Furcsa érzések kerítik hatalmukba néhány nappal az olimpiai játékok kezdete előtt az embert, amelyek leginkább talán ahhoz hasonlíthatók, mint amikor általános iskolás kisdiákokként a vakációt várva minden nap eggyel több betűt írtunk fel a táblára, hogy aztán az év végi hajrát követően, az utolsó tanítási napon végre mindannyiunkban tudatosodjon, elérkeztünk ahhoz a naphoz, amelyre egészen addig vártunk, annak az önfeledt időszaknak a kezdetéhez, amely heteken át meghatározza majd a mindennapjainkat, csodálatosabbnál csodálatosabb élményekkel vértezve fel bennünket, amelyekből erőt meríthetünk a mindennapok kihívásaihoz, az előttünk álló küzdelmekhez.
Felnőtt fejjel persze jobb esetben már nem írjuk visszafelé a betűket az A-tól az O-ig, legfeljebb azt számolgatjuk, hány nap van még hátra, vagy mondhatnánk úgy is, már jó néhány nappal ezelőtt megindult a végső visszaszámlálás, legalábbis nekünk, megrögzött sportrajongóknak mindenképpen, akiknek külön öröm, hogy az idei olimpiai játékokon már két nappal a hivatalos megnyitóünnepség előtt megkezdődnek a küzdelmek, hogy aztán – kissé talán furcsának tűnő hasonlattal élve – több mint két héten át úgy fürdőzhessünk a különféle sportversenyek nyújtotta élmények kavalkádjában, mint ahogyan gyermekkorunk kedvence, Dagobert McChip, azaz Dagobert bácsi fürdőzött a pénzben.
Be kell vallanom, akárhogy is kutakodom az emlékezetemben, nehéz pontosan meghatároznom, melyek az első valódi élményeim az olimpiai játékokról, ugyanis az első, ami eszembe jut, az Vitray Tamás eltorzult hangja, és az elhíresült mondata: „Gyere Egérke, gyere kicsi lány!”, ami a ’88-as szöuli olimpiát idézi, amikor Egerszegi Krisztina tizennégy évesen megszerezte az első olimpiai bajnoki címét 200 méteres hátúszásban – maga mögé utasítva többek között azokat a nála csaknem kétszer nagyobb német úszónőket is, akiknek felkészülésének és versenyzésének tisztaságáról évekkel később igen sok érdekességre derült fény –, ám ha abból indulok ki, hogy akkor mindössze hatéves voltam, némiképp elbizonytalanodom annak kapcsán, hogy valóban akkorról származnak-e ezek az élményeim, vagy az évekkel később látott felvételek miatt maradtak meg bennem, abban azonban már egészen biztos vagyok, hogy a négy évvel későbbi olimpiáról, amelyet Barcelonában rendeztek meg, már saját élményeim vannak, beleértve – természetesen a teljesség igénye nélkül – az aranyos kislányból csodaszép nővé cseperedett Egerszegi Krisztina három és a szintén legendás úszó, Darnyi Tamás két aranyát, a birkózó Farkas Péter elhíresült aranyérem-harapását, a szintén birkózó Repka Attila önfeledt örömujjongását, Ónodi Henrietta aranyérmet érő lóugrásának akkori szemmel számomra – a szó legpozitívabb értelmében is – kissé csámpásnak tűnő nekifutását, a Kőbán Rita vezette női kajak négyes heroikus diadalát és számos egyéb olyan eseményt, amelyeknek az élménye máig elevenen él bennem.
Aztán jött Atlanta – ugyancsak a teljesség igénye nélkül – Egerszegi Krisztina utolsó aranyérmével, Czene Attila surranópályás győzelmével, Kőbán Rita meg a Horváth Csaba–Kolonics György duó fantasztikus diadalával, Kiss Balázs és Kovács Kokó István tekintélyt parancsoló győzelmével, a női kézilabda-válogatott győzelemmel felérő bronzérmével meg számos egyéb kiváló eredménnyel, aztán Sydney, az egyik kedvenc helyszínem, ugyanis ott nem nyáron, hanem októberben szervezték meg az olimpiát, ami egy végzős középiskolás számára – ami akkor voltam – nem a legideálisabb időpont arra, hogy naphosszat a tévé előtt üljön, így hát ki kellett találnom egy működőképes stratégiát, ami lehetővé tette számomra az események nyomon követését. Mindez abból állt, hogy szeptember folyamán szinte minden tantárgyból jelentkeztem önkéntesen felelni, hogy aztán októberben nyugodtan kísérhessem az olimpia eseményeit, ami sikerült is, hiszen a játékok kezdetére tizenhárom ötösöm volt a naplóban – talán a testnevelés volt az egyetlen, amiből nem volt, abból ugyanis nem állt rendelkezésre ilyen lehetőség –, miközben a többiek alig rendelkeztek néhány osztályzattal, és ennek köszönhetően valóban különösebb probléma nélkül követhettem a közvetítéseket, olykor még az iskolában is, ugyanis az egyik osztálytársammal beszereztünk egy ócska fülhallgatós kisrádiót – akkoriban még a mobiltelefonok nem voltak annyira elterjedtek, mint napjainkban –, és a nem éppen kifogástalan vétel ellenére Kovács Ágnes aranyérmét például a női 200 méteres mellúszásban matekórán hallgattuk élőben, természetesen óriási átéléssel szurkolva neki. Azt nyilván mondanom sem kell, a győzelmét követő önfeledt örömünk lebuktatott bennünket, ahogyan valószínűleg azt sem kell túlmagyaráznom, hogy a matektanárnőnk öröme korántsem volt annyira önfeledt, mint a miénk, arra viszont már nem emlékszem, hogy kaptunk-e valamilyen büntetést, vagy sem, és ha esetleg igen, akkor mi volt az, így kétség sem férhet hozzá, hogy a csodálatos élmény a lebukás ellenére is megérte a kockázatot. De említhetném Csollány Szilveszter elképesztő gyűrűgyakorlatát, Nagy Tímea aranyat érő asszóját, a sikert sikerre halmozó kajak-kenu csapat meg a vízilabda-válogatott aranyérmeit, Balogh Gábor és Bárdosi Sándor arannyal felérő ezüstjét, a női kézilabdázók utolsó pillanatban elveszített aranyát, ami előtt még huszonegynéhány év után is értetlenül áll az ember, meg sok-sok egyéb emlékezetes pillanatot is.
Sydney után jött Athén, majd Peking, London, Rio de Janeiro, Tokió megannyi világraszóló sportsikerrel, megannyi emberi történettel, megannyi maradandó élménnyel, amelyek közül elképesztően nehéz lenne kiemelni a legfontosabbakat, ezért ezúttal nem is teszek rá kísérletet, most pedig itt van Párizs, ahol szintén fantasztikus sportemberek küzdenek majd meg egymással nemcsak a végső győzelemért és vele együtt az olimpiai bajnoki címért, hanem azért a különleges tiszteletért is, amely valóban csak a legnagyobbaknak jár, ami alatt azonban nemcsak az olimpiai bajnokok értendők, hanem minden olyan sportoló, aki évtizedeken át éjt nappallá téve dolgozik azért, hogy bebizonyítsa, odaadó munkával és mérhetetlen kitartással igenis megvalósíthatók a gyermekkori álmok; hogy fiatalok százezreinek, sőt millióinak lehessen a példaképe; hogy emberek százai, sőt ezrei az ő küzdelmeikből meg az önmagukkal és másokkal megvívott harcaikból meríthessenek erőt a saját életük nehézségeinek leküzdéséhez.
Mert az olimpia, a sport ünnepe meg úgy általában a sport erről is szól. Meg még sok minden másról is, amit bizonyára azok, akik nem kedvelik a sportokat, nem tartanak különösebben jelentősnek, pedig nagyon is az. És talán éppen ezért lenne fontos, hogy a felnövekvő generáció tagjai is megszeressék azokat, akár úgy, hogy maguk is űzik valamelyik águkat, akár úgy, hogy nézőként válik az életük részévé, hiszen ki tudja, lehet, hogy tizenöt-húsz év múlva a mostani általános és középiskolások is ugyanolyan szenvedéllyel elevenítik majd fel – csupán néhány nevet említve – Kopasz Bálint, Kós Hubert és Milák Kristóf, vagy a vajdasági magyarok, Nemes Máté, Szabó Szebasztián és Világos Adrianna, esetleg a szerbiai kedvencek, Novak Đoković, Ivana Španović és Angelina Topić meg a többiek olimpiai szereplésének legmeghatározóbb pillanatait – hogy a csapatsportok képviselőiről, köztük a közvetlen közelünkből származó, ám a magyar kézilabda-válogatottakat erősítő Albek Annáról és Ilić Zoránról, a magyar vízilabdázókról, a szerb kosarazókról meg a többiekről ne is beszéljünk –, ahogyan mi tesszük a húsz-harminc évvel ezelőtti játékok hősei esetében. Nekünk pedig nincs más dolgunk, mint az, hogy miután végre véget ér a végső visszaszámlálás, hátradőljünk, és Dagobert bácsi módjára élvezzük azt a fergeteges élménykavalkádot, amit reményeink szerint a párizsi olimpia fog kínálni számunkra, együtt szurkolva kedvenceinknek, hogy ők is hősökké váljanak, azután pedig együtt ünnepelve a hősökké válásukat.
