Egyszer reneszánsz embernek nevezték, és büszke erre. Példaképe Leonardo Da Vinci, aki amellett, hogy művész volt, alkotó, mérnök is volt, fizikus: „Angolul orvost jelent, igaz ő nem volt orvos, boncolt” – magyarázta dr. Bálint Béla, a zentai gyökerekkel rendelkező, évek óta Belgrádban élő akadémikus, orvosprofesszor, egyetemi tanár, aki maga sem tudott elszakadni az irodalomtól, a színháztól, az újságírástól, miközben munkásságával jelentős mértékben hozzájárult a szerbiai transzfuziológia, sőt az őssejtkutatás fejlődéséhez is. Beszélgetésünk során büszkén vallotta, hogy a műszaki érdeklődése, a szerelés iránti vonzalma több esetben is hozzásegítette ahhoz, hogy a vérátömlesztés megoldásával életet mentsen. Fáradhatatlan munkájáért, a transzfuziológia és a hematológia terén elért eredményeiért februárban a köztársasági elnök a Sretenje- vagyis a Gyertyaszentelő-érdemrend első fokozatával tüntette ki.
Az államiság napján a kitüntetettek nevében dr. Bálint Béla mondott köszönetet, aki Meša Selimović író gondolataival mutatott rá arra, hogy a keresés és a kutatás utáni vágyunk adja meg létünk és egyben boldogságunk értelmét is, majd Leonardo da Vincit idézte: „Háromféle ember létezik: azok, akik látják, azok, akik látják, ami látható nekik, és azok, akik nem látják”, majd reményét fejezte ki, hogy a kitüntetettek, és azok, akik a jövőben kitüntetést kapnak, az első két kategóriába tartoznak.
Dr. Bálint Béla 1952. július 26-án született Tiszaszentmiklóson. Miután szülei 1956-ban Zentára költöztek, ott végezte el általános iskolai és a gimnáziumi tanulmányait. Az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karán 1978-ban szerzett oklevelet, 1980-ig Zentán élt, majd Belgrádba költözött, ugyanis a Katonai Orvostudományi Akadémián, a Transzfúziós Intézetben kezdett el dolgozni. Dr. Bálint Béla ugyanis 1983-tól a transzfúzió szakorvosa, 2007-től pedig a hematológia szubspecialistája. 2010-től 2018-ig a Katonai Orvostudományi Akadémia Transzfúziós és Hemobiológiai Intézet vezetője, majd pedig a Dedinjei Kardiovaszkuláris Intézet transzfuziológiai osztályának főorvosa volt egészen 2021-ig. Emellett kísérleti hematológusként dolgozott a Belgrádi Tudományegyetem Egészségügyi Kutatások Intézetében is. 2005-től az Orvostudományi Kar Katonai Orvosi Akadémiájának rendes professzora és tudományos tanácsadó, 2022-től pedig a professor emeritus címet visel. Tanít a Nišben és a Banja Lukában működő orvostudományi karokon, 2023 óta a Belgrádi Egyetem Orvostudományi Kar Tanácsának tagja. Beszélgetésünkre éppen a Szerbiai Nemzeti Felsőoktatási Tanács üléséről érkezett. A SANU (Szerb Tudományi és Művészeti Akadémia) épületében találkoztunk, amelynek 2015-től levelező, 2021-től pedig rendes tagja.
Dr. Bálint Béla ma is büszke a gyökereire (Ótos András felvétele)
Megdöbbentő a vallomása, miszerint ő valójában sosem akart orvos lenni.
– A legerősebb talán a színielőadások rendezésben voltam. Kétszer első helyezett lettem Vajdaságban. Újvidéken, az Ifjúsági Tribünön kísérleti színházat csináltam, emellett rendeztem Beckett-, Sartre- és Peter Handke-darabokat is. Nem olyan rég, kb. 5–10 évvel ezelőtt volt egy kiállítása Handkenak, majd amikor Dinko Davidov művészettörténész barátom beszélt nekem erről a kiállításról, megemlítette, hogy egészen biztosan nem hallottam róla, mire azt mondtam neki: nemcsak hallottam róla, hanem előadást is rendeztem a darabjából. Avantgárd előadás volt. Az utolsó produkciómat Ladik Katival és Szombathy Bálinttal készítettem – foglalta össze dióhéjban színházi múltját, és mindjárt rá is tért arra, honnan a kötődése Szabadkához, ugyanis a Gerold Lászlóval való ismeretségének köszönhető, hogy eljutott a szabadkai Népszínházba, ami azért volt fontos, mert a budapesti színiakadémia a Szabadkai Népszínházon keresztül írta ki a pályázatait, ő pedig rendezői szakra szeretett volna iratkozni. Ám abban az évben, 1971-ben nem írták ki azt a pályázatot. Rövid gondolkodás után autóba ültek az akkori barátnőjével, és Újvidék felé vették az irányt, majd miután kiderült, hogy a pontszáma eleget tesz a felvételi követelményeknek, orvostanhallgató lett. A későbbiekben már meg sem próbálkozott a rendezői szakkal, igaz, az orvostudományt sem kedvelte meg. Akkor még.
– Nem különösebben kedveltem az orvosokat, ugyanis gyakran félistennek vélik magukat, én viszont teljesen más típus vagyok. Másrészt, mivel matematikus családból származom, hiszen az édesapám matematikus volt, és középiskolás koromban magam is tartottam matematikaórákat, annak sem örültem, hogy az orvosi egyetemről hiányzott ez a tantárgy. Hibáztam. Mert mi szükséges az orvosi tudáshoz és az orvosi feladatok megfelelő módon történő ellátásához? Értelemszerűen rendkívül fontosak a természettudományi alapismeretek; azután tudni kell, hogy mi miből áll – ez az anatómia; tudni kell, hogy az a valami hogyan működik – ez a fiziológia; tudni kell, hogy mi történik, ha a szerkezet károsodik meg – ez a patoanatómia; ugyanígy azt is tudni kell, hogy mi az, ami kimutatja, meghatározza a meghibásodások funkcionális létét – ez a patofiziológia; majd jönnek a különféle alkalmazott ágak – az „orvosi iparművészet”, a belgyógyászat, a sebészet és más ágak. De vajon mi kell még? Matematika, logika, ugyanis az köti össze mindezeket – magyarázta dr. Bálint Béla, akinek saját elmondása szerint az egyetemi évei alatt fontos menedéke volt a Forum-ház, ugyanis a Híd és az Új Symposion mellett a Képes Ifjúságnak is munkatársa volt, amelynek szerkesztőségében viszonylag sok időt töltött. Még ma is nagy szeretettel beszél azokról az emberekről, akiket akkor megismert, akikkel együtt dolgozott. Az Újvidéken töltött évei során az újságírás mellett aktívan részt vett az Ifjúsági Tribün életében is. Sőt ezek az évek a későbbi tevékenységeire is kihatottak, négy önálló kötettel és négy antológiával a háta mögött ma a Vajdasági Írószövetségnek is tagja.
– Én nem vagyok költő. Szabad szövegeket írtam, amelyek hasonlítottak a versekre – mutatott rá dr. Bálint Béla, akitől megtudtuk, sokáig a szerszámok, a növények és állatok nevét csak magyarul tudta, sőt udvarolni is csak így tudott. Adott volt a kérdés, hogy vajon az irodalom nyelve ma melyik számára? A magyar, adta meg a határozott és igen egyértelmű választ.
Sokrétű tevékenység során az, hogy végül a gyógyítás lesz a hivatása, 1975-ben tudatosodott benne. Az orvosi hivatáshoz való hozzáállását az újvidéki szülészeti-nőgyógyászati osztályon töltött háromhetes gyakorlat változtatta meg. A kötelező gyakorlat ugyanis igen erős hatással volt rá.
– Egy kicsit olyan Mengele-stílusra emlékeztetett a folyamat – fogalmazott képletesen, hozzátéve, később egy fekete hajú nő vajúdásánál asszisztált, és ez meghatározó élmény volt számára, ugyanis felismerte: jobb adni, mint kapni, vagyis rendkívül fontos a másokon való segítés, különösen a gyermekek és a nők esetében. Ez pedig elindított benne egy folyamatot. Az oklevele megszerzése után Újvidéken szeretett volna maradni, és egyre egyértelműbbé vált számára, hogy melyik az az út, amelyen haladnia kell. Ezen az úton azonban csakhamar egy újabb kanyarral találta magát szemben.
– Nagyon sok mindent láttam, az élet megedzett, végül is 1978-tól tavaly decemberig fehér köpenyben dolgoztam. Most is bejárok előadásokra, a Katonai Orvostudományi Akadémián emeritus vagyok. Nem sok ilyen professzor van, a statútum szerint az orvosok 2–3 százalékának lehet emeritus címe – magyarázta, és mint megtudtuk, abban, hogy végül nem maradt a nőgyógyászaton, számos esemény közrejátszott.
– Az volt a nagy dilemmám ’79 végén meg ’80 elején, amikor megjelent a szakosodásra vonatkozó pályázat, hogy mi legyen. Elköltöztem a családommal Zentára, miután félórányi gondolkodás után otthagytam Újvidéken a potenciális munkahelyet, a szociálgyógyászat ugyanis nem érdekelt – mondta dr. Bálint Béla, aki akkor már nős volt, sőt ’78-ban megszületett az első lánya is. A szakosítását végül a belgrádi katonai akadémián kezdte el.
– Néztem, hogy mit kínálnak, az első helyre az ortopédiát vagy a traumatológiát tettem, már nem emlékszem, de lényegében ugyanaz, a második helyre pedig a transzfuziológiát, amivel valójában akkor találkoztam először. Addig soha nem is adtam vért, azóta pedig már több mint 90 alkalommal megtettem, amiből négyszer vagy ötször a saját pácienseimnek volt rá szüksége. Több ízben különböző trükkökre volt szükség, amiket én alkalmaztam először a világon, és ezért volt fontos a műhely iránti érdeklődésem. Ha létezik ilyen, az improvizációs intelligenciám nagyon magas – mutatott rá dr. Bálint Béla, aki elmondta, később tudta meg, hogy nemcsak felvették volna a sebészetre, hanem kérték is, hogy ott tanuljon tovább, ám végül mégsem így alakult.
– A transzfuziológia az orvostudomány fiatal ága, 1901-ig nem is létezett semmi erről, Karl Landsteiner ugyanis akkor fedezte fel, hogy vannak vércsoportok, és kellett még három évtized ahhoz, hogy mások is felfogják, miről is van szó, nemcsak a négy vércsoportról, hanem a vörösvértesteken levő vércsoportrendszerekről, vagy a HLA (human leukocyta antigén) rendszerről, ami a transzplantáció alapja. Így ’62-től ’96-ig (akkor jelent meg az első könyvem), csupán egyetlen olyan könyv volt, ami tele volt képekkel, sémákkal – utalt arra, hogy akkoriban igen keveset lehetett tudni a transzfuziológiáról, majd beszélgetésünk során felállt az irodájában, a polchoz lépett és leemelte több keménykötésű szakkönyvét is, amiket a transzfuziológiáról írt. Összesen 20 könyvet adott ki, a legutóbbi 2020-ban jelent meg, illetve további több mint 50 fejezet szerzője.
– Nem bántam meg, hogy így alakult, mert egy virgo intacta fadarab volt, amit úgy lehetett formálni, ahogy akartuk. Az a jó, hogy bázikus és klinikai (betegellátási) orvostudományról van szó, én pedig 1981 óta betegekkel dolgoztam. Az aferézis és az őssejtkutatás terén is, mind a transzplantáció, mind pedig a regeratív medicina irányában is tevékenykedtem – emelte ki, hozzátéve, a terápiás aferézis terén három-négy újítást vezetett be világviszonylatban, mint amilyen például a szelektív és a multimodális aferézis. A másik ág, amivel foglalkozott, az őssejtkutatás és az őssejtterápia. Az aferéziseket ’81 óta, az őssejtkutatást ’82-’83 óta végezte. Azóta megközelítőleg 1500–1600 őssejt-transzplantációt vitt véghez.
– Sikerült kiharcolnom 2008-ban, hogy fakultatív tárgy legyen az Orvostudományi Kar Katonai Orvosi Akadémián a transzfuziológia, ami 2012–2013-ban már kötelező tárgy lett a kilencedik szemeszteren. Folyamatban van, hogy ez a Belgrádi Egyetemen is így legyen. Másfél éve folynak a tárgyalások – magyarázta, hozzátéve, nagy szívfájdalma, hogy nagyon kevés transzfuziológus ír tudományos értekezéseket, és az is, hogy ma nehezen tudunk lépést tartani a kutatómunkában és a gyógyászatban is a világgal.
– Vannak dolgok, amit elsőként csináltunk meg a világon, mint például a multimodális aferézist. Vannak dolgok, amivel elég jól lépésben tudtuk tartani magunkat, mint például a csontvelő-átültetés, az őssejt-átültetés, vagy a csontvelő sejtjeinek átültetése terén, ami a hetvenes évek végén kezdődött meg, én pedig ’83-ban csináltam az elsőt. Az őssejt a vérből, nem pedig csontvelőből való begyűjtését ’90-’91-ben kezdték meg, mi ’95-ben csináltuk először. 2001-ben kezdte el az őssejteket szívbe adni a regeneratív orvostudomány, 2002 végén már mi is csináltunk, 2006-ban már direkt szívizomba fecskendeztük bypass-műtét közben, és harmadikak voltunk az amerikaiak és németek után a világon a CRP aferézisben, infarktus után. Pénz nélkül azonban nincs fejlődés. A világ már ki tudja, hol jár. Az egyik kaliforniai központ például az idegsérüléseknél alkalmazott őssejtkutatásra több millió dolláros támogatást kap évente – fogalmazott a Gyertyaszentelő-érdemrend első fokozatával kitüntetett akadémikus, orvosprofesszor, egyetemi tanár.
A kitüntetést Aleksandar Vucič államelnök adta át dr. Bálint Bélának (Ótos András felvétele)
– Az volt a nagy dilemmám ’79 végén meg ’80 elején, amikor megjelent a szakosodásra vonatkozó pályázat, hogy mi legyen. Elköltöztem a családommal Zentára, miután félórányi gondolkodás után otthagytam Újvidéken a potenciális munkahelyet, a szociálgyógyászat ugyanis nem érdekelt – mondta dr. Bálint Béla, aki akkor már nős volt, sőt ’78-ban megszületett az első lánya is. A szakosítását végül a belgrádi katonai akadémián kezdte el.
– Néztem, hogy mit kínálnak, az első helyre az ortopédiát vagy a traumatológiát tettem, már nem emlékszem, de lényegében ugyanaz, a második helyre pedig a transzfuziológiát, amivel valójában akkor találkoztam először. Addig soha nem is adtam vért, azóta pedig már több mint 90 alkalommal megtettem, amiből négyszer vagy ötször a saját pácienseimnek volt rá szüksége. Több ízben különböző trükkökre volt szükség, amiket én alkalmaztam először a világon, és ezért volt fontos a műhely iránti érdeklődésem. Ha létezik ilyen, az improvizációs intelligenciám nagyon magas – mutatott rá dr. Bálint Béla, aki elmondta, később tudta meg, hogy nemcsak felvették volna a sebészetre, hanem kérték is, hogy ott tanuljon tovább, ám végül mégsem így alakult.
– A transzfuziológia az orvostudomány fiatal ága, 1901-ig nem is létezett semmi erről, Karl Landsteiner ugyanis akkor fedezte fel, hogy vannak vércsoportok, és kellett még három évtized ahhoz, hogy mások is felfogják, miről is van szó, nemcsak a négy vércsoportról, hanem a vörösvértesteken levő vércsoportrendszerekről, vagy a HLA (human leukocyta antigén) rendszerről, ami a transzplantáció alapja. Így ’62-től ’96-ig (akkor jelent meg az első könyvem), csupán egyetlen olyan könyv volt, ami tele volt képekkel, sémákkal – utalt arra, hogy akkoriban igen keveset lehetett tudni a transzfuziológiáról, majd beszélgetésünk során felállt az irodájában, a polchoz lépett és leemelte több keménykötésű szakkönyvét is, amiket a transzfuziológiáról írt. Összesen 20 könyvet adott ki, a legutóbbi 2020-ban jelent meg, illetve további több mint 50 fejezet szerzője.
– Nem bántam meg, hogy így alakult, mert egy virgo intacta fadarab volt, amit úgy lehetett formálni, ahogy akartuk. Az a jó, hogy bázikus és klinikai (betegellátási) orvostudományról van szó, én pedig 1981 óta betegekkel dolgoztam. Az aferézis és az őssejtkutatás terén is, mind a transzplantáció, mind pedig a regeratív medicina irányában is tevékenykedtem – emelte ki, hozzátéve, a terápiás aferézis terén három-négy újítást vezetett be világviszonylatban, mint amilyen például a szelektív és a multimodális aferézis. A másik ág, amivel foglalkozott, az őssejtkutatás és az őssejtterápia. Az aferéziseket ’81 óta, az őssejtkutatást ’82-’83 óta végezte. Azóta megközelítőleg 1500–1600 őssejt-transzplantációt vitt véghez.
– Sikerült kiharcolnom 2008-ban, hogy fakultatív tárgy legyen az Orvostudományi Kar Katonai Orvosi Akadémián a transzfuziológia, ami 2012–2013-ban már kötelező tárgy lett a kilencedik szemeszteren. Folyamatban van, hogy ez a Belgrádi Egyetemen is így legyen. Másfél éve folynak a tárgyalások – magyarázta, hozzátéve, nagy szívfájdalma, hogy nagyon kevés transzfuziológus ír tudományos értekezéseket, és az is, hogy ma nehezen tudunk lépést tartani a kutatómunkában és a gyógyászatban is a világgal.
– Vannak dolgok, amit elsőként csináltunk meg a világon, mint például a multimodális aferézist. Vannak dolgok, amivel elég jól lépésben tudtuk tartani magunkat, mint például a csontvelő-átültetés, az őssejt-átültetés, vagy a csontvelő sejtjeinek átültetése terén, ami a hetvenes évek végén kezdődött meg, én pedig ’83-ban csináltam az elsőt. Az őssejt a vérből, nem pedig csontvelőből való begyűjtését ’90-’91-ben kezdték meg, mi ’95-ben csináltuk először. 2001-ben kezdte el az őssejteket szívbe adni a regeneratív orvostudomány, 2002 végén már mi is csináltunk, 2006-ban már direkt szívizomba fecskendeztük bypass-műtét közben, és harmadikak voltunk az amerikaiak és németek után a világon a CRP aferézisben, infarktus után. Pénz nélkül azonban nincs fejlődés. A világ már ki tudja, hol jár. Az egyik kaliforniai központ például az idegsérüléseknél alkalmazott őssejtkutatásra több millió dolláros támogatást kap évente – fogalmazott a Gyertyaszentelő-érdemrend első fokozatával kitüntetett akadémikus, orvosprofesszor, egyetemi tanár.
Nyitókép: Munkájával jelentős mértékben hozzájárult a szerbiai transzfuziológia fejlődéséhez (Ótos András felvétele)
