Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
A Magyar Szó zentai szerkesztőségében Fodor István az a személy, akitől nemcsak szakmailag, hanem emberileg is a legtöbbet tanultuk valamennyien, akik vele dolgozhattunk, hiszen újságíróként, szerkesztőként mindig a precizitás, a széleslátókörűség és a tökéletességre való törekvés, magánemberként pedig a kimértség, a türelem és a számára fontos dolgok mellett történő határozott kiállás jellemezte. Nyugdíjba vonulását követően sem szakadt el sem a laptól, sem a szerkesztőségtől, tanácsai ma is iránymutatást adnak, írásai pedig ma is viszonyítási pontot jelentenek mindannyiunk számára. A jubileum apropóján az elmúlt évtizedek meghatározó momentumairól beszélgettünk.
Az első írásai még általános iskolás és középiskolás korában jelentek meg a Magyar Szóban, végzős egyetemistaként a lap ösztöndíjasa lett, a tanulmányai befejezése után pedig a Tiszavidék rovathoz került, ahol előbb újságíróként, majd szerkesztőként dolgozott. Ennyi év távlatából hogyan tekint vissza a kezdeti időszakra?
– Nem mondom, hogy nosztalgiával, inkább csak megállapítom, hogy nagyon másfajta világ volt az. Én már – ahogy mondani szokás – „a készbe csöppentem bele”. A Tiszavidék melléklet ugyanis 1969-ben indult, bár korábban is jelentek meg tudósítások erről a vidékről az anyalapban. Egy heti tizenkét oldalas újságot tető alá hozni nem volt könnyű – meséltek is bőven a megpróbáltatásokról az idősebb kollégák –, amikor csupán öt újságírója volt a lapnak, az írásokat pedig az öt alapító községből: Zentáról, Adáról, Kanizsáról, Törökkanizsáról és Csókáról kellett begyűjteni, beleértve ezeknek a községeknek a falvait is. Autója természetesen nem volt a szerkesztőségnek. Nem hiányzott viszont a lelkesedés, ami a tudósítókat is munkára serkentette. A „készbe csöppenésemmel” arra utaltam, hogy 1977-re, amikor én a zentai szerkesztőségbe kerültem, már bejáródott a lapkészítés, a korábbi szűk helyiségből – ahova, ha egy ember bement, kettőnek ki kellett jönnie – átköltöztek a kollégák a tűzoltólaktanya melletti új épület negyedik emeletére, és mindmáig ott dolgoznak.
Ha már ilyen régi dolgok kerülnek szóba, elmondom – amit már csak az idősebb korosztály tud –, hogy valóban jelentős, népszerű újság volt a Tiszavidék, a legerősebb az összes vidéki melléklet közül. Igaz, hogy a Magyar Szó keretében kapta meg az olvasó, és külön nem kellett fizetni érte, mégsem mellékes, hogy némely hónapban – az említett öt községben! – a havi átlag meghaladta a húszezer példányt, de az egész évi is tizennyolcezer fölött volt. Régen népszerűek voltak az élőújságok, és a Magyar Szó mellett mi önállóan is szerveztünk újságíró-olvasó találkozókat. Megjegyzem, hogy az idős olvasók közül sokan ma sem a Magyar Szó, hanem a Tiszavidék szerkesztőségét emlegetik Zentán.
Azt már sokan elmondták, hogy mivel járt újságot készíteni régi technológiával, én csak annyit tennék hozzá, hogy külön „színfoltot” jelentett a kéziratok és a képek, tehát „az anyag” küldése Újvidékre autóbusszal: megesett, hogy nem mentek ki idejében érte az állomásra, és ha a kalauz elfelejtette leadni, lehet, hogy valahol Szerbia közepén kötött ki. És ha már a képeket említettem: sokáig a Foto Ivan készítette a képeket, ami úgy zajlott, hogy elvittük hozzá a fényképezőgépet, ő kivágta a szükséges kockákat (a drága filmet nem pazarolhattuk), majd előhívta. Akkor visszament az újságíró, hogy kiválassza a szükséges képet vagy képeket, majd ezeket a fényképész elkészítette, és harmadszori „nekifutásra” megvolt a fontos termék, a papírkép.
Apró István, Fodor István és Cs. Simon István az adahatári iskolába igyekezvén – a fotós Gergely József
Mennyiben volt más akkoriban az újságírás, maga az újságírói lét, illetve az újságírók társadalmi megbecsültsége, mint ma?
– Azt hiszem, nagyobb volt a tekintélyük. Föltételezem, hogy azért is, mert – mint említettem – nagy volt az olvasótábor. Ha valakit, illetve valakinek az írásait nem ismerik, ebben a szakmában ugyan mi mással vívhatna ki tekintélyt? Emellett érzésem szerint jobban hittek az újságnak, mint mostanság. Nem is a Magyar Szóra gondolok – mivel nálunk egyetlen magyar napilap van, igaz, honlap már több –, hanem azokra a médiumokra, amelyek egymással konkurálva homlokegyenest ellentétes információkat közölnek. A kettőből egyik biztosan hazudik, no, így általánosítva azt mondja az olvasó, hogy hazudik az újság meg az újságíró.
Persze a múlt rendszerben bulvár nem létezett, amely ágazat komoly újságírói munkát nem igényel, csak bármiképp megírt szenzációt. És szinte bármelyik sajtóban a gyorsaság vált legfőbb követelménnyé a világhálón – én legyek az első! –, így minden területen esett a minőség.
Másrészt gyakran az az érzésem, hogy az újságírók nem merik kimondani tényként az igazságot, hanem véleményt mondanak. Vagy nincs határozott meggyőződésük. Egy újságíró pl. nem írhatja le azt – persze ez egy most kiötlött példa –, hogy „szerintem senkinek nincs joga ártatlan embereket összeverni az utcán”. Ez nem vélemény, hanem tény kérdése. Mit keres ott a „szerintem”? Úgy tűnik számomra, mintha „szubjektivizálódna” az újság, meg általában a médiumok. Az előző mondatokra is utalok azzal, ha megjegyzem, hogy valaha egy kommentárba nemigen „került bele” az újságíró: rideg tényekre épülő műfaj volt ez. Ma már a vezércikktől a kommentárig, cikkekig föllelhető bennük újságírói emlékek, élmények, családi vonatkozások és sorolhatnám tovább. Nem tudnék határozottan állást foglalni, hogy jó-e ez, számomra néha zavaró, amikor eltúlozzák.
Az alatt a négy évtized alatt, amit a lapnál töltött, nyilvánvalóan voltak szebb és nehezebb időszakok is. Amikor a régi szép időket emlegeti, akkor melyik időszak emlékképei idéződnek fel leggyakrabban?
– Én is, mint sokan mások, a régi szép időket most már inkább iróniával emlegetem, mondjuk olyan esetben is, amit az előbb említettem, hogy „bezzeg a régi szép időkben még volt rendszeres autóbuszjárat, rohanhattunk az állomásra az anyaggal, nem pedig úgy, mint ebben a nagyon megterhelő időkben, amikor néhány kattintás által másodpercek alatt a világ túlsó felére is eljut az írás és a kép”.
Egyébként „régi szép időknek” munkásságomnak nagyjából az első másfél évtizedét mondanám, épp az említettek miatt: komolyan vették a lapot, volt tekintélye, sokan olvasták, márpedig az újságíró azért ír, hogy olvassák, különben értelmetlen a munkája. Hozzátenném, hogy ha nem is régi, de igazán „szép időnek” könyvelem el a nyugdíjba vonulásomat, persze nem azért, mert menekülni szerettem volna a laptól. Az biztosan többekkel megtörténik, hogy közvetlen kollégái megajándékozzák és elköszönnek tőle, miként velem is történt a Tiszavidékben. Az „esti program” viszont jó nagy meglepetéssel járt számomra, mert ott már megjelentek kollégák a többi szerkesztőségből, sőt Magyar Szón kívüliek is, a vállalatvezetők, a nemzeti tanács vezetői és a polgármester. És azt is megtiszteltetésnek vettem, hogy a kedves színésznő elszavalta az Édes, ékes apanyelvünk című hosszú és humoros, legfőképp pedig nyelvtörő verset, amibe például – utólag láttam az interneten – Sinkovits Imre belebakizott.
A régi szép időknél maradva, ma sajnos már csak hallomásból ismerjük azokat a legendás riportkörutakat, amelyekre annak idején csapatostul jártak, azt azonban tudjuk, hogy mindenütt különleges fogadtatásban volt részük. Milyen emlékeket őriz ezekről a látogatásokról?
– Szinte sosem kényszerből mentünk, hanem szerettük ezeket a körutakat, amiből következik, hogy rossz emlékek nemigen akadnak. A „csoportostul” nagyjából azt jelenti, hogy leginkább ugyanaz a hármas-négyes társaság kelt útra, és alkalmazkodni kellett egymáshoz meg a körülményekhez. Ha valaki azt mondta volna, hogy „de nekem sietni kell délre haza”, gyorsan tudtára adtuk, hogy abból aligha lesz valami. A riportozást kapkodva nem lehet végezni, idő kell hozzá, vagy gyengécske riport születik. Amikor pálinkára, ebédre vagy vacsorára hívtak bennünket, ritkán mondhattunk ellent. A riport nem úgy születik, hogy az alanynak fölteszek húsz kérdést és becsukom a füzetet, hanem beszélgetni kell, néha éjszakáig. Mi nem a kötelező feladatot igyekeztünk mielőbb lerázni, hanem jó riportot írni. Néha sikerült is. Férfiak járták a tanyavilágot. Ránéztem egy képre, amelyen havas, félig jeges, sáros időben baktatunk az adahatári iskola felé, mert az autó ott már elakadt volna. És az jut eszembe róla – meg a női egyenjogúság –, hogy ugyan mi történt volna, ha egy kolléganő is velünk jön.
Azok közé az újságírók közé tartozik, akik nyugdíjba vonulásuk után sem tették le a tollat, sőt nagy örömünkre talán többet ír, mint korábban, hiszen akkor inkább a szerkesztés töltötte ki a mindennapjait. Ez mennyire tekinthető tudatos vállalásnak?
Riportúton Gyimesbükkön az ezeréves határnál
– Ha jól emlékszem, az utóbbi majdnem hat évben, amióta nyugdíjas vagyok, egyetlen írást sem adtam le saját kezdeményezésre, pedig több száz megjelent. Csupán a kéréseknek tettem eleget. Különben pedig a vállalás tudatos abban a tekintetben, hogy valami módon formában kellene tartani ebben az életkorban is a szellemi képességeket, és az írás lehet az egyik módja. Igaz, hogy néha úgy érzem, hogy jobb lenne, ha inkább kimennék a kertbe, de még jobb lenne könyvet venni a kezembe. Különösen olyankor „jön ez elő”, amikor elolvasok egyet-kettőt, de a következőre már sokáig nem jut idő a munka miatt.
Ma már kézbe tudja venni olvasóként a lapot, vagy ennyi idő után lehetetlen elvonatkoztatni a szerkesztői gondolkodásmódtól? Egyáltalán hogyan tekint ma a Magyar Szóra és az utánpótlást jelentő generációkra?
– Az az igazság, hogy összeszövődik a két látásmód. Szerkesztőként is sokszor föltettem a kérdést, hogy „de mi érdekli ebből az olvasót?” Olyankor, amikor én másként szerkesztettem volna a lapot, hogy több hely jusson a közérdekű témáknak. Egyébként, ha létezik szerkesztői gondolkodásmód, nem tudok elvonatkoztatni tőle. Ha rémisztően rossz a cím, ha kisiskolás helyesírási és nyelvhelyességi hibák jelennek meg, ha a rossz képet csak azért közlik, hogy kitöltse a teret, ezek ugyanúgy bosszantanak, mint korábban. Azt hiszem, az ilyesmit az olvasók egy része is észreveszi, legföljebb könnyen túlteszik magukat rajta. Ők talán inkább a betűhibákra érzékenyek, amelyek ugyan engem is zavarnak, de tudom, hogy nehezen kiküszöbölhető mindegyik. Az bosszant igazán, ha látom, hogy az ismeretek hiányából, a képzetlenségből erednek a hibák. A nyelvünk nagyon bonyolult, tökéletesen alighanem még a mesterséges intelligencia sem fog beszélni magyarul, de nem volna szabad következetesen elkövetni ugyanazokat a hibákat.
Hogy a Magyar Szóra hogyan tekintek? Amikor kollégákkal beszélgetek, gyakran azt mondom, hogy „ezt nekünk kell megoldani” vagy „nem mi hibáztunk” stb. Pedig én már régóta kívülálló vagyok. Az utánpótlással kapcsolatban nem érzem magam illetékesnek az értékelésre, mert sokak munkáját nem igazán ismerem. Tudom viszont, hogy a kinyomtatott szöveg ritkán azonos a kézirattal. Hogy mi a szerkesztő és a lektor érdeme ebben, meg mi a szerzőé, nem tudhatom. Persze azt észreveszem, ha hármuknak sem sikerült épkézláb szöveget létrehozni. Azt is látom, hogy vannak fiatalok, akik gyorsan fejlődnek, megbízhatónak tűnnek, sőt szinte induláskor is azok voltak. Inkább azt érzem, hogy műfajokban kissé változatosabbá kellene tenni a lapot, ott végképp megmutatkoznának a tehetségek.
A publicisztikai írások mellett jelenleg éppen a lap fennállásának nyolcvanadik évfordulójára készülő köteten dolgozik. Mire számíthatnak majd az olvasók?
– Tíz évvel ezelőtt megírtam a Hét évtized című könyvet, eminens kollégák is elégedettek voltak vele. Nem valamiféle adatokkal és hivatalos dokumentumokkal telerakott kötet az, hanem a Magyar Szó „élete” a politikai és társadalmi események tükrében: történelem és laptörténet. Most ezt kellene kibővíteni az utóbbi tíz évvel, ami valamelyest nyugodtabb időszak, mint például a kilencvenes vagy a kétezres évek voltak. Igyekszem úgy megírni, hogy ez az évtized természetes folytatása legyen a korábbi hétnek. Új formában, új szerkesztésben jelenik meg a könyv, már amennyit én tudok róla, meg ha minden a tervek szerint alakul. Bizonyosan azoknak mesél majd többet a múltról, akik a korábbi könyvet nem olvasták, bár tíz év elmúltával érdemes lehet fölújítani a régi ismereteket is.
Nyitókép: Átveszi a Magyar Arany Érdemkeresztet Lázár János minisztertől 2016-ban
