Vándorfecske hazatalál?

Végre sikerült eljutnom a szívemnek látatlanban is oly kedves dél-bánáti falucskába, Székelykevére. Aki meghívott: volt tanítóképzős osztálytársnőm, született Paralyov, ma (magyar férje után) Márton Petronella. Székelykeve mintegy 250 kilométerre fekszik Szabadkától. Érthető, hogy Petra akkoriban autó és jó vasúti összeköttetés híján évente csak kétszer-háromszor utazott haza, s számomra mindig csodás, népmesébe illő élményekkel megrakodva tért vissza. Otthon, a családjában a szülei többnyire paltyánul, a katolikus bolgárok nyelvén beszéltek, ezért az ő magyar nyelvtudása is szegényebb volt némileg a miénknél, tömbben élőkénél. De végül is nagyszerűen megtanult magyarul, s magyarul végezte el a pedagógiai főiskolát is. Ma ő a több nemzetiségű, de még mindig magyar többségű falu kultúrájának – székelykeveiesen szólva: a székeli kultúrának – az egyik legavatottabb ismerője. Mindent tud a falujáról. És sohasem gondolt arra, hogy elhagyja valaha is a szülőhelyét. De a nemzetiségét sem. Anyanyelvén, bolgárul is ugyanolyan jól beszél, mint szerbül. Magyar tanítóként dolgozott az egyetlen, magyar tannyelvű székelykevei Žarko Zrenjanin Általános Iskolában, a kisdiákok sorát nevelve emberségre, tudásra. Nyugdíjasan is ő az első, akit önzetlen segítőkészsége ismeretében felkeresnek tanácsért, nyelvi, néprajzi anyagért a messziről jött kutatók, tudós emberek. És Petra segít mindenkinek. Nem anyagi juttatás érdekében. Hivatásszeretetből, belső motivációból. Ezt mondja: másokat szolgálni sokkal bölcsebb, mint anyagi javakat gyűjtögetni. Ő így boldog.

De hogy tudott megmaradni bolgár identitásúnak a magyar többségű faluban? – ez a kérdés foglalkozott már annak idején, diákként is, alig tudva valamit az ilyen kérdésekről, amikor együtt nyomtuk az igen szigorú tantestületű, ötéves szabadkai tanítóképző padjait. Ugyancsak ez a kérdés motoszkálhatott a fejemben akkor is, amikor egy interjúm során rákérdeztem a „legnagyobb magyar nyelvművelőnkre”, Lőrincze Lajosra, hogy ki a magyar valójában. A válasza igencsak meglepő volt számomra. Így hangzott: „Magyar az, aki magyarnak érzi magát.” Bolgár tehát az, aki bolgárnak érzi magát? De hát tenni is kell valamit a megmaradásért… Székelykevén egy-két kivétellel minden bolgár család elmagyarosodott.

***

Székelykeve magyar többségű falu volt mindig is. Az Al-Dunai Műhely nemrég megjelent, Székelykeve kívül-belül című kiadványában ezt olvasom: az 1883-ban kezdődött betelepítés során, amikor az áradó Duna miatt az előzőleg a mai Đurđevo területére telepített bukovinai székelyeket, a már ott élő, szegedi kirajzású és palócnak nevezett magyarokat, katolikus bolgárokat (paltyánokat), németeket és szlovákokat átköltöztették a Duna túloldalára, egy magasabb fekvésű részre, három település jött létre: Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve.

A falu gyönyörű templomának, a Szent István Király Római Katolikus Plébániának a Historia Domusa (szintén a fent említett kiadványban olvasom) az alábbi adatokat közli a falu lakosságáról: „Az 1892. december végével eszközölt összeírás szerint a lakosság kitett 3112 lelket, éspedig 3052 katolikus vallású és kb. 50-60 más vallású; a katolikusok közül 2112 magyar ajkú (600 őstelepes magyar, 1552 csángó), 500 bolgár és 400 német nemzetiségű. A magyar elem ilyen túlnyomó többsége mellett az istentisztelet népies (prédikáczió, ének) nyelve csakis a magyar lehetett.” Meg hát az iskoláé is, ugye. Nem csoda talán, hogy a kisszámú bolgárság egy-két család kivételével teljes egészében elmagyarosodott. Petra viszont még mindig nem feledte a szülei paltyán nyelvét, nemrég egy Japánból érkezett fiatal kutatónak szavalt paltyánul, sőt Bulgáriába is meghívták a kiveszett bolgár nyelvjárás prezentálására.

***

A szép parkkal, kedves játszótérrel övezett, tekintélyt parancsoló iskolaépület előtt szeptember elsején meglepően sok az autó. – Ne lepődj meg – mondja Petra, az előző napok kihalt parkolójára célozva – az ingázó tanárok kocsijai ezek.

– Főként Hertelendyfalváról és Pancsováról érkeznek a tanárok a felső tagozatos diákjainkhoz, ott ugyanis megszűnt a magyar tannyelvű oktatás – szolgál szíves információval Salamon Géza igazgató. – Sajnos mi sem dicsekedhetünk a diákjaink számával. Az idén összesen kereken 50 gyerek iratkozott be az iskolánkba. (Tavaly 56-an voltak.) Első osztályba mindössze ketten indultak. (Ők a harmadikosokkal járnak kombinált tagozatra.) Másodikba 8, harmadikba 7, negyedikbe 4, ötödikbe 13, hatodikba 3, hetedikbe 6, nyolcadikba 7 diákunk jár.

Az igazgató tagja a Magyar Nemzeti Tanács Oktatási Bizottságának. Minden bizonnyal világosan látja a helyzetet. Meg is kérdem tőle: Mit lehetne tenni?

– Tíz évre visszamenőleg leépülés jellemző az egész Dél-Bánátra. A létszámcsökkenés egyik oka az elvándorlás. A második ok: a nagyon alacsony természetes szaporulat. A harmadik pedig: hogy sok szülő Kevevárára (Kovinba) küldi a gyerekét szerb tagozatra, azzal a kifogással, hogy itthon majd jobban érvényesül. Egy teljes osztályra való, 20–30 diákot veszítettünk el így!

A gyerekeket adó családok főleg Német- és Svédországba rajzottak ki, hallom. Még csak nem is Magyarországra, morfondírozok. Ott legalább megmaradhatnának magyarnak. És nem csoportokban vándoroltak ki, hanem egyenként. Kicsi a valószínűsége, hogy visszatelepülnek. A gyerekeik már el fogják felejteni az anyanyelvüket. Pedig másként is gondolkodhatnának a külföldön szerencsét próbálók. Gondolkodhatnának úgy is, mint az erdélyi székelyek közül sokan: pár évre kimennek Nyugatra pénzt keresni, aztán visszatérnek. A megspórolt pénzből házat építeni, renoválni, vállalkozni...

– De hát itt van a magyar állam hathatós oktatási támogatása mellett a Prosperitati Alapítványé is. Azt nem veszik igénybe? – kérdem az igazgatót.

– Dehogynem. Igénylik azt többen is. Csakhogy nem a gyereket adni tudó családok, hanem az idősebb korosztályhoz tartozók. Akik földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoznak, vállalkoznak vagy a közeli városokba, településekre járnak dolgozni – mondja Salamon Géza.

A Facebookon két-három honlap, oldal is foglalkozik Székelykevével. Megnézem a helyi közösségét, meghallgatom Bogos Tivadarnak, a helyi közösség elnökének a tavaly karácsony táján mondott beszámolóját. Dióhéjba foglalva kb. ez: 140 éve annak, hogy a székelyek erre a tájra telepedtek. Erre hívja fel a figyelmet a falu központjában a körforgalomnál kitett tábla felirata is: „1883–2023 Vándorfecske hazatalál”. A legutóbbi népszámláláskor a biztosok házról házra járva – nem hivatalosan! – 1306 lelket számoltak össze. A lakosság apraját-nagyját, nem csak szavazópolgárt. Sokan elmentek külföldre szerencsét próbálni, mindenkinek van valakije külföldön.

Öröm is van azért: Székelykeve, Európa legdélebben fekvő magyar falva a legszebb, legrendezettebb, legvirágosabb település lett. Büszkék erre. Meg a többi között arra is, hogy a Szalmaszál nevű hagyományőrző csoport szépen működik, jelen tudott lenni a Durindón és a Gyöngyösbokrétán, hogy a sakkozók a ligában maradtak, hogy sokat segít a közösségnek a Vöröskereszt helyi szervezete, hogy szépen, eredményesen működik a Varrocska kézimunkacsoport és a nyugdíjasok egyesülete is.

Aztán olvasom a Facebook-hozzászólásokat. Íme néhány:

„Ez van. Sajnos, hogy így van. Szomorú.”

„Sajnos, hogy így van, így veszünk el.”

– Jaj, ez nagyon feketén hangzik! – mondja az igazgató. – Azért van még remény! Jövőre több mint tíz elsősünk lesz! Magyarország segítsége is közrejátszik abban, hogy növekedhessen a létszám. Én 1984-ben kezdtem el dolgozni itt, s akkor két osztály volt egy-egy tagozaton. 42–43 diákkal…

– Én meg a férjemmel, Rezsővel együtt 1967-ben érkeztem ide tanítani. A lakosság létszáma 3500 körül alakult, és 600 diák járt iskolába, elsőtől nyolcadikig 2-2 tagozaton – teszi hozzá a ma nyugdíjas pedagógus, Sziveri Júlia. – 1971-ben pedig 3 első osztály volt, összesen 75 diákkal! 1975-ig maradtunk Székelykevén. Utána családi okokból visszatelepedtünk a szülővárosomba, Szabadkára. De az volt életem legszebb időszaka. Milyen nagy összetartás volt akkor a faluban meg a tantestületben is! Szinte egész nap ott sürögtünk-forogtunk az iskolában, tervezgettünk, beszélgettünk, kézimunkáztunk, ünnepségeket, mulatságokat szerveztünk.

Petra 1998-ban végzett, 33 diákot számláló generációjának nemrég volt a találkozója. Megkérdeztem tőle, vajon hányan mentek külföldre közülük. Nem tudta pontosan, csak azt, hogy a 19 megjelent egykori diákja közül 3–4 maradt itthon, a többi külföldről érkezett a találkozóra.

„Minden magyar gyermek és fiatal számít, nélkülük nincs jövő” – jegyezte meg a napokban Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár. – Magyarságunk megőrzésével egyedi értékekkel gazdagítjuk a világot. Az őshonos nemzeti kisebbségek megmaradása pedig mindennapi küzdelmet igényel a pedagógusok, a szülők, a nagyszülők, a diákok részéről.”

Ezen gondolkodom, miközben a kihalt utcákban sétálunk Petrával, nézem a lehúzott redőnyű, de takaros házakat, a díszcserjével övezett járdaszéleket, a kiváló aszfaltutakat, amelyek egészen az Alvégig kifutnak, ahova Petra sásért jár ki a vízpartra, hogy ősi szokás szerint kedves kis szakajtókat fonjon a vendégeinek. Kiürülőfélben a falu.

Azért mégiscsak él valamilyen közösségi, azaz összetartozás-tudat a lakosságában. A külföldön szerencsét próbáló fiatalok legtöbbje azért még nem adja föl az állampolgárságát, fenntartja, csinosítja a házát, él a szavazati jogával, s nagyobb ünnepekre, rendezvényekre néha akár 1000–2000 ember is hazaérkezik. Nem adják föl a „székeli” kultúrájukat. Székeli vagyok – mondják egységesítve a faluban élő etnikumok kultúráját. Ilyenkor mindenki átérzi: egy csapatban dolgozni sokkal hálásabb dolog. Az egy kicsit kevesebb, az néha több. Ha visszatérünk az Evangélium alapjaihoz, a klasszikus értékekhez, ha elmondhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk, akár a mindennapi dolgokban is, akkor vagyunk boldogok. Hiszen megvalósítottuk önmagunkat, megtettünk érte minden tőlünk telhetőt. Hazataláltunk végre.

Esti sétánk idején, amikor a templomhoz értünk, kétségbeesett gyermekkiáltások törték meg a néma csendet. Csöpi, gyere haza! Csöpi, gyere haza! – kiáltozta egy drága kisfiúcska meg egy kisleányka, miközben a kutyusuk egy farkaskutya bűvöletében, mint az árnyék, szédülten követte a nagy „fenevadat”. Jó hosszan tartott az eszeveszett futkosás, kétségbeesés, kiáltozás, mindaddig, amíg az apuka fel nem figyelt a történésekre. Családfői, jobban mondva „alfahími” tekintélyével egy pillanat alatt hazavezényelte Csöpit, s beállt a mennyei béke a falu központjában. Csöpi is, a gyerekek is, apa, anya, az egész család, talán az egész falu is boldog volt. Angyali nyugalom borult ismét a falucskára. Fölötte elégedetten mosolygott a telihold.