Világnapja van már szinte mindennek, amit nemes eszménynek, értéknek tekint az emberiség, így az imának is, amelynek a kijelölt nemzetközi dátuma március első péntekjére esik. Ez az Ökumenikus Világimanap.
Minden évben valamely ország női munkacsoportja készíti elő a programját. Írásos, elektronikus formában össze kell foglalniuk országuk, népük történelmi, földrajzi, társadalmi és egyházi sajátosságait, ismertetniük kell kulturális, gasztronómiai kincseiket. Ez az önfeltáró bemutatkozás a nők hitüket és életüket bemutató személyes vallomásaival lesz teljessé.
A többi országban ezek alapján készítik elő a helyben megtartott ökumenikus imanapot, amelynek mindig egy kiválasztott bibliai igehely az elmélkedési vezérfonala.
Az idén különleges figyelem övezte az előkészületeket. Ennek az oka, hogy 2024-re a palesztinai keresztény nők munkacsoportja dolgozta ki a Világimanap programját, amely ezúttal március 1-re esett. Az imanapnak még jóval a gázai háború kitörése előtt kiválasztott igehelye (Ef 4, 1-7) megdöbbentően találó. Szent Pál Efezusiakhoz írt levele 4. fejezete kezdetén arra inti a szóban forgó gyülekezet tagjait, hogy övezzék fel magukat alázattal, türelemmel, szelídséggel. Ezután következik a kiválasztott igerész központi gondolata, amely azt kéri tőlük, hogy viseljék el egymást – Károlyi Gáspár bibliafordításában szenvedjék el egymást (anekhomenoi allélón) – szeretetben.
Mindenki tudja, de különösen a család békéjének a fenntartásáért felelősséget érző asszonyok vannak tisztában azzal, hogy a békesség kedvéért sokszor el kell viselni a másikat vélt vagy valós hiányosságaival együtt, hiszen egyikünk sem tökéletes. Emberi arcát felmutatva még Jézus is így felelt vissza, amikor a gazdag ifjú jónak mondta őt (Mk 10, 18): „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy: az Isten.”
A gazdag ifjúnak adott jézusi válaszban ugyanaz az alázatban, szelídségben, türelemben és mások szeretetben való elviselésében megmutatkozó keresztényi elhívatás szólal meg mesterfokon – hiszen itt maga Mester, az elhívó beszél –, amelyre Szent Pál is figyelmezteti az efezusi gyülekezetet az imanap kiválasztott igehelyében. Nemcsak szavakkal állította, a Golgota felé vezető útján tettekkel is tanúságot tett Jézus arról, hogy mit jelentenek a felsorolt erények azzal a fontos megjegyzéssel, hogy ő istenemberként nemcsak elszenvedte, hanem magára is vette az emberek bűneit. Ezt nevezi a keresztény hit megváltásnak.
Nekünk, ha követni szeretnénk szeretetpéldáját, csak a magunk emberi képességeihez méretezett keresztjét kellene a vállunkra vennünk (Mt 16,24). Erőnkhöz igazított, mégsem könnyű iga ez, hiszen a szeretet legmagasabb emberi fokát megcélozva akár azt is jelentheti a mások bűneinek, hibáinak elviselése, hogy aki megüti a jobb arcunkat, annak oda kell tartanunk a másikat is (Mt 5, 38-39).
Itt felvetődik a keresztény hit kezdettől fogva felmerülő nagy kérdése, hogy háborúzhat-e egy igazi Krisztuskövető? Egy biztos, ha az izraeliek a hegyi beszéd intésére hallgatva reagáltak volna arra a szörnyű erőszakra, amit a Hamász palesztin terroristái elkövettek tavaly október 7-én, akkor most nem zajlana a pusztító háború Gázában. Az izraeliek számára azonban valószínűleg fel sem merült ennek lehetősége, hiszen a Közel-Keleten vallásuk alapján nemcsak a zsidók, hanem az arabok körében is a bosszú törvénye és a talio jog, a szemet szemért, fogat fogért parancsa a követendő szabály, amint azt mi is olvashatjuk az Ószövetséget lapozgatva (2Móz 21, 23-27).
Ez az evangéliumoktól idegen elv pedig úgy gondolja, hogy nem kell a túlvilági ítéletre, az Istenre bízni a büntetést, hanem kezünkbe véve az ítélkezés pallosát már itt a Földön végre kell hajtani azt. (Az Ószövetség szelleméhez visszanyúlva a középkori keresztény államok is kivétel nélkül ezt a nem evangéliumi, a hegyi beszéd intésével szembemenő elvet követték.) S mivel az emberben csak hiányosan lehet jelen a szeretet és a tudás, a világi hatalom ítélete egyáltalán nem biztos, hogy méltányos, igazságos és humánus lesz. Ha pedig a bosszú és a harag, a visszacsapás vágya irányítja az ember tetteit, akkor e háromról még beszélni sem érdemes. Láthatjuk ezt a gázai háborúban is.
Isten közismerten másik arcát mutatja fel az Ószövetségben és az Újszövetségben: az előbbiben az igazságos és ítélkező, a másikban a szerető és megbocsátó Úr fordul felénk. A két arc ugyanannak az egy Istennek az arca, az emberi ész számára felfoghatatlanul benne a szeretet és az igazságosság, a megbocsátás és az ítélkezés megbonthatatlan egységet alkot, és ez azért lehet így, mert mind az isteni szeretet, mind az isteni igazságosság végtelen, a végtelenben pedig a kettő szükségszerűen eggyé lesz.
A keresztény is abban hisz, hogy ugyanaz a Krisztus fog dicsőségben eljönni és igazságosan ítélkezni az utolsó napon, aki a kereszten függve és Megváltóként az életét adva az emberért tanúságot tett a határtalan isteni szeretetről.
A markioniták és a gnosztikusok tévedésébe esnénk, ha az ószövetségi és az újszövetségi istenarcot két különböző Isten kinyilatkoztatásának tekintenénk. Amikor a szeretet Istenéhez fordulunk imánkkal a béke eljövetelét vágyva, akkor az igazság Istenét is megszólítja a szív tisztaságából jövő kérésünk. A kérés megfogalmazásánál nem a szavak szépsége vagy a pontos körülírás a fontos, hanem a szívből jövő érzelmi töltet és a gyermeki odafordulás. Az Isten szavak nélkül is tudja, hogy mit akarunk. Ha a kérésünket meghallja az Úr – mivel az ima párbeszéd a legfelsőbbel –, máris fordulatot vesz a beszédhelyzet, megszólalóból azonnal meghallóvá kell válnunk, hiszen az Atya, aki maga a szeretet (1Jn 4,8), nem hagyja válasz nélkül a szív tisztaságából érkező, gyermeki hangú kérést. A párbeszéd kialakulásához azonban tudni kell befelé figyelni és csendben maradni, e csendben lehet meghallani az üzenetet. A válasz lehet, hogy cselekvésre szólít fel, de lehet, hogy csak bátorítás vagy egy megvilágosító felelet lesz, amely azonban megnyugváshoz vezeti el a lelkünk.
Remélhetőleg ezt a lelki tapasztalatot sokan átélhették az ima világnapján most pénteken.
Nyitókép: Ótos András felvétele
