A tíz legszebb magyar szó első listáját Kosztolányi Dezső állította össze 1933-ban. E tíz szó került be a válogatásába: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Az irodalomtörténetből tudjuk, maga Kosztolányi is elismerte, hogy a lista önkényes: egyaránt jellemzi őt magát és a magyar nyelvet. Azóta sokan állították össze a maguk szubjektív listáját a tíz legszebb magyar szóval. Emlékszem, mi is nyolcadik osztályban magyarszakkörön nagy izgalommal, élénk, hosszas vitákat folytatva határoztuk meg, szerintünk melyik a tíz legszebb magyar szó. Sajnos nem őriztem meg a füzetemet, de azt biztosan tudom, hogy nálunk a szerelem és a barátság szó szerepelt a tízes listán. Kíváncsi vagyok, a mai 14-15 éveseknél hogyan nézne ki ez a válogatás.
Akkoriban Jókai regényeinek bűvkörében éltünk. Persze, minket az izgalmas történetek, az anekdotázó stílusa ragadott magával. Ám az épp 200 éve született Jókairól sok mindent érdemes tudni, például azt, hogy ő volt az egyik legnagyobb szókincsű magyar író, illetve hogy vejének, Feszty Árpádnak ő javasolta, hogy ne a bibliai özönvizet fesse meg, hanem A magyarok bejövetelét, vagy azt, hogy már világhírű íróként a népiskolák számára írt történelemkönyvet. Irodalomtörténészek gyakran emelik ki azt, hogy miközben regényeiben nem hallgatta el a nagy történelmi vereségeket sem, képes volt egy pozitív nemzeti identitást felkínálni. A Jókai-regényeket olvasó joggal érzett büszkeséget, hogy ehhez a nemzethez, ehhez a közösséghez tartozik. Jókai mondta azt is: „Az igazság, mit a költő mond, örök igazság!” Ennek a gondolatnak az igazolására mindannyiunknak szubjektív megítélés, érzések alapján sok magyar költő számos verse jut eszébe. De van egy mű, amely felette áll mindenféle listázásnak: ez Kölcsey Ferenc Hymnus (mai helyesírással Himnusz) című költeménye.
Bizonyára az elkövetkező napokban számos helyszínen elhangzik majd, hogy az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey Ferenc 1823 januárjában írta hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Hymnust, amelynek kéziratát 1823. január 22-én tisztázta le. Kölcsey Ferenc külön lapokra írta és kéziratcsomagokban gyűjtötte verseit. A Hymnust tartalmazó kéziratcsomag az 1830-as évek végén eltűnt, és csak több mint egy évszázados lappangás után, 1946-ban került az Országos Széchényi Könyvtár birtokába. A mű megzenésítésére 1844-ben írtak ki pályázatot, amelyet Erkel Ferenc, a pesti Nemzeti Színház karmestere nyert meg. Pályaművét 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban a zeneszerző vezényletével. Egy anekdota szerint a szocializmus időszakában Rákosi Mátyás Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal szeretett volna új himnuszt, azaz nemzeti indulót íratni, de a két nagy kiváló művész határozottan elutasította ezt. Sőt, állítólag Kodály később így kommentálta az esetet: „száradjon le a keze annak, aki hozzá mer nyúlni a Himnuszhoz”. A mű hivatalos nemzeti himnusszá válását csak a magyar alkotmány 1989-es módosítása hozta meg, amely kimondta, hogy „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével”. S 1989 óta ünnepli a világ magyarsága a himnusz születésnapján a magyar kultúra napját.
„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg, nem is őrizni, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.” Gyakran idézik Sebő Ferenc népzenész, népzenekutató e gondolatát, amely a magyar kultúra egészére is alkalmazható: a magyar kultúrát nem ápolni kell, mert nem beteg, hanem élni kell. A mindennapokban.
A magyar kultúra a mindennapjaink része, már csak azáltal is, hogy gondolkodásunk alapja az anyanyelvünk. A magyar kultúra jelen van irodalomórán, a néptánccsoport vagy a diákszínjátszó kör próbáin, nálunk, felnőtteknél, amikor gyerekünknek, unokánknak verset, mesét olvasunk, eljárunk a népdalkör próbáira, vagy a magunk örömére egy novellát vagy regényt veszünk a kezünkbe, a színházban, a kiállításmegnyitón.
A magyar kultúra kapcsán az élményvilágunkba beágyazódott magyar népmeséket, a népdalkincsünket, népi iparművészetünket, sőt ikonikus képzőművészeti alkotásokat, régebbi és újabb irodalmi műveket, legendás filmeket, zeneszámokat is említhetnék. Ezek is hozzátartoznak a közös szellemi értékeinkhez. Ám csak akkor élnek, maradnak fenn, ha minden nemzedék talál bennük válaszokat a maga kérdéseire, és ugyanilyen fontos, hogy minden generációban legyenek olyanok, akik az irodalom, a képzőművészet, a zene, a színházművészet, a film eszközeivel megfogalmazzák a saját válaszaikat a valóságunkra.
A kultúra tágabb értelemben vizsgálva az életünk minden pólusában benne van, tükrözi és formálja az identitásunkat, a kultúra függvénye az is, hogy mi az, amit szeretünk, amit elutasítunk, milyen viselkedési, életvezetési szabályokat követünk. Például, mennyire tartjuk be azt az ezeréves bölcsességet: becsüld meg és szeresd a magadét, de tiszteld a másét.
Manapság a világban mindinkább teret hódít az a nézet, hogy a kultúra csak a szórakozásra, kikapcsolódásra való. Ezért is nagy kihívás megőrizni, éltetni a kultúrának azt a vetületét, amely tudást nyújt, segít értelmezni a mai reális valóságunkat, ízlést fejleszt, az élet tiszteletét sugallja. Hiszek abban, hogy az életünk során magunkba szívott olvasmányélmények, filmes, színházi élmények alakítják a gondolkodásmódunkat, útmutatóul szolgálnak, hogyan kell vagy hogyan nem szabad viselkednünk egy adott helyzetben. Még akkor is igaz ez, ha életünkben mind nagyobb szerepet kap a digitális világ, a közösségi média.
A YouTube-on remek minőségben komolyzenei, népzenei koncerteket élvezhetünk, lejátszhatjuk kedvenc rockegyüttesünk legújabb számait, igényes beszélgetéseket hallgathatunk meg jeles irodalmárokkal, színházi előadásokat nézhetünk meg. A digitális tér, a közösségi média kitárja előttünk a világot, ugyanakkor el is szigetel bennünket az igazi, valós élményektől, embertársainktól, ha nem vagyunk résen, akkor magányossá tesz. Tehát be kell építeni az életünkbe a modernitást, ám fontos a személyes jelenlét is. Itt is az arany középút a leginkább üdvös.
A magyar kultúra ünnepnapjára készülünk, ám a hétköznapok ugyanilyen fontosak: a vajdasági magyar kultúrát a mindennapokban csakis érdeklődésünkkel, kíváncsiságunkkal éltethetjük, ha megvesszük, kikölcsönözzük a könyvtárból a magyar / vajdasági magyar könyvet, ha író-olvasó találkozókra, koncertre, színházba, kiállításokra, vetítésekre járunk. Így válhatunk igazán részeseivé kultúránknak, így tudjuk a leginkább megélni és éltetni azt.
Ha jobban belegondolunk, ha teljes, értelmes, igényes életet akarunk élni, a kultúra olyan fontos számunkra – mind az egyénnek, mind a közösségnek –, mint a levegő, az ivóvíz vagy egy karéj kenyér.
