Igazság utáni állapot

Az újságíróban mindig is ott lapul az alázat. Olyankor azonban kifejezetten eluralkodik rajta, amikor egy akadémikussal szeretne beszélgetni. A tévedhetetlenség izgalmával és a kíváncsiság adrenalin-töltetével foglaltam hát helyet aznap Losoncz Alpár dolgozószobájában. Az egészséges drukk elsősorban abból fakadt, hogy sohasem volt alkalmam beszélgetni a tanár úrral. Egy közösség tagjaiként az élet többször is keresztezhette volna útjainkat, ez valamiért mégsem történt meg: inkább fiaitól, feleségétől értesültem a tanár úr hogylétéről, kiadványokból a munkásságáról.

A Jogtudományi Kar elvégzése után a társadalom- és gazdaságtudomány magisztere lett, majd gazdaságtudományi doktorátust szerzett. Újvidéken folytatta tanári pályafutását is a Műszaki Kar Társadalomtudományi Katedráján, amelyet négy évig vezetett is. Közben vendégelőadó is volt Szegeden és Belgrádban is, de jelentős folyóiratok és kiadók szerkesztőjeként is tevékenykedett. Több száz tanulmánya, értekezése, kritikája és recenziója jelent meg, írásait szerbül, horvátul, németül, angolul, franciául és szlovákul is közölték. A tudományos munkái mellett a mai napig rendszeresen jelennek meg publicisztikái különböző újságokban és híroldalakon. 2018-tól pedig akadémikus is: a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia mindössze héttagú Társadalomtudományi Osztályának létszámát gyarapítja.

A hihetetlen pályafutás emberi hátterét szerettem volna megismerni aznap este a dolgozószoba félhomályában. A beszélgetés végére azonban tényként egy dolgot mertem leszögezni: Losoncz Alpár nem szívesen beszél önmagáról. De talán ettől sokkal fontosabb, hogy gondolatait, meglátásait annál lelkesebben osztja meg velünk.

Az Ön neve ma már a filozófia szinonimájává vált a régióban: az idáig vezető út azonban a jogon és a gazdaságtudományon át vezetett. Nem is akármilyen sikerrel, hiszen ha jól tudom, akkor a Jogi Karon 9,60-as átlaggal végzett.
– Az út valóban kanyargott, mert bizonyos időszakokban a politikai kontextus vargabetűi is közbeszóltak. A jogot annak idején azért választottam, mert az első éven olyan általános jellegű tantárgyak adódtak, amelyek különösen érdekeltek. Van valamilyen leküzdhetetlen szükségletem az elméleti aspektusok iránt, és ez egy fontos motiváló erő volt. Különösen a jogfilozófia érdekelt, ezt a tudást szerettem volna elmélyíteni. De az egyetemi tanulmányaim után voltak, akik lebeszéltek erről, azon egyszerű pragmatikus ok miatt, hogy máshol nyílt asszisztensi állás.

Tehát nem mindig a saját választása volt a döntései hátterében, beleszólt a gyakorlat is.
– Különösen a nyolcvanas években: nem hiába említettem a politikát. Az újvidéki Jogi Kar, ahol hét évig dolgoztam, olyan hely volt, amelyet gyakran jellemeztek politikai viharok. Nyilván ma is így van, de most már eltávolodtam ettől a kartól. A pályafutásom kezdetére azonban rányomták bélyegüket ezek a politikai hatások. Közben adódott az Új Symposion-ügy is, ami szintén eltérített az eredendő úttól, méghozzá tervezetlen irányokba. Csak egyetlen dolgot tervezhettem, nevezetesen a puszta fennmaradást. A kimenetelek és a hozadékok sokszor tőlem függetlenül bomlottak ki.

Mondhatjuk azt, hogy az Új Symposion meghatározta a pályafutását és az életét?
– Jelentékeny vállalkozás volt, jelentékeny elődökkel. És fontos pillanatban. Szerettem, hogy részese lehetek egy ilyen projektumnak. És tanulóéveket jelentett. Ahogy mondja is: meghatározta a gondolkodásmódomat, nagyon sokat tanultam általa a világról, amely ott nyílt meg előttem igazán: általában a világ akkor mutatkozik meg, ha nekiütközünk. Enélkül a világban való élés csak vegetálás, egyfajta inercia, amely elrejti a világ lényegét. De amikor az ember különféle okok miatt konfrontálódik, akár azokkal, akik hatalmon vannak, akkor a világ egyszerűen megnyílik, és megmutatja az igazi arculatát. Ezt jelentette számomra az Új Symposion, amely nélkül sokkal szegényebb lennék.

A pályafutása során folyamatosan hangsúlyozza az akkortájt élő folyóiratok jelentőségét: hogy egymásra épültek, és kielégítették mind a fejlődni vágyó fiatalok igényét, mind az idősebbekét is. Ma ezt hol találjuk meg: netalán a YouTube-on?
– Ez a leírásom az egykori vajdasági magyar kultúrára vonatkozott, amelyben tényleg lehetséges volt egy fejlődési ív a Mézeskalácstól kezdve egészen a legmagasabb szintekig. Az egy messzemenően tagoltabb magyar kultúra volt, mint a mai. Nem hiszem, hogy ezt külön bizonygatni kell, hisz mindannyian tudjuk, milyen veszteségek sújtották a vajdasági magyarságot. De ezt megelőzően a folyóiratok biztosították a szabályszerű építkezés lehetőségét: ahogy az ember újabb és újabb tudásformákat nyert, úgy lépegethetett előre. Felépítésüknek pedig kétségkívül volt egy meglehetősen erőteljes logikája. Ez ma szinte elképzelhetetlen. Tudjuk, hogy a digitális rendszerek milyen erőteljesen befolyásolják az embernek nevezett lényt. Nem kongatnám a vészharangot abban az értelemben, hogy a könyvek eltűnnek a digitális rendszerek előrenyomulása okán, de annyi bizonyos, hogy a könyv által szerzett elmélyültség, reflexivitás kisebb ranggal bír, mint 30-40 évvel ezelőtt.

Hangsúlyozza a könyvek és a folyóiratok iránti megbecsülését, de ma már Ön is kifejti mondandóját a YouTube-on is: célirányosan beszél a zöldekről, a világvégéről, vagy éppen közéleti személyekről. Ez a váltás hogyan jött létre az Ön életében?
– A digitális jelenlétet illetően van egy komoly alibim. Sohasem tőlem függött, hogy mi kerül ilyen közlésre. Nem én helyeztem el a megnyilatkozásaimat a digitális térbe. Élvezhettem annak a luxusnak az előnyeit, hogy ezt mások tették meg helyettem, akiket nem is kértem meg erre. Nem kárhoztatom ezeket az embereket, ellenkezőleg: legtöbbször ez jóindulatból, őszinte érdeklődésből fakadt és fakad ma is. Köszönet, és hála jár ezért. De tény, hogy a magam számára sohasem hoztam létre semmilyen weboldalt, nem írtam egyetlen lájkot sem, és nem is kommenteltem semmit a különféle felületeken.

Valóban egyetlen lájkot sem küldött soha? Mert igaz, hogy az internet tárháza széles és a hegy alja hatalmas, de csúcsa is van: értékeket is őriz.
– Teljesen igaza van. Használom is a különféle digitális rendszereket, és valóban sok értékes dolog megtalálható ezekben. De nem úgy működik az agyam, hogy lájkot írnék. És őszintén szólva meglehetősen kritikus is vagyok ezzel kapcsolatban. A digitális rendszerek lehetővé teszik a folytonos számbeli értékeléseket, a tetszésmegnyilvánulást, amelyek túl sokszor alap nélküliek. Lehetővé teszik ugyanis azt, amitől a régi írók és gondolkodók is nagyon féltek: hogy az ember csak pusztán megnyilvánul minden érv és komolyabb végiggondolás nélkül. Csupán az irracionális preferenciánkat, a feldolgozatlan nehezményezéseinket, vagy éppen a bosszúálló, a másik embert kioktató, vagy éppen megvető hajlamainkat teregetjük ki, és öntjük rá valakikre. Egyszerűen nem lelkesedek ezen folytonos értékelési rendszerekért, sőt: hajlamos vagyok rosszindulatúan azt gondolni, hogy ezek mögött sokszor láthatatlan manipuláció is rejlik. És ki is oltják a gondolkodást. Az internet által az ember fogyasztja a híreket, a jelenségeket, fogyasztjuk persze a háborút is, hogy kortárs példával éljek. Egy kattintással meg lehet nézni, hogyan hal meg egy orosz vagy egy ukrán katona, sőt: egyesek a saját halálukat is levideózzák. Ez a világot egy hatalmas fogyasztási láncra egyszerűsítő magatartás: erre jó az internet. A fogyaszthatóvá tétel annyira erős benne, hogy lényegében ma ez szocializálja az embereket. Közben alkalomadtán meggondolandó aspektusokat is teremt, csak ezek után kutatni kell és tudni kell szelektálni.

Pár évvel ezelőtt az egyik megnyilvánulásában azt állította, hogy „nehezebb ma értelmiséginek lenni, mint bármikor”. Ezt ma is így gondolja?
– Persze. Az a korszak, amiben mi éltünk és felnőttünk – nevezzük az egyszerűség kedvéért valamiféle jugoszláv szocializmusnak – egy eszmén alapult. A tartalmáról vitatkozhatunk, de mégiscsak fennállt egy irányt adó eszme. Ezt meg lehet kérdőjelezni, lehet rajta naphosszat vitatkozni, és különféle irányokba cibálni, de akkor is meggondolandó volt. A mai kornak viszont nincs semmifajta eszméje. Tipikus jelensége az, amit úgy hívunk, hogy „igazság utáni állapot”. Az igazság ugyanis nem igazán érdekes többé, mert ugyanolyan értéke, és jelentése van a könyv révén feldolgozott igazságot kereső gondolatnak, mint a piacon vásárolt hagymának. Az eszmék kiürültek, az igazság pedig üveglábakon áll. Ez belefojtja a szót az értelmiségibe. Mert akkor miről beszél? Egykor az értelmiségi azért volt veszélyes, figyelembe veendő létező, mert mondott valamit, és tudott a szavakkal bánni, és hatni. Ma már a szavak nem érdekesek, helyükön a súlytalan fecsegés. És az említett digitális rendszerek pedig tovább erősítik, hogy nincs különbség a szavak súlya között. Egy ilyen közegben beszélhet az értelmiségi, ritkábban kerül megrendszabályozásra, de mintha a Dunába hordaná a vizet.

Említette a beszélgetésünk elején, hogy az akadémikusi rangig kanyargós életpálya vezetett, amelyet sokszor véletlenek befolyásoltak. Melyek voltak azonban azok a döntések, amelyeket széllökésektől függetlenül Ön hozott meg a pályafutása során?
– Ami egészen biztosan döntés kérdése volt, az az, hogy most itt vagyok, Temerinben. Lehetett volna ez egészen másképpen is… Sőt, a kilencvenes években sokkal valószínűbb volt az, hogy másképpen lesz. Akkoriban nagyon sok szakmai kapocs és személyes szál fűzött Magyarországhoz. A nagymamám 1945 után ott élt, én pedig évekig tanítottam a Szegedi Egyetem Filozófia Tanszékén is. De másutt is adódtak volna lehetőségek.

Mi határozta meg ezt a döntést?
– Egészen biztosan nem egy dologról volt szó. De mindenekelőtt talán valamiféle dacból származó vonzódás ahhoz a helyhez, ahol születtem. Sokkal inkább éreztem magam itthon itt, mint Magyarországon. Annak ellenére is, hogy a szó lingvisztikai értelmében ugyanazt a nyelvet beszéljük…

A szülővárosához való ragaszkodását igazolja vissza a Temerin díszpolgára cím is. Valahogy az idén odaítélt helyi díj a szememben eltörpült az olyan elismerések mellett, mint a Sinkó Ervin-díj, a Koncz István Irodalmi Díj, vagy a Híd Irodalmi Díj. A mondottak alapján azonban azt feltételezem, hogy az Ön szemében talán mégsem…
– Tény, hogy együtt lélegeztem mindig ezzel a hellyel. Itt maradni és minden utunkról folyamatosan visszatérni ide egy olyan világban, amikor mindenki valahova megy, menekül… Aki hat évtizedig ezt teszi, az valóban ismeri a szülővárosát, itt talál jó helyeket, és együtt is lélegzik ezekkel helyekkel. Annak ellenére is, hogy ez a Temerin már nem az, ami 3-4 évtizede volt. Újvidék közelsége ugyanis egyszerre áldás és átok. Áldás, mert rengeteg lehetőséget teremt, de ugyanakkor a tetten érhető, erőszakos urbanisztikai változásokat inkább átokként élem meg.

Mit szeretett régebben Temerinben, és mit szeret ma?
– A meghatározatlanságát: hogy tulajdonképpen átmenetet képezett a falu és a város között. Voltak rurális vonatkozásai, de ugyanakkor a szó szigorú értelmében azt sem lehetett rá mondani, hogy falu. Az otthonosságát. Ez jó volt: a ’70-es években elmehettünk Újvidékre moziba, színházba, éltük a modernség életét, betértünk a Symposion szerkesztőségébe, de Temerinben pedig – a bekeretezettsége okán – volt egy lokális intimitás, itt voltak a barátok, a család, és az emberek legnagyobb részét ismertem. Ma már kevésbé ismerem őket. Azonban a mai napig jellemzi az itt élő közösséget egy valamiféle idetartozási szellem, elkötelezettség: temerininek lenni, lojálisnak maradni.

Mit gondol egyébként magáról a díszpolgári címről, amely relatív új keletű? Hisz pár éve csak annak, hogy július elsejét nevezték ki a városunk napjává, és ez alkalomból kerül átadásra az elismerés is.
– Nekem van egy perem a díjakkal egyáltalán. Nem vagyok biztos benne, hogy a díjak mindig fedik azt, amit fedniük kellene. Nem beszélve arról, hogy olyan világot élünk, ahol a díjak nagyon fontosak lettek, a díjazásokat pedig különféle érdekek irányítják: sokan a díjak alapján másznak felfelé a társadalmi grádicson. De ha leszámítjuk ezeket az általános ellenvetéseimet – amelyek hangsúlyozom: nem e konkrét díjjal kapcsolatosak, hanem egyáltalán –, akkor mégiscsak úgy kellett ezt értenem, hogy a cím valamiféle kifejeződése az említett lojalitásomnak. És nem mellékesen, olyan emberek ajánlottak a címre, akiket becsülök.

2019-ben a Magyar Szónak azt nyilatkozta, hogy „Szerbiában kevésbé unalmas, mint más országokban”.
– Szerbia megőrzött valamit a jugoszláv érdekességből. Ez valójában örökség. Volt abban ostobaságból is jócskán, ahogyan ma Szerbiában is, de olyan kilengések, sajátosságok is vannak, és olyan érdekes kérdések merülnek fel, amelyek révén adódik izgalom. Sokszor több itt a merészség, mint a világ megannyi pontján. És mindig találni olyan oázisokat, amelyekben ez felszínre tör. Rengeteg helyen megfordulok, és sok mindennel elégedetlen vagyok, de valahol és valahogy mindig megcsillannak kis szellemi oázisok. Vannak fiatalok, akik szóba állnak velem, nálamnál frissebbek, el lehet velük beszélgetni, lehet együtt bírálni a fennálló hatalmat, és mindez izgalmassá teszi ezt az országot. Ugyanakkor a szó állami értelmében az ország befejezetlensége is izgalmas, mert gondolkodni valót ad a maga ellentmondásaival. A gondolkodás már csak ilyen: ellentmondásokból táplálkozik. Itt is nehéz, de azért erőfeszítéssel ugyan, de még mindig lehet bírálni és élni az értelmiséginek ezzel a régi fegyverével, amely lehet, hogy megkopott, de létezik. Azt hiszem ez is meghatározó volt azt illetően, hogy miért maradtam és maradok továbbra is.

A Híd-díj kapcsán elhangzó beszélgetésben hasonlót üzent a fiataloknak is: maradjunk többen! Ez az üzenete ma is?
– Mindenképp. Akkoriban vajdasági magyar szempontból már erősen érzékelhető volt a veszteség, a vajdasági magyar kultúra is rengeteget veszített az utóbbi 2-3 évtizedben. Az említett jajkiáltásom erre vonatkozott. És vonatkozik ma is: maradni kellene, mert itt még ma is jócskán akad gondolkodni való. Nem mintha nem ismerném azokat a mélységes társadalmi okokat, amelyek az elvándorlást mozgatják. De hát érdemes kutatni az említett oázisok után.