Pisztráng és teve

Mivel vasárnap nem dolgoznak a terapeuták, egy teljes napot kaptunk a kirándulásra. Ki is terveztem az útvonalat. Először elmegyünk Gocsra, a Vöröskereszt fürdőjébe, ott lubickolunk egy kicsit, heverészünk a napozóágyon, majd amikor a gyomrunk korogni kezd, keresünk egy vendéglőt, ahol pisztrángot eszünk. Innen Kruševac felé vesszük az irányt, megnézzük a várost, sőt lehet, hogy Kraljevóba is eljutunk, de útközben benézünk egy állatkertbe is, mert az is van, láttam idefelé jövet egy útjelző táblán.

Csillának tetszett a terv, különösen a fürdés, és a pisztrángos része, ugyanis nagyon szereti a halat.

A Vöröskereszt nyaralójában kis csalódás ért bennünket, már nem volt szabad napozóágy. Vasárnap lévén sokkal többen voltak, mint pénteken, de a füves részen volt még hely, leterítettük hát a törölközőinket egy árnyékos részen a földre, majd irány a medence!

A medenceőrnek több volt a munkája, mint előző alkalommal, amikor itt jártunk. Folyamatosan rendre kellett utasítani a gyerekeket. „Ne ugráljatok a vízbe! Nem szabad labdázni a medencében! Te, fiú, ne spricceld az embereket a vízipisztollyal!”  

Jól nevelt gyerekek lévén hallgattak is rá, ám csak addig, amíg hátat nem fordított nekik. Megpróbáltam úszkálni egy kicsit, kerülgetve a gyorsúszókat, a búvárkodókat és a vízben álldogáló traccsoló öreg mámikat, majd elvonultam a törölközőmre. Gondoltam, olvasok egy kicsit, de sehogyan sem tudtam kényelmesen elhelyezkedni. Törte a föld a csontjaimat, elzsibbadt a karom. Sétáltam hát egyet, elmentem egy kávéra, körüljártam az ízlésesen berendezett udvart. Csilla közben nem tágított a víztől, élvezte a fürdést, a parton a napozást. Hagytam is egy ideig, de amikor kezdtem éhes lenni, odaballagtam hozzá.

– Te nem vagy éhes?

– Dehogynem.

– Akkor lassan induljunk tovább.

Mielőtt összepakoltunk volna, megkérdeztem a medenceőrtől, hol találhatunk egy jó vendéglőt, ahol ebédelhetnénk. Pisztrángot, tettem hozzá.

– Pisztrángot vagy báránysültet, itt ezt érdemes enni – válaszolt. – Itt, a faluban is van egy vendéglő, de Aleksandrovac felé haladva, az út mellett sok a vendéglő. Mind jó, nem is tudnék kiemelni közülük egyet sem. Talán Milan vendéglőjét, a Salust, az a leglátványosabb. Pleš bejáratánál van, az út bal oldalán, nem lehet észrevétlenül elhaladni mellette…

MIT NEKEM A VENDÉGLŐ, A SZIVATTYÚ A CSODA!

És valóban nem lehetett. Egy kanyar után meg is mutatta magát a kőből és fából épült csoda. Kissé gyanús volt, hogy egyetlen egy autó sem áll előtte, mégis leparkoltunk. Gyanúmat igazolta a bejárat feletti értesítés: „Családi ünnep miatt ma zárva”.

– Hát, ma nincs szerencsénk – mondtam Csillának. – A medencénél nem volt napozóágy, a vendéglő zárva van…

Zárva volt ugyan, de be lehetett menni. Egy kocsi érkezett, kiszállt belőle egy korombeli ember, később megtudtam, hogy a vendéglő tulajdonosa, és csak annyit mondott, hogy nyugodtan körülnézhetünk.

A parkolót mély, sziklás folyómeder választotta el az épületektől. Itt folyik a Rasina. Akkor kevés volt benne a víz, de mégis több mint Vrnjačka banján a Vrnjciben. Kémleltem a vizet, látok-e benne pisztrángot, de nem láttam. Biztosan vannak, de azokat, amelyek a vendéglő asztalára kerülnek, nem innen fogják, hanem tavakban tenyésztik. Itt szinte mindegyik vendéglőnek van halastava, illetve minden halastó mellett van vendéglő is. Helyben elfogyasztható, vagy haza is vihető, mint ahogyan hazavihető az a liszt is, amit a vendéglő terasza alatt levő malomban őrölnek, ősi módon. Csilla szeretett volna venni lisztet, de hát nem tehette.

– Mondtam már, hogy ma nincs szerencsénk.

A gazda valahonnan előkerült egy zacskó pisztránggal a kezében. Biztosan a slavára viszi, gondoltam magamban, amikor óvatosan lépkedtem át a Rasina feletti fahídon.

– Csak nyugodtan, nem fog leszakadni – mondta az ember, majd a meder felé mutatott. – Azt nézze meg!

Egy sárga, félgömbszerű szerkezetet láttam, amelyből csövek virítottak. Biztosan szivattyú, gondoltam, és mondtam is az emberemnek, nem túlzott érdeklődéssel.

– De nem akármilyen szivattyú – válaszolt, szemlátomást büszkén. – Most szereltem fel. Ez egy olyan szivattyú, amely áram nélkül működik. A tó vizének nyomása által.

Egy röpke előadást voltam kénytelen végighallgatni, a szivattyú nevét is mondta, amit azonnal el is felejtettem. A lényeget azonban megjegyeztem: ez a szivattyú a folyóból szívja a tiszta vizet a halastóba, amely a vendéglő mögött, a kertben van, hogy a pisztrángoknak mindig tiszta, friss és hideg vizük legyen.

– Kicsit drága volt, de megérte. Most már megyek, mert várnak rám – köszönt el, mutatva a zacskónyi halat.

CSAK ENNYI?

Sajnálom, hogy nem ehettünk itt. Nagyon hangulatos a hely, csupa fa és kő minden. Mondanom sem kell, hogy sok-sok virággal. Csilla alaposan körülfényképezte a vendéglőt, a környékét, majd folytattuk utunkat. Nem kellett sokáig menni, még egy kilométert sem, amikor két újabb tábla mutatta, merre vannak még vendéglők. Az egyik kissé távolabb volt az úttól, valahol az erdőben. Oda vezettem. Egy kisebb málnaültetvényen egy férfi és egy nő szedegette a friss gyümölcsöt. Óvatosan ládába helyezték, majd a ládát a kocsijukba. Biztosan reggel majd vehetünk belőle a piacon.

Az erdei vendéglő környéke Csillának nem tetszett, hiányolta a patakot, ezért a másikba kanyarodtunk vissza, amely a falucska központjában, az út mellett áll. Szinte az útról lehet belépni az épületbe, onnan pedig egy nagy teraszra, amely a már említett folyó fölé emelkedett. Itt is minden fából volt. Szerencsénkre (végre ránk mosolygott!) a teraszon találtunk egy szabad asztalt, és a kedves pincérnőnél megrendelhettük a pohár bort, a limonádét és a két adag sült pisztrángot.  Olívaolajos fokhagymaöntetet, krumplisalátát és finom lepényszerű kenyeret hoztak mellé. És persze citromszeleteket.

Aki szereti a halat, gondolhatja, hogy milyen élményben volt részünk. Alattunk a folyó, körülöttünk erdők, előttünk pedig a sült pisztráng. Aki nem szereti a halat, ugyanúgy élvezheti a kilátást, mondjuk, báránysült, vagy rostonsült mellett.

És amikor fizettünk, újabb meglepetés ért. Mindezért borravalóval együtt 2500 dinárt fizettünk.

Csak ennyi? A kocsiban végigfutottam a számlán: üdítő 180, bor (kettő volt) 300, kenyér 160, a hal kettőnknek salátával, öntettel, citrommal együtt 1530 dinár (a hal kilogrammja 1700 dinár, a mi két adagunk 900 grammos volt). A végösszeg: 2170 dinár. Újvidéken ilyen finomat, ilyen környezetben még egy ember sem ebédelhetne ennyiért.

SZEBB A PÁVA, MINT A PULYKA...

Aleksandrovac felé folytattuk utunkat. Sokat kanyarogtunk, amíg a városba értünk. Útközben több ismerős falunévvel találkoztunk. Rakovac itt is van, nemcsak a Tarcalon. Blace is. Erre a névre dalmáciai nyaralásunkból emlékszem, Dubrovnik, illetve Neretva közelében van. Egy út a Jošanička banja felé vezet. Nem megyünk oda, már késő van. A tervből töröltem Kruševacot és Kraljevót is.

– Nincsen már sok időnk, ha elérem a főutat, még megnézhetjük az állatkertet – fordultam Csillához, aki a kiváló és kiadós ebéd után kissé szundikált mellettem.

Az állatkert a Kruševac–Kraljevó út mellett van, Vrnjci faluban, Vrnjačka banjától mindössze 4 kilométerre.

Rendezett parkoló fogadja a látogatókat a Zoo vrt előtt. Az óriás hirdetőtábláról olvasom, hogy ez a létesítmény nemcsak állatkert, hanem vendéglő, szálláshely is. Az udvarban különböző gyerekjárművek sorakoznak, a vendéglővel szemben játszóház is van. Születésnapokat is rendeznek itt. Amíg a gyerkőcök odabenn, vagy az udvaron játszanak, a felnőttek a vendéglő teraszáról figyelhetik őket, kortyolgatva italaikat.

A benti parkolón kombibusz állt, ezzel szállítják ide a környékről a látogatókat, méghozzá ingyen. A belépés viszont nem ingyenes, de mindössze 500 dinár fejenként. Kártyával is lehet fizetni.

Házigazdánk mondta, hogy az állatkert magántulajdonban van. Látszik is, állapítottam meg, még mielőtt beléptünk volna az állatok birodalmába, odabent pedig nem győztem ámulni. Nemcsak a nagyságán és rendezettségén, hanem a gazdagságán is. Kisebb ugyan, mint a palicsi állatkert, vagy a szegedi, de rendezettségében vetekszik velük. Vannak itt kígyók, majmok, különböző patás állatok, zebrák és egy teve, apró állatoktól a bivalyig minden. Kedvenceimmel, a szurikátákkal is barátkozhattam, és egy gyönyörű pávával, aki szabadon kellette magát az udvaron, a padom előtt, ahol kissé lepihentem.

Az állatkertben két hatalmas tó is van, tele vízimadarakkal, de madarak vannak a ketrecekben is, nagyon sok madár, sokféle, ritka fajták.

Mivel ilyen csodára nem számítottam, felkerestem a mindent tudó Misi barátomat, akit mások Google-nek hívnak. Elmondta, hogy az állatkertet bizonyos Dragan Srećković megszállott madártenyésztő és gyűjtő hozta létre. 2006-ban, amikor már naponta fogadta a madarai után érdeklődő kíváncsi, távolról jött embereket, eldöntötte, hogy állatkertet nyit. Különböző támogatásokkal, saját pénzén, éveken át építgette, gazdagította, rendezte, amíg 2019-ben hivatalosan is megkapta az állatkert státusát. Három és fél hektárnyi területet kellett bejárnunk, hogy barátkozhassunk a több mint 120 különböző állattal, a világ szinte minden tájáról. Kissé fárasztó volt, de megérte. Csodálatos élményben volt részünk.

Kifelé jövet még vettünk néhány emléktárgyat, mágneseket. Mind elosztogattuk. Legközelebb magamnak is veszek egyet, hogy kitehessem a többi közé a hűtőszekrényre.

Egy szurikátát.

(Folytatjuk)