A múlt század második felének Magyarországán a határátlépés sem számított egyszerű ügynek. Politikai, gazdasági és személyes tényezők befolyásolták, hogy ki, mikor és hova utazhatott. A piros útlevél, a kishatárforgalom és a csempészet a korszak néhány olyan sajátos elemévé vált, amely külön fejezetet nyitott a jugoszláv–magyar határ és kapcsolatok vonatkozásában is. De valóban a titói Jugoszlávia számított a legvonzóbb úti célnak a Kádár-kori magyar polgárok körében? Hogyan és hol értékesítették a „jugóból” származó feketepiaci termékeket? Egyebek között ezeket a kérdéseket jártuk körbe dr. Bencsik Péterrel, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának egyetemi docensével.
Ha Jugoszláviáról beszélünk, a legtöbbünkben – legalábbis, aki személyes tapasztalattal rendelkezik róla – rögtön a szabad mozgás és az utazás nosztalgiája ébred fel. Sokan azt is megjegyzik, hogy „akkor még a magyarok jöttek hozzánk”, hiszen ez volt számukra a Nyugat.
Hetvenes évekbeli vámellenőrzés a röszkei határátkelőn (Fotó: Fortepan/ Urbán Tamás)
A KIUTAZÁS NEHÉZSÉGEI ÉS LEHETŐSÉGEI
Mégis az 1970-es és ’80-as évek Magyar Népköztársaságában mennyire volt nehéz beszerezni a határátkeléshez szükséges dokumentumokat?
– Ez jelentős mértékben függött attól, hogy ki és hová szeretett volna utazni. Az állambiztonság által megfigyelt személyek egy része például tiltólistán volt, ők legalábbis nyugatra nem kaphattak útlevelet. Az átlagpolgárok számára ugyanakkor a „baráti” szocialista országokba való utazás már lényegében teljesen szabad volt, nyugatra viszont gazdasági és politikai okokból is korlátozták a kiutazást. Gazdasági ok alatt azt értem, hogy az ország súlyos keményvaluta-hiányban szenvedett, ezért a hatvanas évektől bátorították a nyugatiak beutazását, a magyarok nyugati utazásait azonban korlátok közé szorították: 1966-tól rokonlátogatásra kétévente, turistaútra háromévente lehetett utazni, 1982-ben pedig ezt úgy módosították, hogy az utazás céljától függetlenül évente egyszer lehet nyugatra menni. Mindez 1988-ban változott ismét, attól kezdve korlátlan számban lehetett utazni, viszont az ehhez váltható konvertibilis valuta (márka, dollár, frank, vagy font) mennyisége korlátozott maradt – magyarázta Bencsik Péter, akit arra kértem, ismertesse az úgynevezett kék és piros útlevél közötti különbséget.
– Jól ismert tény, hogy 1988-ig, a „világútlevél” bevezetéséig kétféle útlevél volt forgalomban. Kelet felé 1972-ig személyi igazolvánnyal, érvényes betétlappal, utána pedig az úgynevezett piros útlevéllel lehetett utazni. Nyugatra az 1964-ben bevezetett kék útlevél volt érvényes. Fontos hozzátenni, hogy a kék útlevél önmagában nem jogosította fel tulajdonosát a kiutazásra, ehhez ugyanis minden alkalommal külön kiutazási engedélyt is kellett szerezni. Ráadásul a nyugati célpontok vízumkötelesek is voltak. A piros útlevélbe eleinte öt kiutazásra érvényes ablakot lehetett kapni, később pedig a keleti irányú távolsági utazásokat nem is korlátozták, kivéve a Szovjetunió és Jugoszlávia esetében. Egyébként a hatvanas évekig még a keleti utazások is vízumhoz voltak kötve, ezt fokozatosan szüntették meg államközi egyezmények révén – részletezte a történész docens, sőt hozzátette, sokáig nem volt publikus, hogy ki kaphat útlevelet, illetve kiutazási engedélyt. Ugyan 1970-től létezett egy nyilvános jogszabály, amely felsorolta azokat az indokokat, amelyek alapján a kérelmet elutasíthatták, ezek nem voltak kellően konkrétak. Azokat biztosan kizárták a külföldi utazásból, akik az állam biztonságát veszélyeztették, vagyis akik jogellenesen külföldön tartózkodó vagy a szocializmussal szemben ellenséges tevékenységet folytató személyhez utaztak volna, illetve azokat is, akik büntetőeljárás vagy rendőri felügyelet alatt álltak. Szintén nem kaphatott útlevelet az, aki nem rendelkezett megfelelő anyagiakkal az utazáshoz.
Mivel régiónk egy része a határövezethez tartozik, így ennek múltbeli jelentőségéről is szó esett.
– A kishatárforgalom az első világháború előtt és a két háború között elsősorban gazdasági céllal történt, az úgynevezett kettősbirtokosok számára tette lehetővé a határ túloldalán levő birtokaik megművelését. Emellett alkalmi engedélyt kaphattak a határkerület lakói rokonlátogatásra, de 1949-re a kettősbirtokos-rendszert felszámolták, és ez a fajta forgalom megszűnt. Újjászervezése 1961-től valósult meg. Ausztria felé ez a lehetőség nem állt rendelkezésre, a többi határszakaszon viszont a határvonaltól 15 kilométerig terjedő zóna állandó lakói kaphattak csak ilyen engedélyt, és ezzel a szomszédos államban is csak a határövezetben volt szabad tartózkodni. A túloldali hatóságok azonban, legalábbis Jugoszláviában, nem törődtek ezzel. A szüleim például kishatár-engedéllyel jártak Zágrábban, sőt, még a tengerparton, Rijekában is! – jegyezte meg személyes tapasztalatait is a tényekhez fűzve Bencsik Péter, majd arra is kitért, hogy Jugoszlávia felé a magyar fél korlátozta az utazások számát. Így a kishatárforgalomban eleinte (1965-től) évente kétszer lehetett utazni, ez 1968-ban négy, 1976-ban pedig nyolc alkalomra nőtt. Jugoszlávia és Románia felé a határövezet a hetvenes évek végén egyébként 20 kilométerre bővült.
KONYAK A GYEREKNÉL, ÉKSZER A RUHA ALATT
Azt is jól tudjuk, hogy akkoriban ezek az utazások nem merültek ki a családlátogatásban és városnézésben.
– A csempészetnek a két világháború közötti virágzását az 1950-es évek fordulójára drasztikus erőszakkal sikerült felszámolni, kivéve a leginkább átjárható csehszlovák határ mentén. A hatvanas évektől azonban ez ismét erősödni kezdett. A Kádár-kori hiánygazdaság miatt sokan így próbálták beszerezni a Magyarországon nem megvásárolható termékeket. Természetesen mind a távolsági, mind a kishatárforgalomban jelentős korlátozások voltak arra vonatkozóan, hogy miből mennyit lehet vámmentesen behozni az országba. Ezt azonban többféle módszerrel lehetett kijátszani: egyrészt sokan magukkal vitték a gyerekeiket vagy idős szüleiket, hiszen fejenként egy üveg jugoszláv konyakot be lehetett hozni. A másik módszer az áruk elrejtését jelentette, és erre nagyon kreatív megoldások születtek. A személyautókban számos rejtett rekeszt lehetett kialakítani, de a két háború közötti módszerek, például a vastag ruházat alá rejtett csempészáru (különösen ékszerek) is gyakori volt. Nagyon sokan jártak például Isztambulba, ahonnan aranyékszereket, irhabundákat és más hiánycikkeket is be lehetett szerezni. Hagyománya volt a csehszlovák iparcikkek „magánimportjának” is, beleértve a ruhát és a cipőt. Jugoszlávia pedig azért volt vonzó, mert a nyugati termékek itt is elérhetők voltak. Én például azért viseltem el a jugoszláviai bevásárló-utakat, mert eközben hozzájuthattam a nyolcvanas évek legmenőbb zenéihez, ugyanis a Jugoton vállalat az összes nyugati zenekar albumait kiadta, s ezekhez itthon nem lehetett hozzájutni – részletezte a szegedi történész docens. Ehhez hozzátehetjük, hogy a csempészáruk átjuttatásában, majd a magyarországi piacokon való eladásukban a jugoszláv állampolgárok is próbálkoztak szép számmal. De vajon jelentett-e valamiféle gazdasági kockázatot a külföldi csempészáruk Magyarországra szállítása?
– Természetesen igen, de túlságosan nagy veszéllyel általában nem járt. Akinél kiutazáskor megtalálták az elrejtett keményvalutát, vagy hazatéréskor a tiltott árucikkeket, az alapvetően a zugáru elkobzásával bűnhődött. Ez önmagában is jelentős veszteség volt. Időnként a vámosokat feltehetően meg lehetett győzni arról, hogy hunyják be a szemüket és engedjék behozni az árukészletet. Bizonyára voltak megkent, lefizetett vámosok is, de ha csak minimális mennyiségű volt a tiltott áru, akár el is tekintettek a büntetéstől. Másokat esetleg pénzbírsággal sújtottak, vagy magas összegű vámot kellett fizetniük. Volt azonban olyan eset, amikor nem volt pardon. A legsúlyosabb kihágásnak természetesen a politikai tilalom alá eső termékek, nyugati propagandaanyagok, a szocialista rendszerrel ellenséges írások ki- és becsempészése számított. Ebben az esetben akár szabadságvesztéssel is járó büntetőeljárás, illetve a további utazástól való eltiltás következhetett. A csempészárukat természetesen nem csak azok használták, akik behozták az országba. Akik bármely okból gyakrabban utazhattak külföldre, például sportolók vagy szolgálati okból utazók, megrendelésre is hoztak zugárukat. A leghíresebb eset még az ötvenes évekre vezethető vissza: az Aranycsapat tagjai óriási nejlonharisnya-csempészetet folytattak, és ezt nekik el is nézte az akkori politikai rendszer. A nyolcvanas években a „Törökbe” vagy „Olaszba” járó személyek folytattak nagyobb méretű csempészetet, de akkor terjedt el a lengyelpiac vagy KGST-piac jelensége is. Lengyelországban a hadiállapot 1981-es bevezetése után súlyos gazdasági, ellátási krízis alakult ki. Lengyelek százezrei indultak el ekkor, hogy értékesíthető portékáikat külföldön adják el, s aztán olyan árucikkekkel térjenek haza, amelyek saját hazájukban hiánycikknek számítottak – elevenítette fel Bencsik Péter.
A lengyel vagy KGST-piac hallatán sok vajdaságinak eszébe juthat a szegedi Cserepes sori piac, amely a többi között a jugoszláv csempészáruk egyik kultikus zsibvásárának is számított. A Délmagyarország napilap az ominózus piac 2020-as végleges bezárása kapcsán múltidéző cikkben elevenítette fel annak fénykorát. Megemlítették, hogy az 1989-es megnyitást követően a vámellenőrzés nem bírta a csempészet hozamát, így lényegében egy óriási feketepiacként működött. Megjelentek a hamis áruk és pénzek, mindennapos volt a valutázás. A környéke egy éven belül szemetes, bűzös hellyé változott, a közeli lakók szerint árusok táboroztak a parkolókban, útszélen, a szomszédos temetőben lengyelek, szerbek aludtak és végezték a dolgukat.
MIÉRT NEM LETT A MAGYAROK ELSŐ SZÁMÚ CÉLPONTJA?
Végül arra a kérdésre kerestem a választ, hogy valóban olyan vonzó volt-e a magyarországiak Jugoszláviába történő utazása, ahogyan az a köztudatban fennmaradt.
– Magyar szemmel Jugoszlávia csaknem nyugati ország volt. Habár Tito jugoszláv pártvezér és köztársasági elnök kezdetben megrögzötten sztálinista politikát folytatott, később személyes ellentétbe került a szovjet diktátorral. Sztálin 1948-ban meg akarta buktatni Titót, de akciója balul sült el: Tito megszabadult a jugoszláv vezetés szovjetbarát elemeitől, így viszont Jugoszlávia kapcsolatai a keleti blokk többi államával tartósan megszakadtak. Az ötvenes évek elején ezért kialakult Jugoszlávia új politikai rendszere, a „titóizmus” ami az önigazgatásra, a vegyes gazdasági rendszerre és a nyugathoz való közeledésre épült. Belül ugyan pártállami rendszer, sőt sokáig rendőrállam maradt, de a külső szemlélő, főleg egy turista számára szinte már nyugatinak tűnt. Egyébként annak tűnt a keleti blokk számára is. 1955-ben Hruscsov kibékült Titóval, a magyar forradalom után azonban újabb feszültségek alakultak ki. Jugoszlávia szocialista, de nem baráti állam volt, mindig fenntartásokkal kezelték. Ezért korlátozták a turistaforgalmat is. Sőt, 1956-ig fennállt a határövezet a jugoszláv határ mentén. Ez szinte teljesen megegyezett a későbbi kishatárforgalom övezetével, de nem plusz jogokkal, hanem korlátozásokkal járt. A magyarországi határövezeten belüli mozgáshoz külön engedélyekre volt szükség, a politikailag megbízhatatlan rétegeket pedig ki is telepítették a térségből. Kádár alatt persze már ez nem volt, de azért, amikor a nyolcvanas években a határ felé vezető úton kerékpároztunk, a határőrök már 8–10 kilométerrel előtte megállítottak és igazoltattak. Ahogyan már említettem, Jugoszlávia népszerű volt árukészlete miatt is, de természetesen ott volt a tengerpart, ami akkoriban is a magyar nyaralók fő célpontja volt. A román és a bolgár tengerpartra elvileg egyszerűbb lett volna utazni, de egyrészt a románok nem szívesen látták az országon átutazó magyarokat, sőt a vízummentességről is később sikerült Bukaresttel megállapodni, mint Titóval, másrészt a Fekete-tenger mentén a turisztikai infrastruktúra sokkal kevésbé épült ki, mint az Adrián, amely földrajzilag is közelebb esett hozzánk – zárta mondandóját Bencsik Péter, hangsúlyozva, hogy mindezek ellenére Jugoszlávia nem számított a legnépszerűbb célpontnak a kiutazó magyarok körében, ami valószínűleg a mindvégig fennálló kiutazási korlátozásokkal magyarázható.
Dióhéjban, a hatvanas évek elejéig alig utazhattak magyarországiak Jugoszlávia területére, és a forgalom a vízummentesség után is csak mérsékelten nőtt. Igazi fordulatot a piros útlevél hozott: 1973-ban csaknem négyszer annyian jöttek, mint a megelőző esztendőben, 1974-re a forgalom ismét majdnem duplájára nőtt. Ekkor 1,2 milliónál is többen utaztak Magyarországról Jugoszláviába. Ám ezután újból korlátozásokat vezettek be. A legnépszerűbb célponttá ismét Csehszlovákia vált, illetve a nyolcvanas években előbb Románia, majd egyes években már az NDK. A nyolcvanas években már csak félmillió körül ingadozott a déli szomszédba utazó magyarok száma, míg Csehszlovákiába kétmillió, Romániába 1984-től egymillió körül mozgott, sőt 1988-ban a világútlevél bevezetése miatt viszont már Ausztria is megelőzte Jugoszláviát. Az 1974-es csúcspontot a rendszerváltásig nem sikerült megdönteni, amely, mint tudjuk, egy új fejezetet, ezzel együtt másfajta utazási és csempészeti lehetőségeket hozott a széthulló állam történetébe.
Nyitókép: Váróterem, pénzváltó és presszógép is volt az 1973-ban átadott röszkei határátkelő épületében (Fotó: Fortepan/ Bojár Sándor)
