Szeptember közepén szerencsém volt Kanadába látogatni. Először jártam az amerikai kontinensen, ám azon, hogyan írjam meg a tapasztalataimat, sokáig gondolkodtam. Nem akartam, hogy túlzásoknak tűnjenek a meglátásaim, pedig bizony leesett az állam, amikor megtapasztaltam, hogyan is élnek abban a gyönyörű országban. Két hétig bóklásztam ott, s arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy Nyugat-Európa köszönőviszonyban sincs Kanadával, azóta pedig végig olyan érzésem van, hogy bizony a mi kontinensünkkel nagyon, de nagyon ki van tolva, holott milyen büszkék vagyunk magunkra. Büszkék lehet, csak lükék is, hogy hagytuk, hogy ide juttassák az ókontinenst. Kétrészes írásom első felében azonban nem pont erről szólok, hanem egy kicsit az útról, egy kicsit a szépségről, és csak a következő héten döbbenhetnek rá, milyen rosszul is élünk mi…
Az Odüsszeia
Előre kell bocsátanom, hogy a repülőjegyeket az Air Canadánál foglaltam le, utazásom előtt még két hónappal, s az árral teljesen elégedett voltam, mert a négy repülőút nagyjából 700 euróba került Belgrádból. Az első állomás Frankfurt volt, az első légitársaság pedig a Lufthansa, amely már a Nikola Tesla Repülőtérre való kiérkezésemkor jelezte, hogy a járat startban egy órát késik. Nos, mire Európa egyik legnagyobb légikikötőjébe értünk, már 1 óra 40 perc volt a késés, a bajt azonban nem ez jelentette, hanem az, hogy Frankfurtban a csomagok átvilágítása is késett, s végül a számos sor helyett csak egyet nyitottak meg, így mire mindenki átjutott ezen a kapun, a kanadaiak már nem fogadták el az átszállni kívánó mintegy 70 utast. Ott rekedtünk tehát, és 17.30-tól kezdve mintegy három órába telt, mire a böhöm reptéren megtaláltuk a tényleg illetékes személyt, aki – a Lufthansa hibája miatt – szállást biztosított, és kiadta az új jegyeket a másnapi járat(ok)ra. Offenbachban kaptunk sokan helyet, mégpedig a jó nevű Sheraton Hotelban, de aki azt gondolta, hogy majd a luxuskörülmények vigasztalnak bennünket, az nagyon tévedett: mintegy 40 percnyi metrózás után a metrófeljárat mellett egy iráni étteremben épp a perzsák mulatoztak, óbégattak félig az utcán táncolva, a mellette lévő Sheraton már kívülről is igen szerénynek tűnt, bent pedig gyatra vacsora fogadott bennünket, a legbosszantóbb azonban az volt, hogy a kért ébresztő elmaradt, így ha nem állítom be a telefonomat, másnap hajnalban újra lemaradtam volna az útról! „Bocsánat…” – mondta a recepciós, én meg folyamatosan azon gondolkodtam, hogy még talán Zentán, egy kétcsillagos panzióban sem történhetne velünk ilyen. De úgy látszik, ez a mostani német valóság, ami igen elszomorítónak tűnt a számomra, mert a metró is elég koszos volt, és a frankfurti reptér is ütött-kopottnak mutatkozott. Ez lenne a német precizitás? Aztán láttam, hogy a legnagyobb légitársaság komoly munkaerőhiánnyal küzd, de a repülőtéren sem találkoztam európai származású kiszolgáló személyzettel, és a befogadottaknak talán ez is megfelel, ez a „félig rendezettség”. A Lufthansa másnap kora reggel előbb még átirányított Dublinba. Mivel az a gép is másfél órát késett, így már kezdtem egy kicsit ideges lenni (főleg azért, mert még mindig az előző nap teleizzadt pólóban grasszáltam, dezodor, fésű… miegymás nélkül), de az első ír útlevél-ellenőrző megnyugtatott: „No worries!” – azaz ne aggódjak. Aztán még nyugodtabb lettem az ír fővárosban, mert a kijárathoz sietve a Guinness-pubban az írek már 10.30-kor nagyon vidámak voltak, és énekeltek, így egy kissé vidámabban szálltam fel az Air Canada Dreamlinerre, azaz a Boeing–787-esre, ahol kedves stewardessek vártak, a hosszú út során finom ebédet szolgáltak fel, és szinte negyedóránként hozták a frissítőket, a kávét, miközben 11 ezer méter magasan, 900 km/h-s sebességgel hasítottunk az Újvilág felé. A torontói Pearson repülőtér sem kicsi. Hogy is lenne az, amikor a város lakossága a helyiek szerint eléri már a 6 milliót?! Itt azonban már nem izgultam, hiszen megérkeztem, és várt a barátom!
Az ott töltött időről majd a következő részben szólok bővebben, maradjunk csak az útnál. Visszafelé alig vártam, hogy felszállhassak a Lufthansa Jumbo Jetére, a Boeing–747-400-asra, de meglepetésemre kisebb volt benne a hely, mint a Dreamlinerben. Megfelelő időben az élelem is megérkezett, de a légikisasszony már úgy lépett oda hozzám, hogy sajnos elfogyott a „rendes” kaja, ehelyett vegánt kínálnak. Nem vagyok én az ellen, csak a rossz ízeket nem szeretem, a smancot. Márpedig ez az volt, egészében pedig alig vártam már, hogy ismét Németországba érjek. Persze a Lufthansa itt is több mint egy órát késett, és Belgrádba is, a Kanadában élő szerbek azt mesélték, ez már nem újdonság, a Lufthansa az utóbbi egy évben szinte egyszer sem indult a megadott időben.
Tanulságok:
1. Ha valaki netán a Lufthansával utazik, és át kell szállnia, legalább két órát számoljon a késéssel!
2. Amennyiben a tengerentúlra megy, legyen nála néhány szendvics, tiszta póló, fogkefe, fogkrém, dezodor, mert lehet, hogy egy éjszakára még Európában reked.
3. Lehetőség szerint kerülje Frankfurtot és a frekventáltabb nagyvárosokat, Dublinban például sokkal emberszabásúbb repülőtér van, és nem idegesedik fel annyira a magunkfajta vajdasági ember.
4. Lehetőség van más társasággal is utazni, sokan például a lengyel légitársaságot dicsérik, a LOT-ot, de a „fapadosok” sem rosszabbak, mint a Lufthansa.
5. A csomag megadott súlyába férjenek bele, mert az extra csomag nagyon drága!
Hát, ennyit erről, aztán mindenki döntse el maga, hogyan, mivel akar repülni. Még egy tanács: Belgrádból is szinte mindenhová el lehet jutni, aztán a Liszt Ferenc repülőtér kapcsán nem kell rettegni a szerb–magyar határon történő várakozástól, meg attól sem, hogy agyonbüntetnek bennünket néhány doboz cigiért.
Egy kis szórakozás Niagara Falls éjszakájában (A szerző felvétele)
A Niagara és környéke
Barátom a Niagara-vízeséstől kőhajításnyira él, autóval még 30 percre sincs a vízeséstől Welland, ez a csodásan szép és nyugodt kisváros, amely 60 ezer lelket számlál. Wellandot úgy tartják számon, hogy Délnyugat-Ontario azon pontja, ahol a víz és a vasút találkozik, főleg az azonos nevű folyója és a híres csatornája miatt, amelynek építése 1824-ben, tehát 199 évvel ezelőtt kezdődött meg, az Ontario-, valamint az Earie-tavat volt hivatott összekötni, és a negyedik, mostani 43,5 kilométeres verzióját 1973-ban adták át. Építése egyébként nem kevesebb, mint 137 emberéletet követelt. Jelenleg 99,5 métert (!!!) emelheti meg az óriási hajókat, évente mintegy 3000-et, amelyek évi 40 millió tonna árut szállítanak. A csatornával az óceánjáró hajók közvetlenül érhetik el Chicagót és Detroitot, illetve a Nagy-tavak ipari központjainak kikötőjét.
A térség gyöngyszeme azonban a Niagara, amely Ontario tartományt és New York államot választja el egymástól. De hát kit érdekel maga az egyébként csodálatos folyó? A vízesés a fontos! Több zuhataga van, de a legismertebb a kanadai oldalon lévő Patkó-zuhatag, ez az a hely, amelyet évente több mint 30 millióan látogatnak, és egész „ipar” létesült köré, mert a hozzá tartozó Niagara Falls várost Kanada Las Vegasának tartják. Maguk a vízesések nem túl magasak, ám nagyon szélesek, így magasabb vízállás esetén akár 168 ezer köbméter víz is hullhat alá percenként, s ezzel ez Észak-Amerika legnagyobb hozamú vízesése.
Nikola Tesla szobra méltán kapott kiemelt helyet a Niagaránál, hiszen áramot is termel a folyó bőven (A szerző felvétele)
A Patkó-vízesés és a város miatt az amerikaiak csak irigykedhetnek, hiszen még ők is a kanadai oldalra járnak kirándulni, tőlük nem nagyon látszik semmi sem. Ki is használják ezt a kanadaiak, mert a már több mint százezres városban a legnagyobb szállodaláncolatok építettek felhőkarcoló hoteleket, a kaszinó egymilliárd dollárból épült, és egész nap amolyan amerikaias időtöltést kínál az odalátogatóknak. Természetesen a kaszinóba is benéztünk, azt azonban nem amolyan elegáns és exkluzív szórakozóhelynek kell elképzelni, hanem inkább a nyomogatós játékgépek birodalmának, ahol minden másodiknál 70 és 80 év közötti nénikék ülnek, és rendíthetetlenül tapsikolják a gépeket. A dolog odáig fajult, hogy még be is pelenkázzák magukat, mert felkelni, toalettre menni nem szabad, akkor odaül a helyükbe valaki, és elviszi a főnyereményt!
A hülyeségeket azonban hagyjuk, maradjunk a vízesésnél, amely olyan méltósággal robajlik, hogy attól mindenkinek libabőrös lesz a háta. Akár órákat is elnézheti az ember, este viszont újabb attrakció következik, mert színes fényekkel „festik” be a zuhatagot, s minden este óraműpontossággal megkezdődik a mintegy félórás tűzijáték a vízesés felett.
Belépő nincs (ezt a parkolási díjjal oldják meg), látnivaló azonban bőven, és a vízesésre épülő szuvenírboltokban, valamint a játékbarlangokban és az éttermekben nyugodt lélekkel ott lehet hagyni a pénzt.
A varázslatos Patkó-zuhatag (A szerző felvétele)
A Niagara egy másik gyöngyszeme a Nigara on the Lake település, amely már az Ontarióhoz közel van, és nagyjából ezt a városkát választják meg minden évben Kanada legszebb kistelepülésének. A házakon látszik is, hogy oda már 1781-ben települtek lakosok, de még a mai napig sem zsúfolt (20 ezer lakos körül), mert olyan ingatlanárak vannak ott, hogy az még a tősgyökeres kanadaiaknak is drága. Történelme gazdag, sokat volt az amerikai–angol összetűzések kereszttüzében, de a György- és Viktória-korabeli épületei mára már nyugodtságot és szépséget árasztanak. A városkát turisták lepik el nap mint nap, és a Walesi Herceg Szállóban akkoron Károly herceg, a mostani III. Károly király is megszállt Diana hercegnővel. Nem tudom, fizetniük kellett-e…
Végigbarangoltuk tehát a Niagara folyását, s a csodálatosan kék víz mellett végig regényes tájak, szurdokok vártak bennünket. Ott voltunk, ahol az Erie-tóból Buffalónál a Béke hídja alatt elindul ez a folyó, és ott is, ahol az Ontarióba beleömlik. Az ottaniak mindig elégedettséggel állapítják meg, hogy bizony az Ontario-tó, a világ 13. legnagyobb tava sohasem hagyja őket cserben (területe 19 ezer négyzetkilométer, partját 1146 kilométeren simogatja a tó), ezzel a megnyugvással azonban szerintem csínján kell bánni, és nagyon vigyázni rá, mert láttunk mi már falon pókot! Mindenesetre ott még nem szenvednek ivóvízhiányban, s ez maradjon is így mindörökre! Kanada tehát egészében csodálatos, ez a térség pedig mindenképpen az egyik gyöngyszeme.
(Írásunk második részében a kanadai mindennapokat, a megélhetést, az árakat, az ottaniak és az itteniek zsörtölődését próbáljuk majd visszaadni.)
Nyitókép: A Jumbo Jet útra készülődik Frankfurtban
