Fogyasztói társadalmunk arra épül, hogy mindig újabb és újabb dolgokat vásároljunk, a korábbit pedig a lehető leghamarabb kidobjuk. A technikai kütyüket már direkt úgy tervezik, hogy ha tönkremegy, akkor érdemesebb legyen újat venni, mint megjavítani a régit. Nem így volt a régi világban, amikor egy eszköz, szerszám generációról generációra öröklődött, és amit csak lehetett, azt megjavítottak. A gunarasi Pecze István bácsi úgy döntött, hogy emléket állít a múltnak, és egy egyedinek nevezhető gyűjteményt hozott össze az évek alatt. A monogramos téglák gyűjteménye több száz darabot számlál, de a régi mezőgazdasági és háztartási eszközök gyűjteménye sem marad le darabszámban. Hogy Peczéék otthona különleges, az már az utcáról is látszik: a takaros ház előtt a kerítés régi varrógéplábakból készült, a ház előtti tölgyfa árnyékában pedig malomkőből készült asztalka áll. A ház és az udvar minden szegletében megbúvik valami érdekes régiség, amiről István bácsinak van egy kis története. A részletes és magával ragadó idegenvezetés után az a kérdés fogalmazódott meg bennem elsőként, hogy miképp is kezdődött ez az egész.
– Erre nem tudok határozott választ adni, a családunkban ugyanis hagyománya volt a régi tárgyak megőrzésének. Már édesapám is padlásra vitte azokat a tárgyakat, amiket nem használtak. A köcsögök között van egy olyan, amit a drótostót összerakott, amikor széttört és beszőtt dróttal. Kisgyerekkoromban azt mondták, hogy ebből a víz kifolyik, de lekvárnak még jó lesz. Erre nagyon emlékszem, akárcsak a faekére, amivel az édesapám apja az első világháború előtt szántott. Ez is a padláson volt, más használaton kívüli tárgyakkal. Azt mondták, hogy hátha még kell, mert a legújabb technikai vívmányokban nem mindig bíztak. Így apránként ezek a tárgyak összejöttek, és miután én maradtam a tanyán, tovább szaporodott a számuk. Kedvet kaptam a gyűjtéshez, és ha láttam, hogy valaki eldobná, akkor elhoztam. Aztán kedvet kaptam ahhoz is, hogy vásároljak, ha nem adták oda. Sportra nem költöttem, nem dohányoztam, hát valami hobbit megengedhetek magamnak. A család is beleegyezett, hogy ha szeretem, akkor csináljam.
A monogramos téglák gyűjtésébe hogyan kezdett bele?
– Azokat is apránként kezdtem gyűjteni. A két P betűs tégla ott volt a ház körül, ez a dédapám monogramja. Aztán kerültek hozzánk a környékbeli téglagyárakból is olyan téglák, amiket még kézzel gyártottak. Taposták a sarat, sablonba tették, szárították stb. Ezt csinálták a vályogvetők, de akkor még a téglagyárak is kézi erővel termeltek. Akinek saját téglagyára volt, az ragaszkodott hozzá, hogy a monogram benne legyen a sablonban. Ez 1945-ig működött így, még nem államosították a téglagyárakat. Ezekből a téglákból kb. 300 darab gyűlt össze, igaz, az utóbbi években nem számoltam. A gyűjtemény folyamatosan gyarapodik, pl. a hetekben kaptam egy olyan téglát, amilyen még nem volt. Ha elmegyek valamerre és meglátom, akkor csereberélünk. Van néhány olyan gyűjtő, aki most kezdi, nekik csak úgy is adtam néhányat.
A téglák mellett egy igen tekintélyes gyűjteménye van, ami akár egy néprajzi múzeumban is lehetne. Mi mindent tartalmaz ez?
– A hangsúly a mezőgazdaságban használatos kézi eszközökön van, amit a földműves családok használtak. Például, amit említettem, a nagyapám faekéje, és amik azután jöttek. Minden generáció valamit újított, és ezek itt megvannak. A rokonságban volt egy Hoffer traktor, amit Magyarországon 1926-ban kezdtek gyártani, és 20 évvel ezelőtt került hozzám. Érdekes visszatekinteni, hogy ez alatt a cirka száz év alatt mennyit változott a technika. Mezopotámiában már ökrökkel szántottak és gabonát termeltek. Az 1910-es évekig nálunk is ökrökkel szántottak, vagyis 3-4 ezer év alatt nem változott annyit a mezőgazdasági technika, mint az elmúlt 150 évben. A gyűjteményben nagyon sok minden van: szénavágó és -húzó, különféle ásók, kapák, répavilla, cirkalmazó, sarlók, ekék stb. Ugyanúgy a háztartásban használt eszközöket is megőriztük, legyen az agyagedény, tésztaszűrő vagy öntöttvas lábas, a mosáshoz használt szapuló, a mai mosógép elődje. A kenderfeldolgozás tárgyai is megvannak, sarló, kenderáztató villa, tiloló, rokka stb. Van egy óvodáspad is, ami Kishegyesről származik, mivel az édesanyám kishegyesi születésű, és az ő anyjáékhoz került, amikor átalakították az óvodát. Van egy iskoláspad is, ami Nagyvölgyről származik. Ezen két diák ült, és a középén lévő lyukba tették a tintatartót. Vannak más iskolaszerek is: fa tolltartó, amivel fejbe vertük egymást. Érdekesség a parádés szánkó és a parasztkocsi.
Gyűjti most is ezeket a dolgokat, és ha igen, akkor hol?
– Ha hozzájutok valamihez, akkor nem hagyom ott, de már nem olyan aktívan. Az ilyen dolgokra véletlenül lehet ráfutni, de sokan ajándékoznak, itt a faluban is. A napokban kaptam egy lóvontatású fogast, és a téglagyűjtemény számára készítettem belőle polcot. A tárgyak 90 százaléka a környékről és a családból származik. Földműves család voltunk a szüleim részéről, és a szomszédok meg falubeliek is sokat ajándékoztak. A téglákkal már más a helyzet, azokat a Tiszától a Dunáig gyűjtöttem, és Újvidéktől Győrig. Van téglagyűjtő Madarason, Szentesen, a legnagyobb téglagyűjtemény pedig a bécsi múzeumban van, ott több ezer monogramos tégla található. De találtam már monogramos téglát a szeméttelepen is, amikor kivitték az építési törmeléket.
A család hogyan viszonyult a hobbijához?
– Vasárnap délután nem mentem meccsre, nem tévéztem, hanem ültem a motorra és tettem egy körutat. Elfogadták. Néha, amikor hazajöttem és pókhálós volt a hajam, akkor a feleségem tudta, hogy biztos valamelyik öregasszonynál jártam a padláson.
Ha jól tudom, a helyi általános iskola diákjai is el szoktak jönni megnézni a gyűjteményt.
– Az első osztálytól a harmadikig érdekli az ilyesmi a gyerekeket. A tanító nénik jó ismerősök, és május táján elvezetik az osztályokat. Tavaly is csináltam nekik egy programot: daráltak és morzsoltak kukoricát a régi eszközökön, tollat faragtam nekik és tintával írtak stb. Élvezték, de a nagyobbakat, akik már elkezdenek az okostelefonnal foglalkozni, azokat nem érdekli. Voltak már nálam Budapestről néprajzosok látogatóban, szoktak egyetemisták is elnézni, de a korombeli vendégmunkások is eljönnek, és nosztalgiából megnézik a gyűjteményt. A topolyai és a tornyosi tájházasok is jártak nálam, és csereberéltünk tárgyakat. Most a zentagunarasi tájházasokat várom, szóval együttműködök velük. Régen a MIRK-re is jártam rendszeresen és kiállítottam tárgyakat.
Milyen sorsot szán a gyűjteményének?
– Tekintettel a koromra, már túl sok nincs hátra, mivel 81 éves vagyok. De nagy a család, két fiunk és két lányunk van, utánuk van 10 unoka. Azt mondják, hogy nem lesz ez elprédálva, megőrizzük. A családban fog maradni, hogy az utókor számára megmaradjon. Ezeknek a dolgoknak nálunk nincs pénzbeli értékük, csak eszmei.