Kollégámmal megpróbáltuk kideríteni, vajon van-e a lelkiismeretnek dedikált világnap. Hivatalos álláspontot nem találtunk ezzel kapcsolatban, de még ha kapott is volna kiemelt dátumot, az olyan lenne, mint a víz, a mentális egészség vagy éppen az emberszeretet világnapja: egy jelentős ügy huszonnégy órája – ami egyébként mindennapi felelősségünk kellene, hogy legyen –, de azon az egy napon sem érint meg bennünket különösebben. A lelkiismeret kérdése és a belső hang követése talán mégis egy olyan feladat lenne, amely megoldást kínálna minden más égető problémánkra.
A lelkiismeret dilemmája filozófiai, vallási, irodalmi és társadalmi szempontból számtalanszor felmerült az emberi civilizáció története során, azonban napjaink kaotikus és sokszor torz narratívái között egyre nehezebb megközelíteni vagy egyáltalán kapaszkodót találni a témához. Ugyan sohasem lehetett egzakt kerete, mégis mára egyre tágabbnak tűnik az a morális mező, amelyben mi magunk mozgatjuk lelkiismeretünk határvonalait. Úgy is mondhatnánk: lassan mindenki számára az az igazság, amit magának gondol. Vészesen közelítünk e disztopikus felfogás felé, az ember mégis szellemi lény, vagyis valahol rendelkeznie kell(ene) egészséges igazságérzettel, sőt azzal a felismeréssel is, amely akkor jelentkezik, amikor ő maga vagy más átlépi a morális határokat.
A téma összetettségén túl érzékenysége miatt sem könnyű róla beszélni, hiszen erkölcsi tartást kíván attól, aki ezt megteszi. Aki torzítja a valóságot, annak szavai súlytalanok, morális intelmei pedig hiteltelenek. Talán érdemes a mitikus múltba vesző Szókratész történetét beemelni, mivel a két és félezer éve született filozófus olyan módon közelíti meg a lelkiismeretet, amelyet ma már alig tudunk értelmezni.
Szókratésznek, az ókori görög filozófia egyik meghatározó alakjának élete és halála azt mutatja, hogy a valódi lelkiismeret nem csupán belső érzés vagy gondolat, hanem következetes cselekvés, még akkor is, ha ez súlyos áldozatokkal jár. Szókratész az üdvösséget és az erkölcsi tökéletesedést mindenek fölé helyezte, valamint azt tanította, hogy létezik egy felsőbbrendű isteni akarat, amely a kozmosz harmóniáját, vagyis a rendet biztosítja. Az emberekben pedig az isteni megnyilvánulást az úgynevezett „daimon”, vagyis a lelkiismeret működteti. A filozófus erkölcsi szemlélete szorosan kapcsolódott az isteni rendhez, mert hitt abban, hogy az embernek értelmét és lelkiismeretét követve kell a legfőbb jót keresnie. Szókratészt végül koholt vádak alapján halálra ítélték, és noha lehetősége lett volna a száműzetésre, elvetette, mert úgy vélte, nem szabad megalkudnia az igazságban. Így önként vállalta a halált, és kiitta a mérgező bürökpoharat. Ez a tett számára a hőssé válást jelentette, ugyanis az ógörögök hite szerint a hős nem az, aki fizikailag győz, hanem aki erkölcsileg helytáll. Szókratész halála ezért nem vereség, hanem diadal: az igazság és erkölcsi szilárdság győzelme a mulandóság felett.
Az említett világrend és a lelkiismeret közötti összefüggés a vallásokban is központi szerepet játszik, vagyis a lelkiismeret nem csupán egy személyes, belső iránytű, hanem valami nagyobb, az univerzumban jelenlévő rend eszköze, amelyet az egyén erkölcsi döntései és cselekedetei egyaránt befolyásolnak. A keresztény tanításban a világrend értelmezhető Isten akaratának, az örök igazságnak. A lelkiismeret ebben az értelemben Isten szava, amely belső hangként jelenik meg, és segíti az embert a helyes úton járni. A keresztény gondolkodásban a bűn elkövetése sem csupán külső cselekedet, hanem a lelkiismeretben is nyomot hagyó folyamat, amely nem utolsósorban belső feszültséget és bűntudatot okoz. A bűnbocsánat és a megbocsátás aktusa ad lehetőséget arra, hogy a lelkiismeret megtisztuljon.
A keleti filozófiákban a lelkiismeret hasonlóan a belső harmóniával áll összefüggésben. Egy olyan spirituális iránytű, amely segíti az egyént összhangba hozni szellemével, végső soron pedig a természet rendjével. Sőt, egyes tanítások szerint a lelkiismeret összefonódik a reinkarnációval, vagyis a lelkiismeret egy olyan belső hang, amely a múltbeli tapasztalatok, élethelyzetek és döntések hatására formálódik. Minden egyes inkarnáció, tehát minden egyes élet, hozzájárul a személyiség fejlődéséhez, így az egyes ember lelkiismeretének minőségét az előző életek tapasztalatai alakítják. Az intuíció – vagyis az a belső érzékelés, amely segít a helyes döntések meghozatalában – pedig az inkarnációk során felhalmozódott tudás eredménye. Másképp fogalmazva: a lelkiismeret olyan, mint egy belső vezető, aki emlékszik arra, amit a múltban tanultunk és tapasztaltunk, majd segít nekünk meghozni a helyes döntéseket a jelenben. Ahogy egyre több életen keresztül fejlődünk, úgy hallhatjuk egyre tisztábban ezt a belső hangot, és mivel minden ember máshol tart ebben a fejlődésben, ezért létezhet az, hogy mindenkinél máshol húzódik az erkölcsösség határa.
A világrend azonban magába foglalja az igazságtalannak tűnő dolgok, a gonosz jelenlétét is. Nem véletlen, hiszen ezeknek meghaladása elengedhetetlen az egyén és a társadalom magasabb szintű működése szempontjából. Más kérdés, hogy az elmúlt évszázadok alatt és manapság sem sikerül felülemelkednünk a társadalmunkat érintő kihívásokon, jobbára a káoszba süllyedünk. Így a történelem ismétli önmagát, sőt a jelen is egyre sötétebb árnyékot vet ránk. Talán a legnagyobb nehézség, hogy az anyag fogva tart bennünket, és ez akadályoz abban, hogy tisztán halljuk lelkiismeretünk hangját. Olyan kényszerek miatt bicsaklunk meg, mint például a testi élvezetek, a pénzügyi biztonság, a társadalmi státusz hajszolása, a hatalom és a befolyás, a fogyasztás, a birtoklás, a versengés, a külső elvárásoknak való megfelelés, de a félelem és a bizonytalanság fenyegető érzése is bilincsbe ver minket. Ennek következtében időnként elhagyjuk az erkölcsi megfontolásokat, aztán minél többször verjük le a morális lécet, az annál magasabbra kerül. Mivel a lelkiismeretet nem lehet kikapcsolni, eleinte talán még megpróbáljuk átugrani, de egy idő után már nem is próbálkozunk, ez válik a természetünk részévé.
A lelkiismeret témakörének számos aspektusa van, és ahogy már érintettem, csak kevesek szólhatnak róla őszintén és hitelt érdemlően. Persze, feddhetetlen ember aligha létezik a földön, ahogy abszolút igazság sem, kiváltképp nincs olyan, hogy az „én igazam”. Ha ezt elfogadjuk, és félelem nélkül követjük a belső hang iránymutatását, akkor talán sikerül egyre tisztábbra mosnunk lelkiismeretünket. Valójában csak úgy kell cselekednünk, mint Szókratész. Mi sem egyszerűbb ma ennél...
Nyitókép: pixabay.com
