Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Ha valaki azzal foglalkozik, amit szeret, amit kedvvel csinál, akkor előbb-utóbb eredményes lesz. Tavaly vonult nyugdíjba, a ceruzáját és a fényképezőgépét azonban azóta sem akasztotta szögre a Magyar Szó zentai szerkesztőségének egykori munkatársa, Gergely József. Négy évtized alatt szerteágazó publicisztikai, fotóművészeti-fotóriporteri, fordítói és nem utolsósorban biológiai-madártani szakmai munkája az újság hasábjain is végigkísérhető. Életpályáját a sokoldalúság, a dinamizmus, a pontosságra és tökéletességre való törekvés jellemzi.
Hogyan lett a biológusból újságíró?
– Középiskolai biológiatanárként kezdtem pályafutásomat Zentán, akkor éppen nem volt gimnázium, kétéves szakokkal próbálkoztak, sikertelenül. A biológiai segédkutató szakot megszüntették, munka nélkül maradtam, a katonaságot is le kellett szolgálni, a nősülés is aktuális volt. Amikor leszereltem, próbáltam munkát találni, megpályáztam a Tiszavidék zentai szerkesztőségében meghirdetett újságírói állást. Az újságírás változatos, dinamikus és sokrétű ismereteket igénylő rögös útjára léptem, de a biológiával, a madárvilág kutatásával sem hagytam fel. Sőt, a tanult szakmám és az újságírás jól kiegészítették egymást, amihez még a fotózás is passzolt. A saját írásaimat és kollégáim írásait is illusztráltam a fotóimmal.
JÉGHIDEG KEZDETEK
Miként emlékszel vissza az újságírói pályafutásod kezdeteire?
– 1984 decemberében kezdtem a lapnál, akkor még az újvidéki szerkesztőségben gyakornokoskodtam, naponta utaztam autóbusszal Zentáról. Következett 1985 januárja, szibériai hideg volt, –20 fok körüli hőmérséklettel. Az autóbuszok órákat késtek, a vágányok befagytak, a közlekedés szinte megbénult. Mire levergődtem Újvidékre, és megírtam, hogy hány vonat- meg autóbuszjáratot töröltek, indulhattam vissza, hogy késő este Zentára érjek.
A kiváló természetfotósnak mindig lesben kell állnia (Fotó: Privát archívum)
Amilyen hideg és zimankós volt az idő, olyan meleg volt a fogadtatás az újvidéki szerkesztőségben, ahol pezsgett az élet a ’80-as években. A város sem volt idegen számomra, hiszen négy évig oda jártam egyetemre. Fél év után a Tiszavidék szerkesztőségében folytattam, ahol hasonlóan jó hangulat uralkodott abban az időben és most is. Akkoriban a Tiszavidék melléklet külön kis újság volt az anyalapban. Minden pénteken 16 oldalon jelentünk meg az észak-bácskai és -bánáti eseményekkel. Hetente jártunk terepre, a falvakba riportozni, anyagot gyűjteni. Amikor a három Pista kollégámmal – a megboldogult csókai Simon Istvánnal, a felsőhegyi Fodor Istvánnal meg az adai Apró Istvánnal – négyen megjelentünk egy faluban, ott „kő kövön nem maradt” megíratlan. Általában az én Renault 4-es kisautómmal portyáztunk árkon-bokron keresztül, akadályt nem ismerve. Ha netán elakadtunk a sárban, kiszálltunk, arrébb tettük a kis kocsit és már mentünk is tovább. Az újságírókat mindenütt szeretettel fogadták, ha például Törökfaluban jártunk, nem hagyhattuk ki a Zöld fa vendéglőt és Piri néni kakaspörköltjét, amire a szövetkezet igazgatója invitált meg bennünket időről időre. Bánátban is hasonló szeretettel fogadták az újságírókat, marasztaltak bennünket, étel-ital is akadt rendre. Egy-egy ilyen 3-4 fős csoportos kiruccanásról, mindannyian 3-4 témával tértünk haza, plusz még én készítettem a fotókat. Kellet az anyag nemcsak a Tiszavidékbe, hanem az anyalapba is. A kishírektől kezdve, a képhíreken át a tudósításokig és nagyobb lélegzetvételű riportokig mindenfélét behoztunk. Rendszeresek voltak az élőújságok, különösen télvíz idején, ami faluhelyen eseményszámba ment, ilyenkor a település apraja-nagyja összesereglett, a helyi műsorszámok között mi, firkászok olvastunk fel egy-egy írást. Néhai Lajber György óbecsei kollégánk pedig vicces történetekkel konferálta, vezette be az egyes műsorszámokat. A pódiumon élőújsághoz méltóan, élőben készült a riport, beszélgetés a helyi atyavajdákkal, szövetkezeti vagy politikai vezetőkkel. Ma is vannak élőújságok, de valahogy mára megváltozott minden, az embereket megviselte a sok „történelmi” esemény, váratlan nehézség, Jugoszlávia széthullása, a polgárháború, az embargó, a hiperinfláció, a gazdasági válság, majd a vírusjárvány és megint háború. Bármi is sújtott bennünket, mindig igyekeztünk megtalálni az előre mutató, józanul gondolkodó, a lehetőségekhez alkalmazkodó, a művelődés, a sport, vagy az élet más területein maradandót alkotó vajdasági magyar embert, aki szívesen nyilatkozott és megosztotta gondolatait a Magyar Szó olvasóival. Nem volt mindig egyszerű, sokszor leleményesnek kellett lennünk. A hiperinfláció idején például csak heti kétszer, csütörtökön és vasárnap jelent meg a lap. Cifra időszak volt, autónk ugyan volt, de nem kaptunk elegendő bónt üzemanyagra, mindenkinek 25 liter járt. Aztán kiderült, hogy az állami érdeket képviselő médiumoknak ennek a háromszorosa dukált. Bementem hát a helyi rendőrségre, előástuk a rendeletet, és csak megoldottuk, hogy egy kis pluszhoz jussunk. Mindig próbáltuk feltalálni magunkat.
A Magyar Szó élőújságai sok maradandó élményt nyújtottak számára (Fotó: Privát archívum)
TÉMA LENCSEVÉGEN ÉS TOLLHEGYEN
Hogyan lehet mindenből témát kovácsolni?
– Nyitott szemmel és füllel kell járni-kelni a világban. Jó tanítómestereim voltak. Ha Simon Pistára gondolok, neki elég volt két mondatot mondania a riportalanynak, abból ő két flekket, azaz két gépelt oldalt kanyarintott. Ha közvetlen tudsz lenni a beszélgetőtársaiddal, akikkel lehet, hogy előtte sosem találkoztál, már nyert ügyed van. Hamar megnyílnak az emberek. Különösen a bánáti vidékiekre jellemző a közvetlenség. Néhány perces beszélgetésből már életes kis tudósítás kerekedhet egy-egy fotóval megtoldva. Úgy kell írni egy témáról a napilapban, hogy azt a Julis néni is megértse, akinek lehet, hogy nincs sokosztályos magas iskolája, de az élet iskoláját kijárta és nagyon is életre való, mint a falusi menyecskék többsége. Alapvetően kíváncsi ember az újságíró, minden érdekli, mert sokszor megtörténik, hogy valamilyen látszólag érdektelen témáról cseverészek, tréfálkozom valakivel és közben felvetődnek komoly kérdések, amelyeket, ha nem is azonnal, de érdemes körül járni és megismerni közelebbről, mert tanulságos dolgokat, következtetéseket lehet levonni, ami érdekelheti az olvasóközönséget. Amikor valamelyik rovatszerkesztő, vagy épen a Hétvége melléklet szerkesztője kitalált egy témát és az nekem nem annyira feküdt, vagy szerintem nem volt nagy riporttéma, akkor inkább ajánlottam én valamit, ami szerintem érdekesebb, különlegesebb volt. Idővel azután nem a szerkesztő ajánlott témát, csak annyit üzent: kellene egy érdekes riport!
Mennyire veszélyes szakma az újságírás?
– Ha zűrzavaros világunkra tekintünk, akkor a különféle válságövezetekből, illetve politikai és fegyveres konfliktusokról tudósító újságíró könnyen bajba kerülhet. A világban évente 350–400 újságíró veszti életét munkavégzés közben. Szerencsére minket, „kis firkászokat” nem érint a dolog. Vidéki anyaggyűjtés során a harapós kutyák jelentik a közvetlen veszélyt, bár engem is többször megfenyegettek, meg akartak verni és kiszurkálni az autóm gumijait, hasonló inzultusok előfordultak ugyan, de ez nem jellemző. Kedvelt olvasmány volt egykor a Tiszavidékben a Bírósági krónika, amit elindítottam. Egy kisvárosi bíróságon nem tárgyalnak nagy horderejű bűntényeket, de akadtak érdekes és tanulságos eset. Kábítószeres fiatalokat ítéltek el, amikor megszületett a bírósági döntés, már publikus lehetett a téma. Megírtam a rovatomban több ilyen esetet, amit az elmarasztalt fiatalok zokon vettek, jobban, mint a bírósági ítéletet, és már kezdtek fenyegetőzni, de szerencsére nem vagyok ijedős, és idővel lecsillapodtak a kedélyek. Egy másik alkalommal elvált asszony mesélte el a történetét, hogyan zaklatta a férje, aki utóbb már kicsukta házból és hasonló kalamajkák után került bíróságra a dolog. Az asszony viszontagságos történetét próbáltam szőr mentén megírni, ami után egyik nap beállított a volt férj. Csöngetett a kapunkon, vehemensen érkezett, de amikor látta, hogy egy fejjel magasabb vagyok, és nem képviselünk egy súlycsoportot, lejjebb vette a hangot, és már nem akart megverni.
Az újságírónak nincs munkaideje, az események diktálják a tempót, munka mellett marad-e szabadidő másra?
– Nem mellette, hanem munka közben. Amikor Bánátba megyek valamilyen érdekes emberrel riportot készíteni, egy-egy aktuális témát feldolgozni, nem kerülhetem meg a szikes legelőket és mocsarakat, vízjárta laposokat, halastavakat, csatornákat és nádasokat. Ilyenkor madarász, biológus, természetfotós és riporter vagyok egy személyben. A földjét művelő emberrel beszélgetve az égen áthúzó darumadarak is érdekes témát kínálnak. Nyitott szemmel járom a Bánátot, ahol bár tanúi vagyunk a falvak elsorvadásának, a leépülésnek, mindig akad olyan valaki, aki kitart, aki sohasem adja fel, aki jó példával tud szolgálni. Ezeket is meg kell találni, meg kell írni. A természet Bánátban még ugyancsak tartogat felfedezni valót, bár az is pusztul és enyészik. Ezekről is írni kell, népszerűsítő újságcikkek vagy épen tudományos közlemények formájában. Az évtizedek során több új növény- és állatfajt találtam és írtam le Bánátban, hírt adtam a létezésükről, felhívtam a figyelmet a biológiai sokféleség fontosságára, a környezetszennyezés káros mivoltára. Két új növényfajt találtam, amelyekről a szakma, a hivatalos állami természetvédelem nem tudott, korábban nem figyelt fel rájuk senki, hogy ott élnek a bánáti szikesedő löszpusztákon. Új hal- és madárfaj első hazai előfordulását is sikerült dokumentálni. Számos tudományos szakmai és népszerűsítő írás született ezekből a felfedezésekből. Hazai és nemzetközi, határon átnyúló madártani és természetvédelmi kutató projektumokban vettem és veszek részt, ami megint csak jó téma a napilapunk számára is. A Ludasi-tó partján, Hajdújárásnál 1984 óta, immár 40 éve madárgyűrűző és környezetismereti táborokat szervezünk, aminek annak idején egyik fő kezdeményezője voltam. Alapító tagja és hosszú ideig elnöke voltam a Vajdasági Madártani és Madárvédelmi Egyesületnek, ebből nőtt ki a Szerbiai Madártani és Madárvédelmi Egyesület, aminek már húsz főállású alkalmazottja van, és az igazgatóbizottság elnöki tisztségét töltöm be, ami nem jár semmilyen anyagi juttatással.
KIÁLLÍTÁSOK, KÖNYVEK, ELISMERÉSEK
A díjazott fotóid közül melyek a legkedvesebbek?
– A MUÓSZ 2012-es sajtófotó pályázatán a természet és tudomány – képsorozat kategóriában a nemzetközi bírálóbizottság nagyon erős mezőnyben első díjjal jutalmazta a Csókánál készült tüzes gólyafotó-sorozatomat. Jó volt látni a képeimet a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezett kiállításon. Az angliai Év madárfotósa pályázaton egyik évben a madarak viselkedése kategóriában második díjat kaptam. Két éve a National Gegographic szerbiai pályázatán kategória és fődíjas volt a lemenő nap korongjában rajzó, kavargó hangyatömeget ábrázoló, egyedülálló fotóm.
Fotós kollégáival, Ótos Andrással és Szabó Attilával (Fotó: Privát archívum)
Tankönyveket fordítottál, három saját könyved is megjelent. Lesz-e folytatás?
– A szülővárosom legrangosabb elismerését, a Pro Urbe díjat, 2013-ban kaptam meg, abban az évben jelent meg lapunk Szivárvány melléklete Madárnaptár rovatának írásaiból összeválogatott, színes természetfotóimmal illusztrált könyvem. Itt az ideje egy újabb színes albumszerű kiadványnak! A Magyar Szóban megjelent, a Tisza mente természeti értékeit bemutató cikksorozatom kibővítve egy kötetre való anyagot kínál, amit újabb, még attraktívabb fotókkal tudok illusztrálni. Emellett a természetvédelmet népszerűsítő könyvet szeretnék kiadni, amiben a Magyar Szó magas színvonalú nyomdájára is támaszkodhatok.
Lapunk, a munkaadóm jelentette meg 2019-ben a bánáti Hódegyházán riportútjaim során gyűjtött több mint 400 anekdotát, rövid csattanós történeteket tartalmazó könyvemet Amit a galamb összehordott címmel. Időközben jó néhány újabb történetet jegyeztem le, ezek időről időre színesítik a Tiszavidék oldalait. Az anekdotás könyvemet hamar szétkapkodták, itt az ideje az újabb kiadásnak, mert az ízes népi humor mindenkit fel tud vidítani, amire a zűrzavaros, járványokkal és háborúval terhes hétköznapjainkban nagy szükség van.
Hogyan zajlanak a nyugdíjas újságíró napjai?
– A fotózást és az írást nem lehet abba hagyni, aki egyszer ebbe belegabalyodik, nem tud többé kiszabadulni belőle, amíg a fényképezőgép gombjait és a számítógép billentyűit le tudom nyomni, addig csinálni fogom. Ez éltet, a fotózás és írás, amiket látva, olvasva másoknak is vizuális élményt, néhány percre kikapcsolódást tudok nyújtani. Az újságíró legértékesebb elismerése, ha az utcán, a piacon megszólítják: olvastam a cikkedet, jó volt, láttam a fotódat, szép volt!
Nyitókép: Ahogyan az elmúlt évtizedekben mindig, ma is nyitott szemmel járja a világot (Fotó: Privát archívum)
