Nyolcszáz éves üzenet a mának

Magyarország 2024. évi európai uniós elnöksége tiszteletére jelent meg az Andreanum 800 – Az európai önrendelkezés kezdetei a Magyar Királyságban című kiadvány, amelyet nemrég Adán is nagy érdeklődés mellett mutattak be. A Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok keretében, a Szarvas Gábor Könyvtár és a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület szervezésében megtartott rendezvényen a több szempontból is különlegesnek tekinthető, Bakk Miklós, Hévízi Józsa Kalmár Ferenc, Pánczél Károly, Pomozi Péter, Semjén Zsolt, Szabados György és Szili Katalin írásait tartalmazó kiadványt annak szerkesztője, dr. Pomozi Péter ismertette, akivel az évforduló és a kiadvány jelentőségéről beszélgettünk.

Mi volt az elsődleges célja a kiadvány létrejöttének, miért gondolták úgy, hogy a nyolcszáz éves kiváltságlevél most is jó például szolgálhat majd az Európában élő nemzeti kisebbségek helyzetére vonatkozóan?

– Az Andreanumnak van egy olyan szellemisége, amely, ha él és hat, akkor van önkormányzatiság, van méltányos kisebbségekhez való viszonyulás, vagy ha úgy tetszik, van autonómia, ha viszont ez a szellemiség nem hat, akkor mindezek nem léteznek. Innentől kezdve nyilvánvalóan senkinek sem kell különösebben elmagyarázni, hogy miért éppen Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó asszony és miért éppen a Magyarságkutató Intézet állt ennek a kezdeményezésnek az élére. Tulajdonképpen mintegy másfél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennünk, hogy Magyarország uniós elnöksége kiváló alkalom lehet arra, hogy megpróbáljuk felhívni az európai diplomácia figyelmét, hogy az Európai Uniónak súlyos elmaradásai vannak a saját alapjogi dokumentumaiban foglaltakhoz képest. Az ugyan igaz, hogy Európa nyugati részében akadnak olyan területek, ahol az autonómia tökéletes megvalósulásának lehetünk tanúi, nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy minderre Közép-Kelet-Európa nemzeti kisebbségeinek is ugyanúgy joga van, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy ezzel a kérdéskörrel senki nem törődik túlságosan sokat. A kontrollal meg talán még annyit sem. A kiadvány elsődleges célja tehát az volt, hogy Magyarország uniós elnöksége alatt felhívjuk az érintettek figyelmét ezeknek a kérdéseknek a fontosságára, ezért is gondoltuk úgy, hogy a szövegek ne csak magyar, hanem német nyelven is szerepeljenek benne, illetve ezért tervezzük egy angol–francia nyelvű változat kiadását is.

A kiadványban szereplő írásának címe Az Andreanum és a többnyelvűség ezer éve a Magyar Királyságban. A többnyelvűség szempontjából miben állt a jelentősége ennek a dokumentumnak?

– Ha valaki veszi a fáradtságot, és elolvassa latinul az Andreanumot, II. András királynak ezt a pontosan nyolcszáz évvel ezelőtt kiadott szabadságlevelét, amit a német történetírás Arany Szabadságlevélként szokott emlegetni, akkor azt látja, hogy abban a nyelv szó nem is szerepel. Ha viszont végigolvassa, akkor azt is láthatja, hogy a területi és a kulturális autonómiának egy olyan kiterjedt rendszere lelhető fel benne, ami nemcsak 1224-ben, hanem ma is modernnek hathat. Hangsúlyozni szeretném, hogy a dokumentum létrejöttekor nem a tordai ediktum után voltunk, ami szintén nagyon fontos korai vallási szabadsággal kapcsolatos deklaráció, hanem több mint háromszáz évvel előtte, és az Andreanum az erdélyi szász közösségnek szabad vallásgyakorlást biztosított, amelynek nyelvét ugyan nem határozta meg, azt azonban igen, hogy szabad papválasztás mellett gyakorolhatták a saját vallásukat, ami értelemszerűen nyelvi szabadságot is jelentett. 1224-ben nem is lehetett elvárni nyelvpolitikai kitételeket, hiszen maga a fogalom sem létezett. Azt is látni kell, hogy a közösségi identitás formái 1224-ben egészen mások voltak, mint mondjuk, 2024-ben, amikor az anyanyelv alapvetően a nemzeti lét őre, az anyanyelvhasználat örökítése pedig alapvető fontosságú tényező, hiszen ha valaki nyelvet cserél, akkor csupán önbecsapásként gondolhatja azt, hogy megtarthatja a nemzetiségét, az ugyanis nagy eséllyel egy generáción belül elenyészik. 1224-ben viszont más volt a helyzet, mivel nem ezen volt a legfőbb hangsúly, hanem azokon a dolgokon, amelyek akkor erőssé tudtak tenni egy-egy közösséget. Az Árpád-házi királyokban megvolt az a fajta bölcsesség – ami azt mutatja, hogy az Andreanumnak nemcsak az utóhatásai, hanem az előzményei is rendkívül fontosak –, hogy belássák, ahelyett, hogy egy birodalomban erővel, tűzzel vagy bármi mással akarnának rendet tenni – azzal is rendet tettek egyébként, amikor kellett –, a békés építkezésnek és a gazdasági fejlődésnek is sokkal inkább kulcsa lehet az erős önkormányzatiság, mert abban az esetben nem plusz ellenséggel kell, hanem leendő politikai szövetségesekkel lehet számolni, akiktől ráadásul gazdasági fejlődés esetén jelentős mennyiségű adót is be lehet vasalni, tehát leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a gondos gazda szemlélete érvényesült a rabló gazdáé helyett, és ez volt az, ami az Andreanum révén európai szinten is igen korán megvalósult.

Hogyan foglalható össze, milyen fontos mérföldkövek jellemezték a többnyelvűség kérdéskörét az évszázadok során?

– Szabados György történész kollégámat idézve nem II. Andrással kezdődött a szászok szabadságjogainak időszaka, hanem már két Árpád-házi királlyal korábban, sőt ha azt vesszük, akkor az a fajta szemléletmód, ami az Andreanumban megjelenik, egészen odáig nyúlik vissza, ami még a Magyar Királyság, a Magyar Fejedelemség, sőt a Honfoglalás előtti sztyeppei magyar államcsírák idejéből származik, ugyanis előirányozza, hogyan kell rendet tartani és virágzó konstellációt kialakítani egy több nyelvű és több kultúrájú területen. Egy sztyeppei államot nyilvánvalóan nem úgy kell elképzelni, mint egy modern államot, meghúzott államhatárokkal és felsorolható etnikumokkal, hanem a kultúrák és az etnikumok gyűjtőhelyeként, ám ezek a tapasztalatok is benne vannak abban, amit István király is megírt Imre hercegnek az intelmek hatodik pontjában, igaz, ha nem az Andreanumból idéznénk, hanem újabb fordításból, akkor nem az szerepelne benne, hogy az egynyelvű ország gyenge és esendő, hanem az, hogy az egynyelvű udvar gyenge és esendő, mindenesetre arról van szó, hogy a király olyan embereket hoz be az országba, köztük akár eltérő vallásúakat és eltérő nyelvűeket is, akik a kultúrájukkal és a tapasztalatukkal előre tudják vinni az ország ügyeit.

A középkori Magyar Királyságban az államfilozófiai előzmények nyomán létrejött egy ilyen szabadságlevél, és ez is megteremtette a maga hagyományát, mert akkor, amikor Hunyadi Mátyás idején a történelmi Magyarország területén a népességnek kb. 66 százaléka magyar anyanyelvű lehetett, a Dráva vonalától északra pedig kb. 80 százalékban magyarok éltek, éppen Mátyás volt az, aki 1486-ban még inkább kiterjesztette az Andreanum szerinti szász szabadságjogokat, és akkor alakult meg az ún. nagy szász egyetem is.

A helyzet később radikálisan megváltozott a török hódítás miatt, aminek a negatív következményeit a Délvidéken senkinek sem kell külön elmagyarázni, éppen ezért a Habsburgok később ha akartak volna, akkor sem tudtak volna minden korábban magyarok által lakott területre magyar anyanyelvű lakosokat visszatelepíteni, igaz, nem is ez volt a döntő szempont náluk, sokkal inkább az, hogy innen is hozzanak egy kicsit, onnan is hozzanak egy kicsit, annak reményében, hogy azután könnyebb legyen egymás ellen fordítani őket, amit azután olyannyira csúcsra járattak, hogy nemcsak a történelmi Magyarországot verték szét ezáltal, hanem gyakorlatilag az egész monarchiát is.

Aztán 1844 is egy nagyon speciális állomásnak számít ebből a szempontból, még akkor is, ha az Andreanum szemszögéből sokkal inkább 1849-et és 1868-at kellene kiemelni, ugyanis az 1849. évi VIII. és az 1868. évi XLIV. törvény olyan jogokat biztosított minden nemzetiségnek, amelyekkel ma is bárki bárhol kiegyezne.

Mindezek tükrében hogyan látja, milyen a helyzet ma a Kárpát-medencében, illetve Európában?

– Jómagam igyekszem mindig a nyelvpolitika oldaláról megközelíteni a kérdéskört, egyrészt azért, mert nem akarok politikusnak látszani, nyelvpolitikusnak viszont annál inkább, másrészt viszont azért, mert azt vallom, hogy a hatékony nemzetpolitika elképzelhetetlen hatékony nyelvpolitika nélkül. Ezért is tartom rendkívül fontosnak például Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó asszony tevékenységét, aki fáradhatatlanul járja a Kárpát-medencei kistelepüléseket és a legkisebb közösségekben is igyekszik képviselni ezeket a gondolatokat. Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy napjainkban hol valósulnak meg Európában azok a jogok, amelyek példaértékűeknek tekinthetők, akkor sajnos azt kell mondanunk, hogy Közép-Európában szinte sehol, egészen egyszerűen azért, mert az Európai Unió csúcsintézményeiben nincs meg erre az akarat. Csak az van, amit kiharcolunk magunknak. Ez egyébként mindig is így volt. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a történelem folyamán nekünk, magyaroknak soha semmit nem adtak ingyen, sőt még csak azt sem köszönték meg, amikor Európa védőbástyái voltunk, mint ahogyan most sem köszönik meg.

Ha viszont arra gondolunk, hogy ugyan évtizedes küzdelmek árán, de Dél-Tirolban ma már rendkívül kiterjedt területi és perszonális autonómia-rendszer van érvényben, vagy arra, hogy hosszú idő után a baszkoknak is sikerült elérniük azt, amit szerettek volna, akkor fel kell ismernünk, hogy nekünk is sokkal karakánabb módon és sokkal hangosabban kellene kiállnunk a jogaink érvényesítéséért. Azt kellene elérnünk, és ebben talán ez a kiadvány is segíthet majd, hogy minél határozottabban próbáljuk felhívni az európai politikum figyelmét arra, hogy nem lehet ennyire partvonalon kívülre helyezni ezt a kérdést, ugyanis – ahogyan a kiadvány előszavában is szerepel – nincs olyan európai uniós tagállam, amelyben ne élnének őshonos nemzeti kisebbségek, vagyis amelyet ne érintene ez a probléma. Úgy gondolom, hogy ez a fajta figyelemfelkeltés nemcsak erkölcsi kötelességünk, hanem alapvető nemzeti érdekünk is, hiszen addig kell kilépnünk Trianon árnyékából, amíg még van kinek kilépnie.