A kutató és kíváncsi ember

Gruik Zsuzsa kolléganőnk, a Magyar Szó zentai szerkesztőségének oszlopos tagja a múlt héten elnyerte a Külhoni Média a Családért díjat Amikor otthon kopogtat a gólya című írásával, amelyben az otthonszülés témáját dolgozta fel. Nem tagadja, nemcsak amiatt örül az elismerésnek, mert az ő írását választották a legjobbnak, hanem azért is, hogy ezáltal a szűkebb és a bővebb környezetünkben egyaránt nagyobb nyilvánosságot kaphatott ez a téma. Beszélgetésünk a díj alkalmából készült.

– Szociális munkásnak tanultál Budapesten, mégis más pályán teljesedtél ki, újságíró lettél. Milyen út vezetett a Magyar Szóig?

– Az egyetemi években a Képes Ifjúságnak írtam koncertekről, fesztiválokról, és néha egy-egy témát is feldogoztam. Három és fél éves alapképzés volt ez az egyetemen és én a harmadik év után halasztottam. Elmentem Skóciába, ahol autista meg más sajátos nevelési igényű gyermekekkel és fiatalokkal dolgoztam, és ezekről az élményeimről, az ott tapasztaltakról is írtam a Képes Ifjúságba egy sorozatot. Aztán, ahogy Skóciából visszatértem Pestre, továbbra is rendszeresen írtam a mellékletnek. Közben költöztem többfelé, de a Képes Ifjúság állandó pont volt, oda mindig küldtem írásokat. Amikor a Magyar Szó zentai szerkesztőségében felszabadult egy újságírói hely, akkor azt anya (Gruik Ibolya, a Magyar Szó nyugalmazott újságírója – a szerző megj.) említette, de nem azért, hogy pályázzam meg, csak szóba került. Akkor épp Szegeden éltünk Bálinttal, aki azóta már a férjem, és sem a munkahelyünk, sem az ottani lakhatási körülményeink nem tetszettek nekünk, nem éreztük otthonosan magunkat, így megpályáztam a Magyar Szóban ezt az újságírói állást. Haza is költöztem, volt is hová mennem, hiszen fél évvel korábban meghat a nagymamám és üresen maradt a lakása, Bálint pedig néhány hónappal később költözött ide. Ez 2018 nyarán történt, tehát már hét éve a Magyar Szóban dolgozom.

– Nagyon érdekes személyiség vagy. Csak akkor szólsz, ha tényleg van közölnivalód, mondhatnám azt is, hogy zárkózottnak ismerlek, és ez az újságírók körében szokatlan. Te mégis nagyon jól boldogulsz ebben a világban, termékeny és sikeres újságíró vagy. Mi a titkod?

– A személyiségemből fakadóan nem biztos, hogy könnyen odamegyek valakihez és kérdezgetek, de ha az a dolgom, hogy megtudjak valamit, akkor megteszem. Szerintem, ha valaki jól ír, jól fogalmaz, akkor személyiségtől függetlenül is lehet belőle jó újságíró bizonyos témákban és műfajokban. Nekem egy ismeretlen környezetben ismeretlen emberek irányába nehéz nyitnom, de leküzdöm, és ez egyre jobban megy. A szociálismunka-tanulmányaim alatt elsajátítottam olyan kommunikációs eszközöket, amelyeket alkalmazok, használok, meg kint Skóciában is sokrétű tapasztalatokat szereztem. Egészen másként kell a fogyatékossággal élő fiatalokkal és az autistákkal kommunikálni, mint a többi fiatallal, és mindeközben az ember akarva-akaratlanul is felszed olyan kommunikációs trükköket, amelyeket aztán kamatoztatni tud.

– Neked mindig lapul valami a tarsolyodban. Szerkesztőként bármikor fordulok hozzád kéréssel, leginkább már készül egy írás, egy másikat meg szervezel, vagy kész irománnyal állsz elő. Ha mégsem, azonnal kutakodni kezdesz, és hamarosan előrukkolsz valami jó ötlettel. Jellemzően nem eseményekről tudósítasz, hanem témát választasz magadnak és azt járod körül. Hogyan válogatsz, mi kelti fel az érdeklődésed leginkább?

– Én egy kutakodó, kíváncsi ember vagyok. Emlékszem, amikor Szegeden éltünk, még szó sem volt a Magyar Szóról, és nem szerettem a munkámat, azon gondolkoztam, melyik irányba induljak, hiszen a szociális munkában nem láttam semmilyen jövőt. Ott álltam húsz különböző elképzelhető szakmai karrierrel a listámon, és mondtam Bálintnak, hogy szerintem nekem újságírónak kellene lennem, mert engem annyi minden érdekel, hogy ennyi mindennel máskülönben nem lehet foglalkozni. Az újságírás viszont ebből a szempontból abszolút kielégítő, mert ha a csillagászat érdekel, akkor azzal fogok foglalkozni, ha meg két héttel később a családon belüli erőszak érdekel, akkor arról írok.

– Sok családi témát dolgozol fel. Ez mozgat most leginkább?

– A társadalmi, pszichológiai, családi vonatkozású témák általában felkeltik az érdeklődésemet, de ez egy nagyon tág témakör, és nem tudnám leszűkíteni arra, hogy pontosan mi érdekel. Emellett is vannak olyan irodalmi, kulturális, művészeti témák, amelyek szintén nagyon érdekelnek, de ezek is inkább szigetszerűen, nem a teljes kép, a teljes művészeti világ az, amiben otthonosan mozgok, hanem egy-egy momentuma. A család központi fogalom az életemben, ez kiskoromtól fogva így van. Ha a családon belül találok olyan témát, amelyet szívesen körbejárok, akkor biztosan belevágok, és nem is esik nehezemre, mert érdekel.

– A felhívásokra, pályázatokra is reagálsz. Ha megjelenik, mondjuk, a Közegellenállás riportpályázat, vagy bármi más, egyszer csak kiderül, hogy te oda is írtál. Motiválnak az újságírói pályázatok?

– Azért szeretem az újságírói pályázatokat, mert oda lehetőség van olyan anyagokat is elkészíteni, amilyenek a napi újságírásban nem feltétlenül kapnának helyet. A Közegellenállás pályázatot azért szeretem nagyon, mert ott mélyebben és hosszabban fel lehet dolgozni témákat, mint a napi sajtóban, ahol limitált a karakterszám.

– A Média a Családért Alapítvány határon túli fődíját már másodszor nyerted el. Először 2021-ben, akkor osztott fődíjat vittél el, és most, amikor abszolút győztes lettél. Mindkét esetben a gyermekvállalás egy-egy szegmensét jártad körbe. Az utóbbi években ezek a témák foglalkoztatnak leginkább?

– Először az elveszített magzatokról és kisbabákról írtam, a vetélésen, halvaszülésen átesett nők, illetve az újszülött babát elveszítő családok történetét dolgoztam fel. Most egy sokkal vidámabb témát választottam, a vajdasági otthonszülést jártam körbe. Engem mindkét téma személyesen érint, mindkettőbe azért vágtam bele, mert a saját életemben meghatározó momentumok voltak. Nálunk a családalapítás vetéléssel indult, aztán pedig mindkét lányunkat otthon szültem meg. Sokkal könnyebb úgy írni, ha van vele kapcsolatban tapasztalatom. Ha benne vagyok egy témában, ha azzal sokat foglalkoztam, arról sokat gondolkoztam, akkor megvannak hozzá a szavaim. Megvannak bennem azok az élmények, amelyekből adódik, hogy milyen kérdést tegyek fel egy riportalanynak. Ha olyan témával kell foglalkoznom, amely személyesen sosem érintett, az mindig nehezebb és komolyabb felkészülést igényel, többet utána kell olvasnom, hogy tudjam, miről van szó. Nekem olyankor nehéz megtalálnom azokat a kérdéseket, amelyekkel egy riportalanyt meg tudok nyitni, ezért sokat utánaolvasok, kutakodom az interneten. Szakirodalmi anyagokat keresek, vagy szakírásokat, meg fórumokban, csoportokban tájékozódom arról, hogy az emberek a különböző élményeket személyesen hogyan éltek meg, és így fogok neki az anyag felgöngyölítésének.

– Mit jelent számodra az elismerés, egy ilyen díj, mint amit a Média a Családért Alapítványtól is kaptál?

– Fontos az elismerés és ez a díj különösen sokat jelent, hiszen mégis csak a Kárpát-medencei családokkal foglalkozó írások legjobbjai közül választották ki az enyémet, és ez nagy büszkeséggel tölt el. Nemcsak annak örülök, hogy ezt a riportot én írtam és az én írásomat választották ki, hanem annak is, hogy ez a téma nagyobb nyilvánosságot kapott, sőt azt is sikerként könyvelem el, hogy ez által megjelenik a közbeszédben az otthonszülés témája a mi környezetünkben is.

– Egy-egy témához nem csak vajdasági személyeket szólaltatsz meg, gyakran magyarországi interjúalanyokat is becserkészel. Ismeretlenül felkeresed őket?

– Igen, a legtöbb esetben így történik. A Magyar Szó Hétvége mellékletében az ősszel megjelent Barangolás Pumukli csodálatos világában című írásomhoz például szerettem volna megszólaltatni azt az idős nőt, aki rajzolta Pumukli alakját. Írtam is a menedzserének, és a válaszlevélből kiderült, hogy éppen készül a folytatása, így a produkciós vezetővel sikerült felvennem a kapcsolatot. Velük nagyon gördülékeny volt az együttműködés. Próbáltam a Pumukli magyar hangját is megtalálni, de azzal az illetővel nem sikerült kapcsolatba kerülnöm. Szóval nem járok mindig sikerrel, nem mindenki együttműködő, de azért lelkesen próbálkozom. Ternovszky Béla animációs rendező viszont borzasztóan kedves volt és mindenben együttműködött. Nem találtam hozzá semmilyen elérhetőséget, úgyhogy Messengeren írtam neki, és ő maga adta meg a telefonszámát és az e-mail-címét, hogy szabadon válasszak a kérdezési formák közül, és ő majd válaszol nekem, ha kell, szóban, ha kell, írásban. Így született meg a Pumukliról szóló írás.

– Két kisgyermeked van, a Magyar Szóban is meg kell felelni az elvárásoknak és odahaza is. Hogyan egyeztethető össze az újságírás a kisgyermekes anyuka léttel?

– Elég nehéz. Az a szerencse, hogy az apjuk tényleg az apjuk a szó minden értelmében, és teljesen kiveszi a részét a családi életből, nem rám hárul minden feladat a gyerekek meg a háztartás körül. Ő is újságíróként dolgozik, mindkettőnknek rugalmas a munkaideje, így be tudjuk osztani, hogy mindig legyen valaki a gyerekekkel. Amikor éppen egyszerre van dolgunk, vagy nem tudjuk másként megoldani, akkor a szüleim segítenek. Ha sok az írnivalóm, és nem jutok a munka végére, akkor néha délután is bejövök a szerkesztőségbe, vagy akár hétvégén is, hogy nyugtom legyen, mert otthon képtelenség írni. A lányok kicsik, a fiatalabb kétéves lesz, az idősebb három és fél, és én nem tudok mellettük dolgozni, mert ha otthon vagyok, akkor mindent tőlem akarnak. Arra nem alapozhatok, hogy esetleg elalszanak napközben, mert hat-hét óra között kelünk, és aztán változó, hogy ki mikor alszik el, az sem nem ritka, hogy én is elalszom velük.

– Nagyon gördülékenyen, világosan és pontosan fogalmazol, mindennek utánanézel, a szerkesztőnek nem sok dolga van a kéziratoddal. Ez a pontosság elvi kérdés nálad?

– Gyerekkoromban rengeteget olvastam, meg aztán később is, és ez csak az elmúlt években változott, amióta megszülettek a gyerekeim és kevesebb időm jut rá, de biztos, hogy nagy hatással van a szókincsemre, hogy tulajdonképpen Fekete Istvánnal nőttem fel. Ami a pontosságot illeti, az internetnek köszönhetően ma már mindent elég könnyen le lehet ellenőrizni, és én azt gondolom, hogy egy újságírónak az a dolga, hogy pontosan fogalmazzon, és úgy írja meg a cikket, hogy a szerkesztőnek minél kevesebb dologba kelljen belenyúlnia.

– Kiből lehet jó újságíró?

– Szerintem az a legfontosabb, hogy az illető sokat olvasson és kíváncsi legyen, hogy hozzá tudjon szólni a témához.

– Te hogyan látod, a Magyar Szóban van elég tér ahhoz, hogy érdekes írások szülessenek?

– Igen, én úgy látom, hogy minden témát lefedünk. Amit én egy kicsit hiányolok, az a tudományos újságírás, de ahhoz már szakírók kellenének. Egyébként úgy gondolom, hogy bármi ötlete van az újságírónak, az belefér az újságba, mert mindig meg lehet találni azt a mellékletet, vagy azt a rovatot, ahová az való. Sokszor a terjedelmi korlátok miatt nem tud teljes mélységében elkészülni egy-egy cikk, de akkor meg ott vannak a pályázatok.

– Az újságíráshoz való viszonyulásodat kiveséztük, nézzük, mi van veled! A lányaid ugyan még kicsik, és kevés időd jut magadra, de mégis mi az, ami téged kikapcsol, feltölt?

– A személyiségemből fakadóan a magányos tevékenységeket szeretem, amikre a két kisgyermek mellett tényleg nem sok lehetőségem van. Olvasni nagyon szeretek, és ezt mostanában hozom vissza az életembe. Miközben altatom a lányokat, a telefonról e-bookokat olvasok. Szeretek kirándulni is, de két kisgyerekkel ez nem kapcsol ki, mert állandóan azon izgulok, hogy le ne essen, bele ne essen, össze ne törje magát vagy a másikat, úgyhogy mostanában ez is kimarad. Az úszás is kikapcsol, úgyhogy szeretem a nyarakat a Tiszán tölteni.