Március 1-jén, a polgári védelem világnapján a speciális polgári védelmi egységek tagjai világszerte látványos mentési gyakorlatokon mutatják be szó szerint létfontosságú, emberéleteket mentő tudásukat. Ezeknek a bemutatóknak most a szombatra való tekintettel bizonyára népesebb közönség lehet a szemtanúja.
A polgári védelem deklarált célja a humanitárius célú tevékenység, amely – bár a szükségét a XX. századi háborús körülmények hívták életre – határozottan elkülönül a fegyveres erőktől. Létrehozásának alapgondolata a szolidaritás, amely olyan ősi összekötő erő, amilyen ősi maga az emberi közösség. A segíteni akarás szándéka a bajba jutotton szívbe írt törvény, a vallásokban, nemcsak a kereszténységben ez alaptanításnak számít. Az is közismert, hogy amikor az önzés eluralkodik rajta, akkor ennek pontosan az ellenkezője jellemzi az embert. A nagy pusztításokat előidéző események, háborúk vagy természeti katasztrófák idején mindkét tulajdonsága előjöhet, önfeláldozói segítőkészsége ugyanúgy, mint magába záruló szívtelensége. A polgári védelemnek a XX. században megszervezett egységei azt szolgálják, hogy a bajba jutottak ne csak rokonaik, szomszédjaik, közelebbi és távolabbi polgártársaik puszta jóindulatára legyenek ráutalva egy esetleges katasztrófa esetén, hanem mindenkor számíthassanak a jól szervezett, magas szakmai tudással rendelkező életmentő és humanitárius feladatokat ellátó alakulatok segítségére.
Ez az igény a nagyobb városias települések kialakulása, azaz az első civilizációk megjelenése óta megfogalmazódott, nem túlzás tehát azt állítani, hogy a polgári védelem első kezdeményei egészen idáig vezethetők vissza. Ennek csak az egyik, de rendkívül fontos aspektusára, a tűzvédelemre rátérve kijelenthető, hogy az első tűzoltó alakulatok már az ókorban létrejöttek Mezopotámia, Kína, Egyiptom nagyvárosaiban. Hammurápi híres törvénykönyvében (Kr. e. 18 század) már föllelhetők a tűzvédelmi intézkedések, amelyek azt szolgálták, hogy a korszak mezopotámiai megapoliszát, Babilont megvédjék a tűz pusztításától, ugyanilyen, részletekbe menő intézkedésekre leltek a régészek a hettita fővárossal, Hattusával kapcsolatban a Kr. e. 13 századból. Egyiptomban már a Kr. e. második évezredben léteztek tűzoltó alakulatok, Kínában is találtak a történészek erre bizonyítékot, egy tűzvész után a kínai Szung állam fővárosában tűzoltó egységet létesítettek a Kr. e. 6. században, melyet a munkaügyekkel foglalkozó főhivatalnok (miniszter) irányítása alá rendeltek.
Az alakulatokba szervezett, professzionális tűzoltóság létrejöttét Augustus császár idejére vezetik vissza, amelynek a létrehozását az imperátor a Kr. után 6-ban kiütött tűzvész után rendelte el. Ennek is megvoltak az előzményei, hiszen a túlzsúfolt, bérházakkal teli, akkor már csaknem egymillió lakost számláló Rómában a házak faszerkezete miatt nagyon gyakoriak voltak a tüzek. Az első triumvirátus leleményes tagja, a kapzsiságáról ismert Crassus – Spartacus rabszolgalázadásának az elfojtója – privát tűzoltóegységeket szervezett. Ezt nem szívjóságból tette, hanem vérbeli ingatlanspekulánsként. Ahol tűz ütött ki, ott megjelentek a tűzoltói, de csak pénzért voltak hajlandók oltani, majd hamarosan a helyszínre érkezett Crassus megbízottja is, aki értéken alul fölvásárolta a leégett ingatlanokat, hogy ott emeletes bérházak emelkedjenek, ez volt ugyanis a korabeli Róma egyik legjövedelmezőbb üzlete.
A második triumvirátus jeles tagja, Octavianus, Iulius Ceasar unokaöccse és fogadott fia uralkodása idején jött létre Róma, a korszak megapoliszának az első jól megszervezett tűzoltósága a korszak másik nagy Földközi-tengeri nagyvárosának, az egyiptomi Alexandriának a mintájára, ahol – mint írtuk – már réges-régen léteztek tűzoltóegységek. Augustus császár, a birodalom újjászervezője ezt a jelentéktelennek egyáltalán nem mondható feladatot szintén időt álló szervezői készséggel hajtotta végre. Az imperátor Rómát 14 körzetre osztotta, a tűzvédelmükre hét tűzoltó csapat-testet (cohortes vigilum) hozatott létre; ezek a megközelítőleg ezer főnyi cohorsok Róma különböző pontjain épített laktanyákban és őrszobákban állomásoztak. Egy adott cohors tehát két városrész tűzvédelméért volt felelős.
Valójában ezek az egységek voltak az első egyenruhát viselő polgárőrök. A rend védelme, a fürdők felügyelete is a feladatkörükbe tartozott. Ruházatuk katonai öltözetből, csizmából, sisakból állt. Lámpásokkal, horgokkal, kötelekkel, bontóeszközökkel, vödrökkel, vizes, ecetes posztótakarókkal és víz kifecskendezésére alkalmas nagyméretű bőrtömlőkkel voltak felszerelve. Állandó őrszolgálatot tartottak fenn – éjjel négyszeres, nappal kétszeres váltásban. A gyújtogatókkal szemben a tűzoltó parancsnok köteles volt hatóságilag eljárni, úgy, ahogy az egy rendezett államban elvárható.
A tűzoltásnak megvolt az infrastruktúrája is. Ezt szolgálta Róma jól kiépített vízvezeték-hálózata a szökőkutakkal és a mintegy hétszáz víztároló medencével. Az emeletes házak magasabb szintjein tűzoltásra szolgáló vizet kellett tárolni.
Közismert, hogy az urbanizált birodalomban az anyaváros, Róma volt a mintája a provinciákban létesített kisebb városoknak. Ezek a több ezer, esetenként több tízezer lakost számláló települések voltak Róma hatalmának a képviselői, erejének és gazdagságának a megjelenítői a távoli vidékeken. A latinizációt szolgálva ez különösen az olyan területeken volt fontos, amelyeken a római hódításig a városias életmód még nem honosodott meg. Ezekben az „örök város” mintájára kiépült „mini Rómákban” a tűzoltóságot is megszervezték. A régészek erre bizonyítékokat találtak a pannoniai városokban is, Aquincumban, Savariában és másutt.
Ezek a tűzoltóegységek voltak a térség első polgárvédelmi alakulatai, amelyek azonban a Római Birodalommal együtt megszűntek létezni.
Nyitókép: Pixabay
