hanem az Öröm Gyermekkert elnevezéssel területénként és épületenként számokkal jelölték őket. Ma már az óvodai épületek a gyerekek számára ismert mesehősök, kedves figurák, állatkák nevét viselik.
Egy ünnepség emléke (Fotó: Fenyvesi Mária archívumából)
− A tuki óvodában 1960-ig iskola működött, utána lett óvoda. Két nagy tanterem volt az épületben, így miután férjhez mentem, az egyiket átalakították, és ide költöztünk a férjemmel. Három évig laktunk itt, majd 1963-ban megvettük a mostani házat és átköltöztünk. A tuki oviban Kiss Juliannával dolgoztunk, mert már akkoriban két csoport volt: a fiatalabb és az idősebb, vagyis az iskolai előkészítőbe járó ovisok. Hogy hány gyerek volt pontosan, azt nem tudom, de amikor elkezdtem dolgozni, 50 körüli volt a csoport létszáma, mielőtt nyugdíjaztak, már csak 20 gyerek járt iskolai előkészítőbe. Ahogy hallottam, azóta ez a szám is megfeleződött. A Laza Kostić utcai óvodában Milacski Terézzel dolgoztam, rajta kívül Odry Irénnel is – mondta az idős óvónő.
Az akkori óvodai programot felidézve elmesélte, hogy minden másképpen működött, nem volt szinte semmi elektronika a tanteremben, a gyerekekkel közvetlenül és folyamatosan kommunikálva dolgoztak. A gyülekező 8 órakor volt, az ún. szabadidő program pedig 9 óráig tartott. Ezt követően jött az uzsonna, majd a munka. A képzőben öt éven át sok mindent megtanultak, voltak kidolgozott tantervek, amelyeket a terepen, vagyis az óvodákban gyakoroltak és ezek alapján dolgoztak. A tantárgyak közül is említett néhányat: irodalom, verstanítás, képzőművészet, társadalom, természet stb.
A tuki óvoda 1968/69-es generációja. Középen Fenyvesi Mária, jobbról Fehér Rozália óvodai dajka
Az uzsonnára azért kell külön kitérni, mert a hetvenes évek közepéig minden óvodás otthonról hozta magának a szülő, vagy a nagyszülő által becsomagolt, legtöbbször zsíros, lekváros, vagy margarinos kenyeret. Később a Paroški pékség ajánlatára az intézmény központja olyan határozatot hozott, hogy a pékség elvállalja az uzsonna széthordását az óvodákba, így mindenki egyformán uzsonnázhat, a költségeket pedig a szülők fizetik. Ez azért volt jó megoldás, mert megszüntette az addigi, a szociális különbséget – burkolt formában ugyan –, de visszatükröző gyakorlatot.
− Nagyon emlékezetes marad, hogy minden egyes ünnepségre külön készültünk a csoportokkal. Ilyen volt például a március 8-ra (nőnap), a Télapó-várás, a különböző állami ünnepek (pl. november 29-e, május 1-je), amikor a gyerekek, amellett, hogy az óvodában felléptek, több helyre, így a helyi közösségbe, színházba stb. is meghívást kaptak. Külön füzetekbe gyűjtöttem annak idején a szép alkalmi verseket és a kicsikkel ezeket gyakoroltuk. Aki nehezebben tanult, annak leírtuk, és otthon a szülővel is tudta gyakorolni a verset, vagy a fellépési szerepet. A kicsik minden alkalomra ünneplőbe öltöztek, a fehér ing, sötét nadrág, vagy szoknya szinte minden alkalomkor kötelező volt, és később a vörös kendő, azaz pionírkendő, amit a nagycsoportosok általában már iskolába indulás előtt megkaptak. Meg kell említeni a ballagási ünnepségeket is. Akkoriban kendőbe raktuk az útravalót: kis pogácsát, egy füzetet, ceruzát és törlőgumit, amit egy kisebb bot végére kötöttünk, és ballagáskor ezzel járták körbe a gyerekek az óvoda udvarát. Minden alkalommal a kiscsoport búcsúztatta az iskolába indulókat, akik ugyancsak elköszöntek társaiktól. Megható ünnepségek voltak ezek, minden alkalommal végigsírtam az egészet, hiszen több éven keresztül minden délelőtt együtt voltunk, sajnáltam őket – emlékezett vissza a nyugdíjas óvónő.
Emlékfotó 1975-ből. Balról jobbra: Fenyvesi Mária, Paska Irén óvodai dajka és Kiss Julianna
Közben elmesélte azt is, hogy miután Vitomir Stajić, az intézmény harmadik igazgatója nyugdíjba vonult, nagy nyomást gyakoroltak rá, hogy vállalja el az igazgatói pozíciót, de mivel nagyon szerette a gyerekeket és nem akart irodában dolgozni, így visszautasította az ajánlatot.
− Az óvodai nevelés teljesen más volt, más módszerekkel dolgoztunk annakidején. Több idő jutott egy-egy gyerekre, foglalkozásra, még ha sokan is voltak. Mára például már teljesen megszűntek a büntetések. Mi a rossz gyerekeket sarokba állítottuk. És ez nagy szégyennek számított akkor. Voltak kolléganők, akik szigorúbban tanítottak és néha egy-egy pofont is adtak a gyereknek. Nem volt ebben semmi feltűnő, viszont aki kapta, az talán örökre megjegyezte, és többet nem követte el ugyanazt a hibát – magyarázta Mária.
Kifejtette, az ovisok számára az egyik legkedveltebb időszak az volt, amikor másik ovis csoportokhoz látogattak, ami egy-egy tanévben több alkalommal is történt. Ilyenkor csaknem az egész délelőttöt ott töltötték, ismerkedtek az ottani társakkal, és mivel az uzsonnát is utánuk vitték, így teljesen kötetlen szórakozásra, barátkozásra volt lehetőség. Ez a látogatási szokás a mai napig fennmaradt.
A begluki óvoda idősebb csoportja az 1959/60-as tanévben. Balról Óder Katica óvodai dajka, jobbról Fenyvesi Mária
Közben előkerülnek a féltve őrzött fényképalbumok, melyeket lapozgatva beszélgetőtársam folyamatosan kutat az emlékek között. Megsárgult óvodai csoportképek, kirándulások, a különböző rendezvényeken történő fellépések megörökítése mind-mind a szenttamási magyar óvodai oktatás és történet fontos részét képezi. Egy-egy fényképről sokat tudott mesélni, hogy hol, mikor, milyen alkalomkor készült, kik szerepelnek rajta. Elmondta, hogy az egykori képzősök közül már csupán néhányan vannak életben, közben többször is elismételte, hogy bezdáni létére életét munkája és családja Szenttamáshoz kötötte.
−Azt írja fel, hogy a mi munkánkban két fontos dolog van: az egyik az, hogy szeretni kell a gyerekeket, a másik pedig az, hogy amikor belépünk a tanterembe, az otthoni gondokat azonnal el kell felejteni. Mert itt sok pici lélek van velünk, nincs közöttük két egyforma, viszont mindenkit egyformán kell megtanítani az élet első fontos dolgaira. Itt tanulják meg a rendet, a kérem és köszönöm szavakat, és felemelik a két ujjukat, amikor kérdezni szeretnének. A rend a lelke mindennek, és ezt folyamatosan szem előtt kell tartani – a gyereknevelésben is – tette hozzá a nyugdíjas óvónő.
A cikk Fenyvesi (Major) Mária, (1936. Bezdán – 2022. Szenttamás) emlékére készült. A nyugalmazott óvónő utolsó interjúját sajnos nem olvashatta el.
