Amikor a minap szilveszter éjjelére gondoltam, valamiért nem a fergeteges bulik, a városi ünnepi fények jutottak az eszembe, hanem egy meglehetősen furcsa gyerekkori élmény, amelyre igazából csak most, ennyi idő elmúltával tekintek igazán csak élményként – akkor valahogyan a normális mindennapok részeként hatott.
A családi házban szüleim és néhány játszótársam szülei közös szilveszterezést tartottak, nem emlékszem, s nem is lényeges, hogy melyik új évet vártuk éppen, de mivel alsó osztályos diák voltam, annyi biztos, hogy a kilencvenes évek elejéről beszélünk. Az „ősök” az egyik szobában beszélgettek, hallgatták a zenét, iszogattak, mi, gyerekek, a másik szobában vágtunk bele a játékba. Éreztük, hogy fontosabb nap ez, mint a többi, számunkra azonban mégis leginkább a gyerekes szórakozásról és játékokról szólt. Aztán, hogy, hogy nem, egyszer csak átcsapott szórakozásunk valami egészen másba, papírlapokat ragasztottunk össze, kifestettük az így kapott óriásplakát széleit, galambokat, faágakat rajzoltunk fel díszként, majd a közepére nagy betűkkel felírtuk: Békét akarunk! Ma sem tudom, hogyan jutottunk el addig, hogy a Gazdálkodj okosan! vagy más hasonló játék helyett összerakjuk életünk első nagy „transzparensét”, s a szilveszteri gyerekbuliból lényegében béketüntetést csináljunk.
Tíz év körüli kis kópék voltunk, akik nem értettek semmit a politikához, csak figyelték a nagyokat. Úgy látszik, már abban a korban is képes az ember megállapítani azt, mi hiányzik igazán neki, mi az oka szerinte annak, hogy a nagyok nem a legboldogabbak, s miért van az, hogy, különleges alkalmak kellenek hozzá, hogy egyszer-egyszer legalább teljesen annak látsszanak.
Amint bevillant az agyamba ez az emlékkép, nem juthatott más az eszembe, mint az, hogy egy ilyen plakátnak az elkészítése ma is meglehetősen aktuális lenne, azzal, hogy a mai gyerekek, valószínűleg, nem papírlapokra festenék fel a kívánságukat, hanem valamelyik közösségi hálózaton tennék azt közzé.
Igen, a 2022-es évet nagyon is meghatározta a tőlünk ugyan távolabb zajló, de negatív hatásai tekintetében mindenképpen érezhető háború. Környékünkön is vannak ismét efféle veszélyek. A legrosszabb talán az volt, hogy megint gondolkodnunk kellett egy ideig, mit vehetünk meg a boltokban és mit nem, kapható-e éppen ez vagy az, s megengedhetjük-e vajon magunknak akkor, ha visszakerült a boltok polcaira. Mennyivel kedvezőbb volt ebből a szempontból a 2021-es esztendő! A pandémia, igaz, még javában tartott, de a 2020-as világszintű leállást, bezártságot követően lassan éledezni kezdtünk a gazdasággal együtt mi magunk is.
Úgy tűnik, az utóbbi évek divatja az, hogy minden második hoz valami világméretű rosszat, amellyel meg kell birkóznunk. Egyáltalán nem olyan sötét azonban minden. Ha ugyanis ez a számítás helyes marad, abban reménykedhetünk azért, hogy a 2023-as év akkor most a fellélegzésnek, az örömnek, a rossz feledésének az éve lesz. Szurkoljunk hát két forgatókönyvért is: egyrészt, hogy valóban így legyen, másrészt pedig azért, hogy a számítás eleve rossznak bizonyuljon, s 2023 se rontsa el a kedvünket valamilyen újabb válsággal.
Arra koccintsunk szilveszter éjjelén, hogy hosszú évekig ne legyen szükség transzparensekre, mesterkélt mosolyra.
Hoz az élet maga is elég kihívást, ne erre játsszanak rá a világméretű folyamatok! Emeljük poharunkat a szerencse évére, s arra, hogy ez még csak a kezdet kezdete, ami a szerencsesorozatot illeti!
Nyitókép: Ótos András felvétele
