Június elseje a szülők világnapja. Nagyon szép, hogy ennek a végtelenül összetett, gyönyörű és nehéz dolognak világnapot is szentelnek, de írni arról, hogy mit jelent szülőnek lenni, az kemény dió, olyan megfoghatatlan, folyton változó és mindig új feladatok elé állító valami.
Szülővé a gyermekeink nevelnek bennünket, és azokban az években válunk azzá, amíg őket dédelgetjük, rendezgetjük, vezetgetjük ilyen vagy olyan formában. Sosem szűnünk meg azután azok lenni, egy végtelen folyamat ez, hiszen ha már unokáink, dédunokáink kezét fogjuk, akkor is szülőkként viselkedünk, adjuk tovább az örökölt és megtanult mintákat.
A szülővé válás egyik legfontosabb része a felelősségvállalás, hiszen attól fogva, hogy életet adtunk valakinek, anyukák és apukák lettünk, vagyis felelősséggel tartozunk azért a gyermekért. Többé már nem gondolhatunk csak magunkra, mindig ott lesz még valaki, akiért aggódunk, akivel törődünk, akinek mindent át akarunk adni, akinek mindent meg akarunk mutatni, akit mindenre fel akarunk készíteni, holott tudjuk, ez lehetetlen. Sokszor háttérbe is szorulunk ebben a nagy erőfeszítésben, mert annyira lefoglal bennünket a szülőség, hogy egy időre elveszítjük önmagunkat. Persze ez nem tart örökké, ahogyan nőnek a gyermekek, úgy jut egyre több és több idő önmagunkra is, de amit az elején bele kell tenni, azzal nem szabad fukarkodni. Ha azt kéri, hosszan ringassuk, azt kell tennünk, ha éjszakázni kell mellette, akkor az a dolgunk, ha három mesét kér egymás után, akkor meséljünk! Ezek aztán mind elmúlnak, szép emlékké szenderülnek, és utólag is nagyon örülünk neki, hogy megtettük, mert tudjuk, akkor alapoztuk meg a bizalmi kapcsolatunkat. Már akkor megmutattuk neki, hogy ha szól, arra válaszolni fognak, megértettük vele, hogy érdemes megszólítania a világot, mert ő elég fontos ahhoz, hogy válaszoljanak neki.
Senki sem születik szülőnek, abba bele kell jönni, azzá kell válni és idő közben változni kell, alkalmazkodni az új igényekhez, az új életkorhoz, életszakaszhoz. Tisztán emlékszem arra a kétségbeesésünkre, ami akkor fogott el bennünket, amikor első szülött kislányunk éjszakánként egyre csak sírt. A szülővé formálódás első periódusában ez adta fel leginkább a leckét, mert tanácstalanul néztünk egymásra az apukájával, és el sem tudtuk képzelni, hogy fog ez a gyerek megnyugodni, amikor már mindent kipróbáltunk. Aztán beletanultunk, a kevés alvást is megszoktuk, a karunkban a gyerekkel a fotelben szundikálást is elfogadtuk, és nekünk fontos volt, hogy soha ne hagyjuk válasz nélkül a sírdogálását. Már akkor azt mutattuk meg neki, hogy értékes ember és számíthat ránk.
Ebben a szellemben cselekedtünk aztán mindig, és azóta is ezt gyakoroljuk.
Évekkel később a kishúga sosem kérte, hogy éjjel ringassuk, pedig akkorra a nővére jó kiképzésben részesített bennünket. Neki egészen más dolgok kellettek. Abból szinte kilencéves koráig nem engedett, hogy este a nappaliból kézben vigyem be a hálószobába és reggel ugyanígy hozzam ki onnan. Ha egy kis plusz ölelésre vágyik, most is ezt kéri, pedig már jó nehéz, és én most is felemelem, miközben ő szorosan átölel. Mégsem hiszem, hogy birka szülő lennék, akit megvezetget a gyermeke.
Minden ilyen szeretet dologra úgy gondolok, mint mintára, amit megtanul tőlem, és amit majd továbbad az ő gyermekének. Ugyanazt a szeretetet fogja tovább vinni, amit tőlem és az apukájától kapott, sőt, nemcsak a tőlünk megtanult dolgokat, hanem a nagyszülei hagyatékát is, hiszen mindezt mi is hoztuk valahonnan, tanultuk, örököltük és átörökítettük. Nem is a cselekedetek pontos mását adja majd tovább, hanem azokat az érzéseket, amiket kiváltott belőle, amit megélt a szülei körében, azt a jót, vagy kevésbé jót, amit megtapasztalt. Mintái lesznek arról, hogyan viszonyul egymáshoz az apja és az anyja, vagyis egy nő és egy férfi, hogyan oldanak meg egy-egy problémát, hogyan kezelik a nem mindig ideális élethelyzeteket, hogyan szólnak egymáshoz, és aztán a gyermekünk mindezt leszűrve és megemésztve a saját életébe átültetve alkalmazza.
Nemcsak a szülőkre, hanem a nagyszülőkre is figyel a gyermek, és ha szerencsés, akkor azok körében nőhet fel, tőlük is átveheti a legfontosabb útravalókat, sőt tőlük talán még többet tanulhat, hiszen ők már nem rohannak, mint a szülei, nekik már igazán van idejük őrá.
Apai nagyszüleim szeretetét húszéves koromig élvezhettem, aztán szinte egyszerre távoztak, de addig a biztonság egyik fő forrásai voltak. Együtt laktunk, így soha nem értem haza üres házra, a tata kisiskolás koromban a sarkon állt és nézte, hogy jövök-e már, a mama ebéddel várt, együtt írtuk meg a leckét, aztán meg ott sertepertéltem körülöttük a varrodában, ahol a napjuk nagy részét töltötték. A munkájukkal is példát mutattak. Sokat dolgoztak, néha éjszakába nyúlóan varrtak, viszont mindketten szerették, amit csinálnak, szerettek szabni, varrni, emberekre gyönyörű darabokat alkotni és aztán élvezni a kuncsaftok elégedettségét. Én mindig éreztem rajtuk, hogy egymást is nagyon szeretik, és van bennük valamiféle tisztelet a másik iránt. Elkaptam a cinkos mosolyukat, a viccelődésüket, és annak is szemtanúja voltam, amikor összekaptak valamin, aztán meg megbékéltek egymással. Akaratlanul, az életükkel tanítottak az életre.
Az utóbbi évtizedek aztán megnehezítették az életet, a több generációs együttélés szinte megszűnt, és igen kevés gyermek nő fel a nagyszülei körében, sőt sajnos a szüleikkel töltött időből is kevesebb jut manapság nekik. Sok anyukát és apukát estig leköt a munkája, hajtanak, túlóráznak, úgy zsigerelik ki őket, hogy észre sem veszik. Aztán otthon abban a maradék néhány órában próbálják bepótolni az elvesztegetett időt, néha sikertelenül. Nehéz helyzetben kell boldogulnia a mai szülőnek, de az biztos, hogy egy édesanya és egy édesapa mindig igyekszik, mindig a legjobbat akarja a gyermekének és a tőle telhető legtöbbet teszi meg érte, még ha ez kívülről nem is tűnik mindig a legjobbnak.
Nyitókép: Pixabay
