Még be sem lendült a választási kampány, máris kirobbant a háború Ukrajnában, amely – ahogyan sok más tervet, elképzelést – a kampány témáját, hangulatát is nagyban befolyásolta, megváltoztatta. A politikai elemzők közül sokan úgy is fogalmaztak: az egyik legunalmasabb választási kampány áll mögöttünk, ami persze önmagában nem számít olyan nagy bajnak, de kétségkívül kevesebb kommentálható alapanyagot kínált fel éppen az említett szakértők számára. A kampány ugyanis elsősorban arról szólt, hogy a pártok biztonságot, egyensúlyt, békét, a polgárok megnyugtatását célzó politikai célkitűzéseket, a konfliktus negatív hatásait elkerülni igyekvő manőverezéseket, megélhetési biztonságot kínáltak fel a polgároknak.
Ahogyan szintén többen megállapították: a pártok többsége nem kizárólag saját szavazótáborához szólt ebben az időszakban, hanem egy másféle retorikával minden egyes polgárt megpróbált megszólítani, s meggyőzni arról, hogy az állam jó irányban halad, ha éppen kormánypártról, vagy rossz irányba, ha ellenzéki pártról van szó. Egy biztos: januárban még senki sem számított arra, hogy a kampányüzenetek témái között ott lesz majd az élelmiszer-ellátás, az üzemanyag és más energiaforrások szavatolásának kérdése, Szerbia hozzáállása a kialakult helyzethez Kelet Európában.
Lényegében sokkal kevesebb volt a vita, a sárdobálás, mint arra számítani lehetett egy olyan társadalmi-politikai konstellációban, melyben hatalom és ellenzék egyaránt elérkezettnek véli a megmérettetést, s utóbbi nem zárkózott el az indulás elől, megfelelőnek tartotta legalább annyira a feltételeket, hogy ne a bojkott mellett döntsön, ahogyan azt két évvel korábban, a pandémia idején megszervezett választások alkalmával tette.
Kellett ehhez persze hosszas egyeztetés belföldi és külföldi irányítással, kellett egy parlamenti testület, amely fontos szabályokat hozott létre elsősorban a kampány médiában való megjelenésének figyelemmel kíséréséről, továbbá bizonyára kellettek az európai parlamenti képviselők által lefolytatott megbeszélések, viták is, amelyek közelebb hozták egymáshoz az álláspontokat, vagy legalább megteremtették – az egyesek számára bizonyára kényszerű, de mégis jelenlevő – átfogó politikai dialógus intézményét.
A kialakult viták teljesen várható vitáknak számítottak a mögöttünk álló hetekben, s nem jelentettek olyan erőteljes kampányhangulatot, amilyent megszoktunk, a legélesebb viták voltaképpen a szélsőjobbról jöttek, megint csak az ukrán–orosz viszály miatt, ezek azt kifogásolták, hogy Szerbia nem állt határozottabban az orosz támadás mellé. Míg balról is közöltek olyan nézeteket, melyek szerint az államnak Ukrajna mellett kellett volna jobban kiállnia, nem semlegességre törekednie, ezek még halkabb megjegyzések maradtak, mert lényegében a hatalom és az ellenzék legnagyobb része között is konszenzus van a tekintetben, hogy az országnak most a saját érdekeivel, megélhetésével, gazdasági erősödésével kell foglalkoznia, s ki kell maradnia a konfliktusból.
Nagy kérdésnek számít minden választás előtt, hogy mekkora lesz a részvételi arány, hányan mennek majd el szavazni. A Szabad Választások és Demokrácia Központjának (CeSID) becslései alapján az egyik legmagasabb részvételi arány lesz a most vasárnapi az elmúlt évek választásait figyelembe véve, ami megnehezítheti a dolgát a kis és a nagy pártoknak egyaránt. Magas részvétel mellett ugyanis több szavazatra van szükség ahhoz, hogy valaki elérje a háromszázalékos parlamenti küszöböt és képviselőket delegáljon a házba. Szinte nem létezik olyan párt, amelyik egy meghatározott számú szavazóra biztosan számíthat, s ez a szám nem változhat, mégis teljesen egyértelmű, hogy vannak szervezetek, amelyeknek a népszerűsége nem fog egyik napról a másikra duplájára nőni, s a háromszázalékos küszöb mellett állóknak ez okozhat fejfájást akkor, ha „túl sokan” érdekeltek lesznek a választásokban. Mindez persze nem vonatkozik a kisebbségi pártokra, melyekre a természetes küszöb érvényes, s melyek kedvezményes mandátumelosztásban részesülnek: nincs háromszázalékos korlát, de van 1,35-ös szorzó. Ha a nagy részvétellel járó esetet vesszük figyelembe, nem könnyebb a nagyobb szervezeteknek sem, mert több kell az abszolút többség megszerzéséhez is, ezek már nem a parlamentbe kerülésre „hajtanak”, hanem kormányalakításra, lehetőleg minél kevesebb koalíciós partnerrel, amelyik befolyásolni kívánja a politikai irányultságot.
A többpártrendszer bevezetése óta 12. alkalommal választunk elnököt Szerbiában, ez idő alatt hatan töltötték be ezt a tisztséget. 1990-ben,
majd az 1992-es rendkívüli választáson is Slobodan Milošević győzött. 1997-ben Milan Milutinović lett a szerb elnök, Milošević azonban nem távozott, csak a kis Jugoszlávia szövetségi elnökévé lépett elő. 2002-ben és 2003-ban a sikertelen, alacsony részvétel melletti elnökválasztások idejét éltük, végül 2004-ben eltörölték az 50 százalékos részvételi arány szükségességét, Boris Tadić nyert.
2008-ban ismét Tadić győzött az előre hozott választáson, majd 2012-ben Tomislav Nikolić, aki előtte két alkalommal kapott több szavazatot az
első, majd kevesebbet a második körben. Aleksandar Vučić győzött 2017-ben.
Ami a parlamenti választást illeti, ez lesz a 13. a többpártrendszer kezdete óta, ebből kilenc rendkívüli választás volt, ahogyan a mostani is. Összesen 6,8 millió szavazásra jogosult polgár vehet részt a vasárnapi voksoláson, hogy új parlamentet, új államfőt s egyes önkormányzatokban új helyi vezetőséget válasszon.
