A szárazfal-építés művészetét Horvátországban világszinten 2018 novemberében ismerték el, amikor a művészet e fajtáját az UNESCO bejegyezte Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára. Bár nagyon egyszerűnek tűnik, a kövek egymásra helyezése minden, csak nem könnyű. A szárazfal-építés művészete több ezer éves. Elég megnézni az UNESCO világörökségi listáján is szereplő Hvar-szigeti Starogradsko polje rétet, ahol területfelosztás céljából építettek ilyen falakat, melyek közül sok a mai napig is áll. Szárazfalakat különféle okokból építettek, valamint különböző stílusban. Egyes esetekben mezőgazdasági okból volt rájuk szükség. Attól a szándéktól vezérelve, hogy a földet termővé alakítsák, kiásták a talajból a köveket és egymásra rakosgatták, hogy megkönnyítsék a növénytermesztést, és kijelöljék vele a telekhatárt. A szárazfalak védelmül szolgáltak embernek és állatnak az erős bórától az olyan szigeteken, mint Pag. Egyes szigeteken olyan fenséges szárazfalak találhatók, melyek még a liburnok idején keletkeztek. A liburnok, mint az első gyarmatosítók, azért építettek falakat, hogy megjelöljék területüket, az a tény pedig, hogy e falak a mai napig is állnak, az építők szakértelméről tanúskodik. A szárazfal-építés valóban ügyességet igényel, mivel kőstruktúrák építéséről van szó, bármiféle kötőanyag nélkül, melyben az ember egyetlen eszköze a keze.
A szárazfal-építés legimpozánsabb példája, legalábbis madártávlatból, mindenképpen Baljenac-sziget. Bár alapterülete mindössze 0,14 km2, Baljenacon, bármily hihetetlenül is hangzik, 23 km szárazfal található. De ez nem minden. A sziget alakja és szövevényes szárazfal-hálózata egy hatalmas ujjlenyomatra hasonlít. Az ujjlenyomat Horvátország szimbóluma is, mivel a daktiloszkópia atyja, Ivan Vučetić, Hvarról származik.
A parti részen a szárazfal-építés egy másik kivételes példája a primošteni szőlőskertek, melyekben a szőlőtőke, melyet rendkívüli építésű szárazfalak védenek, a legjobbat hozza ki a talajból. Ez kemény munka volt akkoriban, de e munka eredményét a mai napig élvezik a helyiek és a turisták is, akik kiváló primošteni borokkal koccintanak.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szárazfal-építés technikáját nem csak falak esetében alkalmazták. Isztriától Dalmáciáig többféle jellegzetes stílusú kőmenedéket találunk, amelyek pihenőhelyként szolgáltak a mezőkön dolgozóknak, de menedéket is nyújtottak rossz idő esetén. Ezek a kőházak általában elég magasak voltak ahhoz, hogy az ember állva is elférjen bennük, és különböző jellemzőkkel bírtak. Egyesek kúpos tetővel rendelkeztek, mint pl. az ún. kažun Isztrián, míg másokat kerek tető fedett, mint pl. az ún. bunja Dalmáciában.
Horvátországban az utóbbi években megnőtt az érdeklődés a hagyományos foglalkozások iránt, úgyhogy manapság különféle helyeken tartanak előadásokat és műhelyeket a hagyományos szárazfal-építésről, pl. a Hvar-szigeti Velo Grablje településen, ahol a Levendulafesztivál minden évben szárazfal-építési műhellyel kezdődik.
