Pár száz méterre az EU-tól

Tamásfalvát (Hetényt, illetve Hetint) alig ötszáz méter választja el a román határtól, ezért az Európai Unióhoz az egyik legközelebben fekvő bánáti településnek tekinthető. A dolog egyetlen pikantériája, hogy határátkelőhelye nincs. A település légvonalban kb. 20 kilométerre fekszik a szerbcsernyei szerb–román határátkelőtől, a rövidebb út egy dűlőút. Az útszakasz egy része aszfaltozott, illetve kövezett, de nagyrészt földút. Ezért, akik Tamásfalváról, Magyarcsernyéről vagy Nagykikindáról indulnak, a hosszabb, de biztonságosabb aszfaltozott utat választják, ami Magyarcsernyétől Tamásfalva központjáig pontosan 42 kilométernyi távolságot jelent. Járható a dűlőút is, de földes szakasza a nyári időszakban nagyon poros, esős viszonyok között pedig sáros, nem beszélve arról, hogy a vadállatok ezen az útszakaszon elszoktak az emberektől, ezért bőven okozhatnak meglepetéseket.

A tamásfalviak számára az utóbbi évek legnagyobb befektetése 2021-ben történt meg, amikor a Tartományi Kormány majdnem ötvenmillió dinárt hagyott jóvá arra, hogy a faluban néhány utcát kiaszfaltozzanak, illetve az L3-as közút Tamásfalvától Szerbittabéig vezető szakaszát teljesen felújítsák. Az ipar sohasem volt jellemző erre a falura, egyedül a földműves szövetkezet működött a nyolcvanas évek közepéig, ahol állattenyésztéssel is foglalkoztak. Ma magánvállalkozók adnak időről időre munkát néhány embernek.

ELTŰNT IDŐK NYOMÁBAN

A hetvennyolc éves Totok Jenő Tamásfalván született, s ott is élte le az életét. Jövő februárban lesz ötvenöt éve annak, hogy a feleségével, Etelkával boldog házasságban élnek. Két lányuk született, az egyik Szabadkán él, a másik Tamásfalván maradt. Jenőtől megtudtuk, hogy az ő családjuk is – a többiekhez hasonlóan – földműveléssel foglalkozott.

– Amikor befejeztem a nyolc osztályt, akkor indultam el a szüleimmel a földekre kapálni, és egészen tavalyig dolgoztam is. Mindig harminckét hold földet műveltünk. Valamikor tartottunk fejősteheneket, bikákat, sőt, megtörtént az is, hogy negyven-ötven sertést hizlaltunk, illetve apaállatokat is tartottunk. Ebből éltünk. A fiatalok zöme a hetvenes években kezdte elhagyni a falut, akkoriban nagyon sok gondunk volt a talajvízzel, ami a szántóföldeket is elárasztotta, ezért nem tudtunk dolgozni rajtuk. A legtöbben Németországba, Ausztriába, Ausztráliába, Svájcba mentek szerencsét próbálni. A fiataljaink elmentek, az itt maradó lakosság elöregedett, így lett a falu egyre kisebb. Az ötvenes évek közepén több mint 1300-an éltünk itt, ma már csak alig néhány százan – mesélte Jenő, aki arra is kitért, hogy a tamásfalvi közösség mindig is összetartó volt.

– Az itt élő nemzeti közösségek mindig jól megfértek egymás mellett. A második világháború előtt a falu harminc százalékát németek lakták. A háborút követően elvitték őket, de olyan is akadt közöttük, aki elszökött. 1946 karácsonyán a boszniai telepesek között osztották szét az üresen maradt házaikat. Nagyon sok kisiparos élt itt akkoriban, kovácsok, bognárok, asztalosok, borbélyok, szabók, varrónők, de mindenki nagyobb részt földműveléssel foglalkozott. Sajnos a fiatalokat nem nagyon érdekelte a kisiparosság, ezért egy idő után azok a szakmák kikoptak. A fiatalok a munka mellett táncmulatságokba, illetve moziba jártak – tette hozzá Totok Jenő.

Túri Gizella családjával a hetvenes évek elejétől dughagyma termesztésével foglalkozott, egészen a nyolcvanas évek végéig, amikor is kimentek Ausztráliába. A következő évben, miután hazatértek, ismét megpróbálkoztak a maghagymával, majd teljesen leálltak vele, ugyanis férje egészségi állapota nem tette lehetővé a folytatást. Az asszony szívesen emlékszik vissza a gyermekkorára.

– Körülöttünk mindig sok idős ember mozgott, akik az első világháborút is megjárták. Ott ültek a gödör szélén, beszélgettek, mi, suttyó kislányok pedig a közelükben hallgatózva játszottunk, illetve körülöttük ülve hallgattuk a történeteiket. Én már akkor olyan korban jártam, hogy megértettem bizonyos dolgokat. Akkoriban sokan éltek itt, a lakosok száma 2700 és 3000 között mozgott. A szeretet összehozta az embereket, segítettek egymásnak, illetve odafigyeltek egymásra. A szüleink egyik nap az egyik ismerősükhöz mentek segíteni, a másik napon pedig valaki máshoz. Ami szerintem nagyon fontos volt, hogy a családok, az ismerősök, illetve a barátok esténként időt szántak arra, hogy beszélgessenek egymással. Mára ez már elmúlt, az emberi kapcsolatokat felváltotta a televízió, a számítógép és a mobiltelefon. Ezek az eszközök megváltoztattak bennünket, de különösen a mobiltelefon, szétzilálta a meghitt emberi kapcsolatainkat – mesélte Gizella.

Az asszony emlékei szerint a kisiparosok és a mesterek mellett üzletek is működtek Tamásfalván. Vaskereskedéssel, élelmiszerüzlettel méteres üzlettel együtt, iskolával, kocsmával és bálteremmel rendelkeztek.

– Minden ünnepnapon bált rendeztek egészen 1958-ig. Akkora már más szelek fújtak, és ha hétköznap akartunk bált tartani, kérvényezni kellett, majd utóbb már a vasárnapi bálért is furcsán néztek ránk, és éppen ezért lassan elmaradtak. A lányom korosztálya már vasárnaponként 14 órától 18–19–20 óráig születésnapi, illetve névnapi ünnepségeket szervezett. Ilyenkor összejöttek a fiatalok, a hetedik és nyolcadik osztályosok, illetve a kilencedik és tizedik osztályosok is. A fiatalság ezeken a délutánokon tanulta meg egymástól a néptánclépések elemeit és a modern táncokat is elsajátították – újságolta Túri Gizella.

A MAGYARSÁG VÉDŐBÁSTYÁJA

A tamásfalvi nőszervezet a 2009-ben megalakult, majd 2010-ben bejegyeztetett Széchenyi István Magyar Művelődési Egyesület alosztályaként működik. Eleinte 24–25 tagot számlált, a fiatalok is szívesen csatlakoztak hozzájuk, de létszámuk az elmúlt évek során megcsappant. Csőke Rozikától, a nőszervezet elnökétől megtudtuk, hogy a fiatalok elmentek, az idősebbek pedig koruk, elfoglaltságaik, illetve egészségi állapotuk miatt morzsolódtak le, így összesen tízen-tizenketten maradtak.

– A Palacsintafesztivált tíz évvel ezelőtt tartottuk meg először, és hét évig semmilyen akadállyal nem szembesültünk a szervezést illetően, az egyik legszebb megmozdulásunk volt ez a program. Egyik évben nem kaptunk rá anyagi támogatást, aztán jött a világjárvány, és habár az lecsengett, az újraszervezéssel még nem próbálkoztunk. A környékbeli nőszervezetek, nőegyletek tagjai nagyon szívesen ellátogattak erre a rendezvényre. Délelőtt kezdődött, délután a művelődési egyesület kultúrműsorral készült, este pedig bállal fejeztünk. Az évek során a program nemzetközivé nőtte ki magát, ugyanis a magyarországi és a romániai testvértelepüléseink is részt vettek rajtuk. A magyarországi Hosszúheténnyel és a romániai Újszentessel is egy kulturális együttműködési megállapodást írtunk alá, ami megalapozta, hogy eljárjunk egymás rendezvényeire. A teadélutánok a teljes tagságot mozgósítják. Szeretjük ezt a rendezvényt, mert sokfelé eljuthatunk, rengeteg új ismeretséget köthetünk, barátokat szerezhetünk és nagyon jó kikapcsolódást jelentenek. Éppen ezért minden meghívásnak eleget teszünk, ha több helyszínen ugyanazon a napon tartják, akkor is. Mi is nagyon szép teadélutánokat szervezünk a nagyteremben, ahol százötven személy is elfér. A február második szombatján megrendezendő maszkabál az egyik legnépszerűbb aktivitásunk, amit a Szécshenyi István Magyar Művelődési Egyesülettel közösen szervezünk. Idén februárban huszonöten öltöztek jelmezbe, és még legalább százhúsz vendég, érdeklődő érkezett – számolt be Csőke Rozika.

A Széchenyi István Magyar Művelődési Egyesület védőbástyája a helyi magyarságnak. Az utóbbi időszakban több magyar művelődési egyesület is vendégszerepelt a faluban, de a többi programjuk is, melyet a nőszervezettel közösen szerveznek, a magyarság megmaradását szolgálják. Székházukat egy sikeres magyarországi pályázatnak köszönhetően vásárolták meg. Korábban az épület szombatista imaházként működött, de elfogytak a hívek, így az egyesület tudta használni azt. A már említett programokon felül az egyesület három-négy alkalommal megszervezte a Tamásfalváról Elszármazottak Találkozóját is, de próbálkoztak újévi- és Katalin-napi bál szervezésével is. Ami az egyesület szakcsoportjait illeti, Szarka Edit elnöknő elmondta, hogy a kezdetekkor népesebb és tömegesebb volt az egyesület taglétszáma.

– A nőszervezeten kívül az egyesület keretében működött még a modern tánccsoport több mint negyven táncossal, amit Terzin Róbert vezetett. 2012-ben indult el az első néptánccsoportunk, de az idei évadot már nélkülük kezdtük el. Az idősebbek elköltöztek, családot alapítottak, tehát elkezdték élni a saját életüket, a fiatalabbak középiskolába, egyetemre indultak, így nem maradt néptáncosunk. Korábban működött gyermek-és felnőtt színjátszó szakcsoport is, a felnőttek rendszeres résztvevői voltak a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának. A gyermekek csoportja tizenhat éven keresztül működött, a Suliszínház nevű rendezvényre jártak, első helyezést is elértek, amire még a mai napon is nagyon büszkék vagyunk. A szülők és a falubeliek is megszokták azt, hogy az egyesületen belül folyamatos munka zajlik, és több bemutatót is szerveztünk az év során, amikor is zsúfolásig megtelt a színháztermünk. Nem feledkezhetünk meg a Daloskörről sem, amely kezdetben tizennégy énekesből állt össze, mára azonban csak négyen maradtunk. Itt is az a legnagyobb probléma, hogy egészségügyileg nem mindenki bírja már a folyamatos próbákat, illetve az utazásokat, így a legtöbben lemorzsolódtak. Én még nem vesztettem el a reményt, hogy mi négyen készüljünk egy új dalcsokorral. Jó lenne, ha tudnánk fiatalítani, de sajnos nem érzem rajtuk az érdeklődést – számolt be az elnöknő.

A faluban aktív még a Vadász Egyesület, a Sporthorgász Egyesület, és nagy büszkeségük a Törekvés Labdarúgóklub is, amely már több mint százéves. Tamásfalván heti két alkalommal tart nyitva a postahivatal, kétszer rendel az orvos, ugyanazzal a munkaidővel a gyógyszertárból is kiválthatóak a gyógyszerek. Ami az oktatást illeti, Szarka Edit elmondta azt is, hogy tavaly óta, a Magyar Nemzeti Tanács támogatásának köszönhetően, ismét van magyar tagozata az általános iskolának.

– Most van egy elsős, illetve egy másodikos diákunk, ami nagyon fontos a tamásfalvi magyarok megmaradása szempontjából. Az óvodában is működik egy kombinált csoport, ahol szerb és magyar nyelven is foglalkoznak a gyerekekkel. Az alsó osztályok befejezése után a diákok a szerbittabéi Miloš Crnjanski iskolában folytatják tanulmányaikat, a szerbek szerb nyelven, a magyarok pedig magyar nyelven – tette hozzá Szarka Edit.