Vajdaságban többlakiként

Egyre többet olvasni arról, hogy a fiatalok apolitikusak, nem érdeklődnek a közügyek iránt. Valóban így van, vagy csak mi, felnőttek gondoljuk ezt gyerekeinkről? Most, hogy hatalmas tüntetések vannak Szerbia-szerte, de mondhatnánk azt is, hogy Európa-szerte, láthatjuk, hogy az a sztereotípia, miszerint a fiatalokat nem érdekli a politika, nem éppen igaz. De mi a helyzet egy kisebbségi közösségben, mint a miénk? Vajon a vajdasági magyar fiatalokat érdekli-e a politika, részt vesznek-e a politikai fejleményekben vagy sem? Erre a kérdésre próbálunk választ kapni interjúsorozatunkban, bemutatva egy-egy olyan fiatalt, aki vállalja a politikai szereplést is.

– Találkozhatunk Magyarcsernyén, vagy Nagybecskereken, de Újvidéken is, vagy Maradékon – mondta Bicsók Lilla, amikor felhívtam telefonon, és még hozzá tette, hogy Maradékon dolgozik. Azt tudtam róla, hogy magyarcsernyei fiatal, aki a helyi Ifjúsági Fórumot vezeti, de mivel csak hétvégeken van ott, és később megtudtam, hogy nemcsak ott, hanem Muzslyán is, ugyanis a fiúja, jövendőbeli férje ott él és dolgozik, a biztos pontnak munkahelye bizonyult.
– Legyen Maradék – válaszoltam.
– A parókián leszek, ott tanítok.
Már jártam ott, amikor épülőfélben volt az óvoda a parókia udvarában. Most már teljes gőzzel működik. Lillát először ott keresem, de Jacheta Gyöngyvér, aki a Petőfi Program keretében tartózkodik Vajdaságban, pontosabban Maradékon és Budiszaván, azaz Tiszakálmánfalván, felvilágosít, hogy ebben az épületben csak az óvoda van, a régi épületben pedig az iskola.
– Elfoglaltságom miatt ma nincsen napközi, így beszélgethetünk a tanteremben – mondja Lilla, és felvezet az épület padlásterén kialakított tanterembe. Emlékszem, hogy itt szálláshelyek is vannak, és a tágas tanteremre is emlékszem. Most is pontosan olyan, mint néhány évvel ezelőtt volt. Sok-sok könyv sorakozik a polcokon, két három asztal, néhány szék, egy heverő csupán a bútorzat. A terem egyáltalán nem hasonlít tanteremre, annál sokkal meghittebb, melegebb.
 Tudom, hogy Maradékon kevés gyerek tanul magyarul. Most hányan vannak? – kérdezem tőle.
– Kemény három diákom van – válaszol nevetve. – Két másodikosom és egy negyedikesem. Az idei tanévben nem iratkozott be elsős, de remélem, hogy jövőre lesz. Maradékon nagyon kevés a tiszta magyar család. Ott, ahol az anyuka szerb, azzal érvelnek, hogy ha magyar iskolába íratják gyereküket, majd nem tud vele otthon foglalkozni. Nekünk napközink is van, ahol megcsináljuk a házi feladatot, megtanuljuk a leckét, úgyhogy a gyerekeknek otthon már ezzel nem is kell foglalkozniuk. Különlegessége ennek az iskolának, hogy az egyik kislány kínai, a másik pedig kubai, az apja itt dolgozik. A kínai kislány nagyon fogékony a magyar nyelvre, folyékonyan tud olvasni magyarul, annak ellenére, hogy mindent értene. A kubai gyerek is jól tanul.

 Magyarcsernyei vagy, hogyan kerültél onnan Maradékra?
– Igen, csernyei vagyok. Huszonkilenc éves. Csernyén fejeztem be az általános iskolát, Nagybecskereken pedig a gimnáziumot. Mindkettőt magyarul, noha a gimiben két-három tantárgyat szerbül hallgattunk. Nagybecskereken az iskolanővérek leánykollégiumában laktam. Őszintén megvallva nemigen szerettem ott, de annak ellenére, hogy Magyarcsernye nincs messze Nagybecskerektől, és utazhattam is volna, mégis úgy döntöttem, hogy a kollégiumban lakom, mert akkor sokkal jobban tudok összpontosítani a tanulásra. Abban az időben nekünk nagyon sokat kellett tanulnunk, a kollégium pedig nagyon jó hely volt arra, hogy megtanuljunk tanulni. Ebből a szempontból örülök, hogy a kollégiumban lakhattam, ugyanakkor rengeteg szabályt kellett betartani. Ez nem annyira tetszett, de megtanultuk azt, hogy a szabályokat be kell tartani, ha egy közösséghez akarunk tartozni. Mindeddig simán ment minden, de amikor választanom kellett az egyetemek közül, akkor már gondban voltam. Apukám azt szerette volna, hogy jogi pályára menjek, anyukám pedig, hogy nagynénémet követve orvos vagy fogorvos legyek, én pedig úgy gondoltam, hogy magyarból jó vagyok, versenyekre jártam, nem kell különösebben készülnöm a felvételire, így beiratkoztam Újvidéken a bölcsészetire, azaz a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre. Húgom is tanszékes volt, mindketten az Európa Kollégiumban laktunk. Húgom az újvidéki Svetozar Marković Általános Iskolában dolgozik, ő még a kollégiumban lakik. A korona-járvány alatt hazaköltöztem, és rövid ideig dolgoztam is. Az állami kincstárban különböző adminisztratív munkákat bíztak rám. Fél évet lehettem ott, amikor egyik barátnőm megkérdezte, hogy szeretnék-e a Forum Könyvkiadónál dolgozni. Kapva kaptam a lehetőségem, mert szerettem volna visszamenni Újvidékre. Felvettek a kiadóba, ahol nagyon jól éreztem magam, jó volt a légkör, Virág Gábor kiváló igazgató volt. Közben figyeltem a pályázatokat, és jelentkeztem is a verbászi szerb iskolába, magyar környezetnyelv tanárként, de megelőztek. Ezután szóltak az MNT-ből, hogy szeretnék-e tanítani Maradékon osztálytanítóként. Mondtam, hogy én nem vagyok osztálytanító, hanem magyartanár vagyok. Azt válaszolták, hogy ez nem gond, ugyanis nincs, aki Maradékra menjen, és jó volna, ha elvállalnám. Elvállaltam. Jól érzem itt magam, annak ellenére, hogy napi nyolc órát foglalkozom a gyerekekkel, ami néha kissé fárasztó. Mellesleg azt mondták nekem, hogy aki a maradéki iskolában tanított, az kiválóan helytáll bármelyik iskolában a Vajdaságban. Nem tudom, hogy itt meddig maradok, de most itt vagyok, itt dogozom, Újvidéken lakom, haza járok Magyarcsernyére, és a páromhoz Muzslyára.
 A magyarcsernyei Ifjúsági Fórum vezetője vagy.
– Igen, már a második mandátumban.

 Hogyan tudod Maradékról, vagy Újvidékről vezetni a csernyei szervezetet?
– Manapság ez nem gond. Az internetnek köszönhetően állandó kapcsolatban vagyunk, meg aztán jók a közúti kapcsolatok is, gyorsan otthon tudok lenni. Kocsit vezetek, van is autóm, tehát ezt a kis akadályt könnyen megoldom.

 Legtöbb fiatal, akikkel beszélgettem elmondta, hogy középiskolás vagy egyetemista korában kezdte érdekelni a politika, addig többnyire apolitikusak voltak. Legtöbbjük olyan családban nőtt fel, ahol a politika nem volt az első helyen a mindennapi életükben, sőt jelen sem volt. Nálad mi a helyzet e téren?
– Engem már kicsi koromban „megfertőzött” a politika. Szüleimet mindig is érdekelte a közösségi élet, a rendszerváltás óta foglalkoznak politikával. A kezdetektől a VMSZ tagjai. Persze, én még akkor kicsi voltam, de emlékszem azokra az évekre, miután Milošević megbukott, a szüleim gyakran jártak ülésekre. Később apukám polgármester is lett Magyarcsernyén a VMSZ színeiben. Tehát egészen kis koromtól egy ilyen környezetben nevelkedtem. Ez a légkör fejlesztette ki és erősítette meg bennem a magyarságtudatot, amire büszke vagyok, és hálás a szüleimnek. A rosszmájúak azt is mondták rám, hogy azért vagyok VMSZ-es, mert Bicók vagyok, és a Bicók csak VMSZ-es lehet. Meg, hogy már az anyatejjel szívtam magamba a VMSZ-t. Nem így volt. Szüleim sohasem mondták, hogy legyek párttag, nem kényszerítettek arra, hogy lépjek be a VMSZ-be. Még 18 éves nem voltam, de fiatalként érdekeltek a különböző rendezvények, megmozdulások. Igyekeztem mindenhol ott lenni és segíteni, amiben tudtam, majd, amikor nagykorú lettem, magam döntöttem úgy, hogy betagosodok a pártba. Anyámék egy szóval sem biztattak erre. Emlékszem, volt a faluban egy szavazás, ahol én is ott voltam. A VMSZ-irodában ott volt az egyik haverom, Tanók Tamás. Oda mentem hozzá, és kértem tőle egy belépési nyilatkozatot, kitöltöttem, és ennyi. Amikor egyetemre kezdtem járni, jobban bekapcsolódtam az ifjúsági politikába is. A kollégiumban is voltak diákok, akiknek hasonló érdeklődési köre volt, mint nekem. Esténként lementünk az Európa Kollégium udvarába és ott beszélgettünk, vitatkoztunk politikai témákról, pletykákról, mindenről. Megesett néhányszor, hogy teljesen megfeledkeztünk az időről, és ránkvirradt… 

 A magyarcsernyei szervezetet vezeted. Hányan vagytok ott, fiatalok?
– Az a helyzet, hogy nagyon kevesen a fiatal Magyarcsernyén. Nem tudom, pontosan hányan lehetnek. Ötvenen? Azt tudom, hogy utoljára, amikor két évvel ezelőtt csináltuk a mikuláscsomagot a diákoknak az iskolában, akkor a csomagok száma nem érte el a százat sem.  Sokan kivándoroltak külföldre, többnyire dolgozni, de tanulni is. Szabadkán, Zentán, Kanizsán is sokan tanulnak, mert a szerb nyelvtudásuk gyenge vagy semmilyen. Volt olyan osztálytársam, aki ötöst kapott szerbből, mert a nevét meg tudta mondani szerb nyelven. Ő volt a legjobb. Sokan családostól mentek el. Kevesen vagyunk, akik itthon maradtunk, de megpróbáljuk fenntartani a VMSZ-ifit, és évente legalább egy-két megmozdulást próbálunk tető alá hozni. Egy bált, egy faültetést, vagy más rendezvényt. Lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk minél jobban részt venni a falu közösségi életében.

 Tartod-e azokkal a fiatalokkal a kapcsolatot, akik továbbképzés vagy munka miatt elköltöztek Magyarcsernyéről? Be tudod-e vonni őket valamilyen szinten a közösségi életbe?
– Vannak fiatalok, akiket ez kevésbé érdekel, vannak, akiket igen. Gondolok itt általánosságban. Vajdaságban vannak olyan önkormányzatok, ahol sok fiatal valamilyen szinten foglalkozik politikával is, de Csernyéről ezt, sajnos, nem lehet elmondani. És akik itthon maradtak, közöttük is vannak teljesen apolitikusak. Velük nem tudunk együttműködni. Nem kényszeríthetjük rá őket, hogy elképzelésink megvalósításában segítsenek. De vannak jó példák is. Tavaly szerveztük egy bált, a VMSZ kampányrésze volt, amelyben részt vettek olyanok is, akiket soha nem érdekelt a politika. A bálra is eljöttek teljesen apolitikus fiatalok, annak ellenére, hogy a bált a VMSZ kampányrészeként szerveztük. De mondjuk a faültetési akciónkra is eljöttek olyan fiatalok is, idősek is, akiket nem érdekel a politika. Eljöttek, mert jót láttak a megmozdulásban, mert tenni akartak valamit a közösségért. Azt elmondhatom, hogy amióta aktívan részt veszek a politikában, látószögem kiszélesedett. Ifjúsági fórumosként számos olyan rendezvényen vettem részt itthon és külföldön, ahol hasonló érdeklődésű fiatalokkal találkozhattam, és rengeteget tanulhattam. Ott voltam a Fidelitasz Határtalanul konferenciáin, az adai továbbképzéseket nagyon szeretem, meg a különböző közösségépítő összejöveteleket, de a tusványosi találkozó volt számomra a legnagyobb élmény. Mindezt nem élhettem volna meg, ha nem vállalom a politikai szereplést is. Az itt szerzett tapasztalatok örökre megmaradnak bennem.