A szobrok és emlékművek sorsa kiszámíthatatlan, csak az a biztos sokukban, hogy számolniuk kell a megpróbáltatásokkal: leöntik festékkel, fölgyújtják őket, letörik a részeiket, beléjük lőnek, rendszerváltások alkalmával eltűnnek a közterekről, padláson, pincében, földbe ásva vagy árokparton várnak szebb időkre, a visszatérésükre.
Éppen húsz esztendeje, hogy Aradra indultunk a Szabadság-szobor avatására, vagy talán néhány nappal október 6-a előtt, hogy riportot készítsünk a vértanúknak emléket állító impozáns alkotás újbóli fölállításáról. Valahol elsikkadt az információ, amely szerint elmarad a nagyszabásúra tervezett ünnepség. A Tűzoltó téren gödrök fogadtak bennünket, mint építőhelyen szokás, csak a szobor talapzata állt, meg talán némely eleme. A munka java még hátravolt, merthogy a Szabadság-szobrot, rajta a kivégzett tizenhárom vértanú domborművével, igen látványosra és ezzel együtt bonyolultra alkotta meg Zala György, hogy bő száztíz évvel korábban a Szabadság téren kapjon helyet.
Torinóban a száműzetésében Kossuth Lajos üdvözlő beszédet írt erre az alkalomra, álljon itt egy részlete: Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar!
Három és fél évtizeden át díszítette a Szabadság-szobor a teret, és jelképezte a szabadságot, még a trianoni diktátumot követően is öt esztendeig állt, már két évet bedeszkázva, így mentve a rongálásoktól. Majd eltávolította a román hatalom. Több helyen őrizték a szobrokat, míg 1999-ben, a százötven éves évfordulón az aradi minoritákhoz került. Még nem jött el az ideje a fölállításának – mondta egy román miniszter.
A rendszerváltást követően politikai küzdelem és alkudozás indult a magyarországi és a román kormányok meg az erdélyi magyarok között, így jött el a 2003-ra bejelentett, de majd csak a következő év áprilisában – tízezres tömeg jelenlétében, nyolc évtizednyi méltatlan sors után – újbóli „életre keltése”. S mert az országok mindenkinek, helybelieknek, turistáknak, az egész világnak tudtára igyekeznek adni, hogy ez bizony az ő területük, bárhogyan is jutottak hozzá, ezért nemzeti szobrokkal és emlékművekkel is megjelölik ezt, így nehéz kompromisszum eredményeként és valamiféle ellensúlyként a térre került a román diadalív is. Szép gesztusnak is tekinthető, hogy a Megbékélés Emlékparkja ad helyet az egymásra néző alkotásoknak, legföljebb azon lehet szomorkodni, hogy a valódi békességhez kevés egy park, ha az emberek fejében és lelkében elmarad a békekötés. Ennek hiányában történhetett meg, hogy évekkel később román nemzeti színeket festettek a Szabadság-szoborra, amelyre az erdélyi magyarság nem is csupán az 1848–49-es forradalom emlékműveként tekint, hanem a szabadságért való állandó harcot jelképezi, éppen az újraállításáért folytatott küzdelem miatt is.
Legtöbbször alighanem a negyvennyolcas szabadságharchoz kötődő szobrok szenvedtek el rongálást a trianoni határon kívül.
Méltó helyen, rendezett parkban áll Petőfi Sándor szobra Ungváron, ottjártunkkor, hét-nyolc évvel ezelőtt arról beszéltek a vendéglátóink, hogy a vandálok rendszeresen meggyalázzák a szobrot: hol festékkel öntik le, hol a szablyáját törik le, máskor lefűrészelik. Mostanában épp egyenruhába „öltöztették”, így hívogatva a harctérre a kárpátaljai magyarokat.
Nem kell kutatni a megpróbáltatásokkal megküzdött szobrok után – olyan biztosan elvétve akadna, amely érintetlenül áll évtizedek vagy évszázad óta –, hiszen a trianoni utódállamokban majdhogynem mindenütt azonos módon harcolnak ellenük, néhol néhány szélsőséges vandál, másutt viszont az állam sem bánkódik különösebben az ilyen cselekmények miatt.
Mifelénk szép kort megélt az ittabéi Kossuth-szobor: 1904-ben avatták föl a tisztelet jeléül, a szegényen élő nép adakozásából, Kossuth Lajos tíz évvel korábbi halálára emlékezve. Az első világháború végén a bevonuló szerb sereg katonája szívtájékon lőtte, ezt a helybeliek trianoni sebnek nevezték; majd a ledöntött szobrot titokban a református templomban rejtették el, így kapta a bujdosó szobor nevet. 1941-ben visszaállították, és nem is mozdította el senki évtizedeken át, bár a szocializmus idején legföljebb éjszaka titokban merték megkoszorúzni. Száztizenegy éven át, nehéz időkben is megőrizték a helybeliek egészen 2015-ig, amikor eltűnt a talapzatról. A következő évben másolat került a helyére.
Ada központjában fiatal emlékművel, rajta Damjanich Jánosról, a szerb aradi vértanúról készült domborművel 2011 óta tisztelegnek a szabadságharc hősei előtt. Talán félreértés kavart vihart körülötte fölállításakor. A szerbek megalázónak érezték Damjanich sértő szavait, amit állítólag a népéről mondott, mígnem kiderült, hogy ilyen szitkokat nem ejtett ki a száján, csak jóval később terjesztették róla. Végül az emlékmű megmaradt, bár egyszer a festéknyomokat róla is le kellett takarítani.
Hosszú történeteket mesélhetnénk még a magyar szobrokról és emlékművek sorsáról, turulmadarakról, honfoglalási emlékműről és másokról, de az aradi vértanúk emléknapjának másnapján csupán a szabadságharchoz köthetők közül vettünk számba néhányat.
Magyar, német, örmény, osztrák, horvát és szerb tisztek estek áldozatul Aradon, közülük a bécsi születésű Poeltenberg Ernő állítólag meg is jegyezte: „Szép kis deputáció megy az úristen elé, hogy a magyarok ügyét képviselje.” Állítólag közöttük sem volt mindenkivel felhőtlen a viszony, de a magyarok szabadságáért összefogtak, ha tragikus lett is a befejezés.
Miattuk is, miattunk is szükség van az erőt és hitet adó emlékművekre, mert szólnak hozzánk: tiszteld és becsüld meg a múltadat, mert enélkül kevés esélyed van a jövőre! Veszélyesek? Vagy inkább ők vannak veszélyben?
Nyitókép: Léphaft Pál felvétele
