Burekon a Két testvérnél

A bőséges ebéd után a Dasma vendéglőben fel kellett készülni még egy bőségesebb vacsorára. Ez lesz ugyanis látogatásunk utolsó estélye, amelyre a szervezők meghívtak valamennyi vendéglátót is.

Az Ethno Hausban egy óriási hosszú asztalt terítettek meg, de így is alig fértünk el körülötte. Itt voltak a Kosovo Polje-i és a Novo Brdo-i községi vezetők, akik a közelben élnek, de tiszteletüket tették a dragasi vezetők is, akiknek a távoli Šar-hegyégről kellett egészen Gračanicáig ereszkedniük. A hatalmas asztalnál ültek albánok és szerbek, macedónok és romák, bolgárok, ruszinok és mi ketten Gáborral, magyarok. Mondhatni eléggé vegyes társaság. Egy-két köszöntő szó hangzott el albánul, majd szerbül folytattuk a társalgást. A nagy hangzavarba, amely egy ilyen lakomát kísér, keveredett albán, bolgár, macedón szó is. És magyar, amikor Gáborral vitattuk meg egymással a világ dolgait.

Mindezt csupán azért mondom el, hogy érzékeltessem, Koszovóra nemcsak a belgrádi RTS által bemutatott albán–szerb, azaz szerb–albán gyűlölet jellemző, hanem ennek pont az ellenkezője. De eddig, mindazok után, amit az albánok átéltek a múlt század kilencvenes éveiben, majd a szerbek a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején, el kellett jutni. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nagyon sokat hozzájárult Aleksandar Popov és az újvidéki Regionalizmusért Központ civil szervezet, valamint a mintegy húszéves partnerük, a pristinai Teréz anya szervezet, élén Zef Shalával.

Másnap, indulás előtt, a reggeli után egy interjú erejéig félrevonultam Aleksandar Popovval. Nemcsak az utunkkal kapcsolatban kértem ki véleményét, hanem jócskán visszakanyarodunk a múltba is.

Aleksandar Popovról röviden csupán annyit, hogy újságíró volt, pályafutását a Szarajevói Rádióban kezdte, majd az újvidéki Dnevnik napilapnál dolgozott. Tartományi képviselő volt, a végrehajtó tanács tagjai is, mindaddig, amíg a híres, hírhedt Radoman Božović nem került az élére. Ekkor lemondott a tagságról, és visszakerült a Dnevnik napilaphoz. Az utolsó jugoszláviai kormányfő, Ante Marković Reformpártjának egyik alapító tagja 1990-ben. 1998-ban saját civil szervezetet alapított, a Regionalizmusért Központot, amelynek azóta a vezetője. Részt vett a Milošević elleni tüntetésekben, háborúellenes felszólalásai nemigen tetszettek az akkori hatalomnak. Nem is kedvelték, különböző módszerekkel próbálták megakadályozni szervezetének működését, ám nem sikerült nekik.

A pincér kihozta a kért két kávét, bekapcsoltam a magnóm, kezdődhet az interjú:

– Szervezetem, kétévnyi kezdeti tapogatódzás után regionális projektumok megvalósításába kezdett. Az Igmani Kezdeményezéshez csatlakoztunk, amely a civil szervezetek hálózataként működött. Négy országban volt központunk, Horvátországban, Boszniában, Szerbiában és Montenegróban. Az Igmani Kezdeményezés célja a négy ország közötti gazdasági és politikai együttműködés elősegítése, az államközi kapcsolatok normalizációjának ösztönzése volt. Projektjeink finanszírozását a Freedom House biztosította, szinte teljes egészében. Különböző kezdeményezéseket fogalmaztunk meg, amelyeket felajánlottunk kormányainknak. Összesen 31 konferenciát tartottunk, ebből haton részt vettek a négy állam vezetői is, négy konferencián alá is írtak egy közös nyilatkozatot. Minden megmozdulásunk azt a célt szolgálta, hogy az összeveszett embereket békéltessük, s tettük, tesszük ezt a mai napig. Tudtuk, hogy elsősorban a vezető pozíciókban levőket kell ezzel a szándékunkkal megkörnyékezni, ugyanis az úgymond hétköznapi emberek között kevésbé volt gyűlölet, azt is leginkább a vezető politikusok szították. Amikor Koszovó kikiáltotta a függetlenségét, a szerb nacionalisták az albán pékek ellen indítottak hajtóvadászatot a Vajdaságban. Fenyegették őket, bezúzták üzleteik kirakatait. Zomborban, miután a gimnáziummal szembeni Két testvérnél nevű pékség kirakatát betörték, ezzel nem elégedtek meg, hanem bojkottálni kezdték az albán pék termékeit is, máshol vettek kiflit, péksüteményeket és a bolttal szemben, a gimnázium előtt, különböző provokatív felkiáltások közben ették meg. Amikor erről értesültem, társaimmal kocsiba ültünk, és elmentünk a pékhez egy burekra. Persze bejelentettük érkezésünket a sajtónak, a rendőrségnek, úgyhogy a helyszínen is voltak, de ott voltak azok a radikálisok is, akik a pék ellen bujtogattak. Mi nyugodtan elfogyasztottuk a burekot, majd szóltunk az egybegyűltekhez. Persze ekkor is voltak különböző bekiabálások, de mi nem törődtünk velük. Úgy, ahogy soha sem törődtem azzal, amikor valaki megfenyegetett, mondjuk, telefonon, vagy más úton. Ha törődtem volna, ha megijedtem volna – mert tulajdonképpen ez volt a cél –, már régen nem foglalkoznék azzal, amivel foglalkozom.

Csapatunk tagjai lassan gyülekeznek, nincsen már sok idő a hazafelé indulásig, reggeliznek, kávéznak.

– Mindaz, amit az Igmani Kezdeményezéssel elértünk, ösztönzött arra, hogy egy új projektumba kezdjünk, amely a koszovói és a szerbiai civil szervezetek kapcsolatfelvételére irányult, közösen pályázzanak különböző projektumokra, és közösen valósítsák meg azokat. 1999-et írtunk akkor. Előálltam az ötlettel. Živorad Kovačević, az Igmáni Kezdeményezés tanácsának elnöke, aki két alkalommal is Belgrád polgármestere, Jugoszlávia utolsó előtti amerikai nagykövete is volt, valamint Jovan Komšić professzor némi fenntartással fogadták az ötletemet. Attól féltek, nehogy hibát kövessünk el, amivel esetleg lejáratnánk az addigi munkánkat. Erre azt válaszoltam, hogy hibát nem követhetünk el, ha két elvhez tartjuk magunkat. Az egyik az, hogy Koszovó státusával nem foglalkozunk, az a politikusok és a nemzetközi közösség dolga, a másik pedig az, hogy bármilyenek is legyenek a törvényi rendeletek, mi a béke zónájában maradunk. Ekkor a Freedom House támogatásával felkerestem az Európai Tanács belgrádi hivatalát azzal a kéréssel, hogy a koszovói tanáccsal közösen találjanak tizen-egynéhány olyan kormányon kívüli szervezetet, amelyeknek felvázolhatjuk tervünket, és partnert is választhatunk közülük. Koszovóban találkoztam a szervezetek vezetőivel, mindenkinek tetszett az ötlet, de senki sem adott biztató választ. Az ET hivatalából egy fiatalember, aki Koszovóban szervezte a találkozónkat, néhány nap elteltével felhívott, és közölte, hogy a pristinai Teréz Anya Jótékonysági és Humanitárius Szervezet vezetője, Zef Shala érdekelt az együttműködésben. Ezt követően találkoztam Zeffel. Ő elfogadta a már említett alapelveket, valamint abban is megállapodtunk, hogy nem teszünk elhamarkodott lépéseket, ugyanis mindössze három év múlt el a koszovói háború óta, hanem lépésről lépésre haladunk a célunk felé. Ez 2001-ben történt, 2002-ben pedig belekezdtünk munkánkba. Akkor beszéltük meg, hogy a célcsoportjaink a fiatalok, a nők és a médiumok lesznek. Legtöbbet a fiatalokkal dolgoztunk azon, hogy felújítsuk az emberek közötti kommunikációt, mert ez volt a célunk. Meglepően sok fiatalt érdekelt a kezdeményezésünk. Az első találkát Törökbecsén szerveztük meg. Nagyon érdekes volt, mert az első nap külön ültek az albánok, külön a szerbek. Másnap már szégyenlősen ugyan, de elkezdtek egymással beszélgetni, keveredni, este pedig már közösen mentek a városba szórakozni. A harmadik, utolsó napon azt a bírálatot kaptam tőlük, hogy nem hagytunk elég teret, időt a számukra a barátkozásra. Magatok vagytok ezért a hibásak, válaszoltam nekik, mert az első napot elveszítettétek azzal, hogy elszeparálódtatok egymástól. A későbbi találkozásokon ez már nem így volt. Számos találkozót szerveztünk, különböző témákban, a női szervezeteket, az újságírókat is összehoztunk, táborokat szerveztünk. Sajnos ezek a történetek nem kaptak elegendő publicitást, így a nagyobb közönség nem láthatta azt, hogy fiatal albánok és szerbek igenis kommunikálnak egymással, még nagyon komoly kérdésekről is nyíltan tudnak vitázni, anélkül, hogy egymás torkának ugranának. A 2000-es évek elején támogatott minket a Rockefeller Brothers Alapítvány, majd a Balkan Trust és a Nyílt Társadalom Alapítvány is. Olyan projektumokra kaptunk pénzt, amelyekbe legalább egy koszovói szerb és koszovói albán vagy egy koszovói albán és egy szerbiai szerb is bekapcsolódott. A fiatalok negyven projektumát tudtuk ezek által a támogatások által finanszírozni. Köztük például azt a projektumot is 2005-ben, vagy 2006-ban, amelynek során az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban egy albán és egy szerb egyesület megszervezte a szerbek és az albánok esküvői szokásainak bemutatóját. Ez volt az első alkalom, és tudomásom szerint az egyetlen is, amikor a Szerb Nemzeti Színházban albán szó, albán dal hangzott el. Egy másik ilyen projektum során a kilencvenes évek háborús veteránjainak találkozóját szervezték meg, amelyen mindegyik fél elmondta, hogyan húzták őket be a háborúba. Igazi, háborúellenes történet volt ez a rendezvény.

Beszélgetésünk biztosan még hosszan eltartott volna, ám a többiek, különösen a sofőr, már kissé türelmetlenkedtek. Indulni kellett. Abban maradtunk Aleksandarral, akit mindenki csak Sašának szólít, hogy alkalomadtán ismét leülünk egy kávéra…

Visszafelé jövet Pristinán és Podujevón át a Merdare határájárónál hagyjuk el Koszovót. Azt már mondanom sem kell, hogy mindennemű fennakadás nélkül léptük át a határt. Ha nem így lett volna, már biztosan értesültek volna róla az RTS esti híradójában.

(Vége)