A csodálatos Kanadában (II.)

Akkor még egyszer. Szeptember közepén tehát szerencsém volt Kanadába látogatni. Mint azt a múlt héten említettem, először jártam az amerikai kontinensen, és arról, hogyan írjam meg a tapasztalataimat, sokáig gondolkodtam. Nem akartam, hogy túlzásoknak tűnjenek a meglátásaim, de fenntartom, azóta végig olyan érzésem van, hogy bizony Európával nagyon, de nagyon ki van tolva. Előzőleg a Niagara-környéki varázslatos tájról írtam, ebben a részben pedig a mindennapi életre próbálok majd rávilágítani, hogy milyen gondtalanul élnek ott, s milyen rosszul élünk mi itt…

Előzetesen annyit, hogy az élet minőségét nem csupán az árak szabják meg, habár errefelé már nagyjából csak erre gondolunk. A mindennapjainkat elsősorban annak kellene megszabnia, hogyan érezzük magunkat egy adott helyen, milyenek az emberek közötti kapcsolatok, mennyi idő jut a családunkra, és a kemény robot után mennyi a gondtalan kikapcsolódásra, milyen a természetvédelem, de az sem elvetendő dolog, hogy Kanadában a bruttóból levont egészségügyi biztosítás miatt nem olyan brutálisan drága az orvosi kezelés, mint néhány kilométerrel arrébb, az Egyesült Államokban.

Jelentem, Kanadában egyáltalán nem idegesek az emberek. Illetve, bosszankodnak ők is, mert szerintük az üzemanyagnak átszámolva nem 130 (!!!) dinárba kellene kerülnie, hiszen a kormány 30 százalékos karbonadóval terhelte azt, tehát az ottaniak úgy tartják, hogy a benzin normális ára feleannyi kellene hogy legyen, mint például Szerbiában. Fortyog is fél Kanada, őket ez érdekli, a nagyvilági baromságokról pedig alig értesülnek (nem is érdekli őket), ezért is csúszhatnak be olyan orbitális bakik, mint amikor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök ottani parlamenti látogatása kapcsán meghívták az öreg, 98 éves Jaroszlav Hunkát, és a honatyák véresre tapsolták a kezüket a tiszteletére, csak éppen azt hagyják ki, hogy a derék emigráns egykor a Waffen-SS Galíciai Hadosztálya tagjaként a zsidók tömeges meggyilkolásában is részt vett. A politikum tehát ott is meg akar felelni az aktuálisan divatos politikai elvárásoknak (azért közel van hozzájuk az USA), és bár a botrány kapcsán lemondott Anthony Rota házelnök, Justin Trudeau kormányfő pedig az egész világtól bocsánatot kért, mindez azért nem rengette meg alapjaiban a kanadai társadalmat.

Nos, ebből a „figyelmetlenségből” is látszik, mennyire érdeklik a kanadaiakat a régmúlt sérelmei, a világ problémái, de talán ők a boldogabbak: az utcákon mindenki nyugodt, kedves, előzékeny. Pedig az ország tele van bevándorlókkal. Indiaiakkal, szírekkel, arabokkal, sőt szerbekkel is. Hazánk fiait szintén nem nagyon érdekli az óhaza gondja, élik ők az életüket. Jómagam a Niagara Fallsban élő szerbekkel ismerkedtem meg, és kiderült, hogy csak abban a százezres városban mintegy négyezer itteni él, de nem is akárhogy: az ottani pravoszláv templom területén több sportpályát építettek, a kinti pavilonok mellett rostélyozók vannak, a viszonylag új, kétéves szerb ház pedig páratlanul szép. Ott néztük végig a kosárlabda-világbajnokság döntőjét, amelyen folyamatosan ugráltak, mert végül kikapott a csapatuk, másnap pedig Novak Đokovićnak szurkoltuk ki a US Open döntőjében a győzelmet! Közben a ház újvidéki vezetője elmesélte, azon a hétvégén azért rendeztek kerti partit, mert a helyi kórház építésére gyűjtenek, de a finom, sárga šljivovica mellett meghívtak bennünket a következő hétre is, mert akkor meg ökröt húztak nyársra. Az ilyen rendezvényekre nemcsak a szerbek mennek el, hanem volt ott például egy csomó kínai is, akik nyilván szintén szeretik a jó falatokat, összességében tehát több ezren megfordulnak egy-egy ilyen hétvégén a szerbeknél. Apropó, hazánk fiai: útközben megálltunk a Sarajevo nevű bolt-étteremben, ahol poénkodva tízet kértem lepényben, hagymával (deset u pola sa lukom), és töretlen szerb akcentussal válaszoltak: Može, može! Ilyen finom csevapot és pljeskát régóta nem ettem, tiszta marhából, talán egy kis bárány beütéssel… A boltban aztán leesett az állam, mert a Carnex pástétomtól kezdve a Podravka készlevesig minden kapható volt, nagy meglepetésemre Pick téliszalámit is árultak, de amiatt azóta is zsörtölődök, mert náluk 24 dollár egy kiló (azaz 2100 dinár), legutóbbi emlékeim szerint pedig a magyar önkiszolgálókban 9000 forint körül mozog az ára, ami mintegy 25 euró, tehát nagyjából 2900 dinár. Átszállítva és lehűtve egy óceánon át tehát 800 dinárral olcsóbb lesz a magyarok egyik legismertebb terméke!

Itt azonban még mindig nem akarok rátérni arra, az egyszerű ember mennyiért tölti meg a bevásárlókosarát, hanem inkább elmondanám, hogy a kanadai embereket manapság az ingatlanok ára aggasztja a legjobban, mert a nagy beáramlás és a kereslet növekedése a házak és a lakások jelentős drágulását hozta meg. Torontóban valahol egymillió és a csillagos ég között mozognak az árak, sőt a kisebb településeken is mélyen a zsebbe kell nyúlni, mert az újak méregdrágák, de talán annál is többe kerül egy régebbit venni és azt felújítani. Ezért a kanadaiak is kezdenek lassan leszokni az öt hálószobás, négy fürdőszobás, parkos-medencés ingatlanokról, helyükbe kisebbeket választanak, amelyek persze nekünk így is nagynak tűnhetnek a maguk 200–250 négyzetméteres lakófelületével, de ott ez egy átlagos kisebb család lakhandija. Az jár jól, aki tud venni egy lepukkantabbat, saját maga fel tudja újítani, mert akkor akár meg is háromszorozhatja az ingatlan árát. A bankkölcsönök tehát ott is az emberek nyakán vannak, de például az sem jár jól, aki dohányozni akar, mert egy doboz cigaretta 20 dollár (ez még a kanadaiaknak is sok!), és sem a zárt helyiségekben, sőt nagyjából az utcán sem lehet szívni. No, erre is találtak megoldást: Kanadában ugyanis az őslakos indiánok nem fizetnek semmi után sem adót (ezzel bűnhődik most a fehér ember…), és kitalálták, hogy a rezervátumokban cigarettagyárakat építenek, és 5 dollárért árulják a portékát. Naná, hogy fél Kanada oda jár a füstölnivalóért!

Az a bizonyos bevásárlókosár

Ami még jelentősen drágább, mint nálunk, az a gyümölcs. Habár Dél-Kanadában megterem a szőlő, az alma, a barack, a körte és a szilva, nyilván kevesebb van belőle, mint errefelé, ezért nagyon megéri ott gyümölcsészettel foglalkozni, és aztán az út mentén azt árulni. Mi is egy ilyen helyen vettünk szilvát, ahol nagy Dobar dan! volt a köszönés, és a lekvárba valót (én boldogasszonynak néztem) olcsóbban is kapta az ember ezen a nyelven.

Túloznék, ha azt állítanám, hogy Kanadában sok minden nem nyugati áron van. Drága kocsmázni, számunkra az éttermek sem olcsók, de már az italboltban azt láttam, hogy például a Jack Daniel’s olcsóbb, mint Szerbiában, és a jó minőségű borok sem sokkal drágábbak. A Niagara mellett egy japán étteremben étkeztünk, ahol be kellett fizetni a naponként változó 30–40 dollárt, de azért az ember korlátlanul fogyaszthat. Leül az asztalhoz, tableten megrendeli a kívánt fogásokat, és kisvártatva kihozza az ételeket – egy robot! Nyilván olcsóbb, mint a pincér…

Ez azonban nem kötelező, otthon enni viszont kívánatos. És akkor itt következnek a megdöbbentő adatok az árakról – kivonatosan. Nyilván a legjobbtól kezdem, az olyan fajta halaktól és tengeri herkentyűktől, amelyeket mi esetleg csak fagyasztva látunk. Nem térek ki minden halfajtára, de az meghökkentő volt, hogy az egyik önkiszolgálóban akváriumban úszkáltak a homárok, én meg az áruk láttán bamba arccal meredtem a barátomra, hogy mit is jelent az. Ennyi az ára… egy homárnak? Igen… 18 dollárról beszélünk (a kanadai dollár 8,7 dinár, lehet szorozni-osztani, a minimálbér pedig nettó 2800 dollár körül mozog, de állítólag ennyit már csak nagyon kevesen keresnek). No comment…

Aztán annak kapcsán sem mertem ott megszólalni, hogy egy háromkilós új-zélandi friss báránycomb 24 dollár volt, hogy a növendék színmarha (nem tehén, mint itthon) 800 dinárba kerül, a steaknek való marhabélszín 900 dinárba jön ki. A sertéskaraj kilója nagyjából 5 dollár, lefelé haladva a kb. másfél kilós grillcsirke (sülve) 8-9 dollár. S aki a kanadai rokonoknak, ismerősöknek akar kedveskedni egy kis háztájival, kulennal, ne tegye! Minden kapható ott, az olasz szalámiktól kezdve a lengyel kolbászokig, a csabai kolbásztól kezdve a kulenig! Az önkiszolgálók hűtőpultjaiban vagy 200-féle felvágott van (nem túlzás!), sőt a világ minden tájáról származó sajtkülönlegességeket is meg lehet venni. Ha valaki azt gondolja, na, pacal biztos nincs, hát van, és nem drága!

Még néhány szót az élelmiszerek áráról: van Nescafé, csak a duplaakkora pléhdoboz kerül annyiba, mint nálunk a szimpla, egy vödör fagyi (megint nem túlzás!) 400 dinár, egy másfél literes Pepsi 80 dinár. Minden önkiszolgálóban van nemzetközi részleg, ahol az indiai a curryjét, az afrikai a miszmaszát, az olasz a tésztáját, a magyar meg a paprikáját veheti meg. Mindenfajta fűszer van, de ha valaki a frisset szereti, hát húszméteres sorban válogathat a ropogós zöldségtermékek között, meglepetésemre zöldség és annak zöldje is kapható, ami ritkaságszámba megy Nyugaton. A szörpök az adott gyümölcs ízeit adják vissza, nagyjából csak 100 százalékos gyümölcslevet árulnak kannaszámra, de amilyen finomak, az ember annyit is iszik belőle. Ottlétem alatt végig Knjaz Miloš ásványvizet ittam, de bevallom, a franciák Perrier-je még jobb. A kefir csodálatos, a legdrágább szemes kávék (pl. Lavazza d’Oro) kilója 24 dollár (ez is mintegy 5 euróval olcsóbb, mint nálunk), és lehet literszámra inni, ahogyan azt a kanadaiak teszik. A rágógumi olcsóbb, a fogkrém olcsóbb, a kenyér finomabb, a sörtől (na nem amerikai vagy kanadai!) nem mortyogott a gyomrom, és a dolláros boltban mindennek nevetséges az ára. Ja, és a gépkocsik is olcsóbbak újan, használtan pedig tartják az árukat…

Még csak néhány szót a Coscóról, a kanadaiak Metrójáról. Ez az üzletlánc eredetileg szintén a vállalkozóknak lett kitalálva, de oda is szinte már mindenki beléphet, és csakúgy mint a Metro hőskorában, onnan is tonnaszámra tolják ki a cuccot, habár manapság már ott is inkább kisebb mennyiségben vásárolnak a mindennapokra az emberek. Hihetetlen, hogy milyen jó minőségű cuccok vannak ott nagyon korrekt áron, persze egy, a Metrónál háromszor nagyobb monstrumról beszélünk. A sportfelszerelést az outlet falukban érdemes mustrálni, külön az Adidast, a Pumát, a Nike-ot és minden mást. Egy ottani érdekesség: Európában például a Bvlgari Aqva férfiparfüm egységesen 107 euró, ott 120 dollár, ami 2100 dinárral olcsóbb, mint nálunk, azaz Európában.

Nos, visszatérve az elejére, a jólét nem csak az árakban rejlik. Mint említettem, Kanadába is özönlenek a bevándorlók, csak ott nem randalíroznak az utcán, mindenki ápolt, és éli az ország adta kiváló életét. Nem a bevándorlókkal van tehát baj, hanem a gazember bevándorlókkal. Hogy a kanadaiak hogyan szűrik ki őket, meg kéne kérdezni tőlük…

Végezetül meg szeretném köszönni a csodálatos két hetet Lukinich Richárd barátomnak, akivel jövőre lesz 50 éve, hogy haverkodunk, Burány Zsolt zentai haveromnak, valamint új ismerősömnek, a varázslatosan sütő-főző, szintén zentai Szujó Magdinak, aki olyan rétest készített, hogy négy napig sem teltem tőle el! Köszönöm, és nagy valószínűséggel találkozunk még! Mármint ott, Kanadában…