Az otthon hangulatának békés varázsához, egyben misztikus légköréhez járulhat hozzá egy kellemes látványt nyújtó zongora vagy pianínó. Különösen akkor, ha azt meg is tudják szólaltatni a házigazdák, és a húrok kellemes rezgése átlengi a fél utcát, zenei élményt nyújtva az arra járóknak is. A hangszer valójában nem egy közönséges bútordarab, merthogy lelke van! Nem tűri a durva bánásmódot, a lakás állandó hőmérséklettel bíró pontján érzi magát a legjobban, és a portörlés mellett meghatározott időközönként „egészségügyi” karbantartásban kell részesíteni, vagyis fel kell hangolni, az idő vasfoga által megrágott elemeket megjavítani.
Gyermekszobánk patinás lakója pontosan úgy néz ki, mint ahogy azt a családfőnk elképzelte még mielőtt zeneiskolás fiunk számára megérett az idő két évvel ezelőtt a hangszervásárlásra. Mindenféle nyomtatott és internetes fórumon kerestük az árban és minőségben számunkra kívánatosat, amíg végül kiderült, hogy az orrunk előtt lebegett a megoldás, és csupán a Magyar Szó vasárnapi számának a hirdetéseit kellett átböngészni.
Valaha mindennek megadták a módját, a zongorát igazi fából, vaskos acéltőkével készítették, minőségi húrokkal (Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana)
– Fekete legyen és faragott! – hangzott el a férfias óhaj, amit ismerve az árakat és a „piaci kínálatot” hiú ábrándnak tűnt. És hogy mennyire igaza van azoknak a motivációs szakembereknek, akik szerint tessék kitűzni a céljainkat, hogy azok meg is tudjanak valósulni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a mi békebeli, acéltőkés, Gebrüder Stingl márkajelzéssel ellátott bécsi zongoránk. A hangszer a Magyar Szó szabadkai hirdetőosztályának jól ismert ügyfele, a szabadkai Zsiga Lajos zongorahangoló és kereskedő közvetítésével került hozzánk a Jasibara szomszédságából. Házunk díszét Lajos bácsi csapata, négy komoly teherbírású váll- és karizmokkal megáldott szabadkai markos „legény” is alig tudta becipelni a házba, pedig már jól bejáródott, súlyos lépéseiken látszódott, hogy tudják, milyen felelősség egy efféle érzékeny hangszert mozgatni.
Idén tavasszal aztán az „öreg hölgy” egyre több billentyűjén keresztül éreztette velünk, hogy már igencsak ráférne egy hozzáértő kéz simogatása a belső alkatrészein, amikor is varázsszóra megszólalt a telefon, és legnagyobb meglepetésünkre a vonal másik végén Lajos bácsi érdeklődött, hogy mi a helyzet a hangszerünkkel, felhangoltattuk-e már valakivel. Másnap aztán már zongoránk billentyűzete előtt ülve, „gatyára” vetkőztetve vette kezelésbe a hangszert a tapasztalt mester, aki munka közben beavatott bennünket az életútján keresztül egy kihalóban levő szakma rejtelmeibe. Talán ő az utolsó olyan szakember, aki nem csak hangolta, de át is festette a kezei közé került, valaha szebb napokat látott zongorákat. A 80. életévébe lépve már megromlott egészségügyi állapota miatt egyre kevésbé tud ezzel a feladattal foglalkozni.
Egy még minőséges alapanyagú, békebeli zongora felújításába általában megéri belefektetni az időt és az energiát (Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana)
– A festés, a képzőművészet és a hangszerek szeretetét édesapámtól örököltem, ő sok mindennel foglalkozott. Szép, kék szemű ember volt, a budapesti díszgárdában szolgált, Ulcinjban kántorkodott, és egyebek mellett templomi orgonákat is javított. Sajnos nagyon fiatalon eltávozott az élők sorából, egy ma már banálisnak tűnő mandulagyulladás szövődményében. Nagyszüleim révén bajsai és ukrajnai gyökerekkel rendelkezem, de Csantavéren töltöttem a gyermekkoromat, a nagymamám nevelt fel. A faluszéli Tinka kocsmát tartottunk fenn, és gyakoriak voltak a verekedések. Idegen nem tehette oda be a lábát, kikészítették. Ha más nem volt a láthatáron, akkor az alvégiek és a felvégiek egymást ingerelték. A bicskák is előkerültek, habár inkább ordibálás volt ott, mint verekedés. Nagymamám nagyon szigorúan fogott, folyton azon aggódott, hogy legyen tisztességes szakma a kezemben. Aztán Topolyán, majd Szabadkán három év alatt kitanultam a szobafestő-mázoló mesterséget. Közben nagymamám eladta a csantavéri házat és Szabadkára költöztünk. Ezután dolgoztam a nagybátyám mellett a Palics Paligo vállalatban, majd Magyarkanizsára kerültem, ahol Radács Misi bácsi a szárnyai alá vett, de előbb a lelkemre kötötte, hogy ne foglalkozzak a szobafestéssel, hanem tanuljam ki a zongorajavítást. Ő Pesten tanult, és tőle tanultam meg az alapokat. Később 1973-ban Németországba, Dortmundba kerültem egy idős német mesterhez, aki teljes mértékben átadta a tudását. Ekkor már ismertem egy péterrévei kedves lányt, Balázs Rozáliát, akivel immár 54 éve éljük az életünket – kezdte a beszélgetést huncut mosollyal a szája szegletében Lajos bácsi, miközben átnézte a hangszer húrjait egyenként, a helyére tette, itt-ott kalapálta azokat az elemeket, amik kimozdultak, majd előkerült egy békebeli, speciális hangmérő eszköz is. A mester ez idő alatt azt is elmesélte, hogy miután megszületett a fia, hazatért családjához Németországból Szabadkára, hiszen felesége támasz nélkül volt a kisbabával. Menet közben kitanulta az autólakkozás-fényezés mesterségét is, amit teljes mértékben ki is tudott használni a zongorák felújításánál.
Fekete zongora, faragványokkal (Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana)
– A Szabadkai Zeneiskolában körülbelül 10 évig dolgoztam hangszerkarbantartóként, valamennyi világmárka megfordult a kezemben a Stanley-től a Yamaha-ig, vagy az egyik legjobb Renner mechanikával készült hangszer. A koncertzongorák más kategóriát képeznek, a javításuk, hangolásuk is jelentősen nagyobb feladat. A fizikai erőnlétét is igénybe veszi az embernek. Egyébként a 100 éves hangszerekbe még beleadták a készítőik a lelküket, az öntvény vaskos acélból készült, a szerkezete valódi fa. Az újabbak már sokkal vékonyabb anyagból készültek, és nem is igazi fából. Igaz, hogy manapság nagyon elterjedtek a szinte javíthatatlan elektromos zongorák, de azért még készülnek valódi mechanikusak is. Természetesen bármilyen neves márkákról is van szó, azok alapanyagának, a húroknak a minősége köszönő viszonyban sincs az évszázados remekművekével. Egyébként az egyik legjobb világmárka a Steinway & Sons zongora, de van, aki a Bösendorferra esküszik, az is minőséges. A nagybetűs zongora az egyébként valahol a Petrof márkánál kezdődik. A legminőségtelenebbek a Szovjetunióból származók. Manapság elsősorban zongoratanárok, műértő értelmiségi családok birtokában vannak igen minőséges zongorák Szabadkán – hallhattuk a mestertől, akitől miközben járt a keze az iránt is érdeklődtünk, hogy miért drágábbak a fehér színű hangszerek.
– Azért, mert mindegyik hangszer bonyolult festési eljárást igényel, és a fehér színűnek is megvan a maga technológiája. Körülbelül úgy kell a zongorát is festeni, mint egy autót. Le kell „spriccgittölni”, aztán lefújni, hogy az alap olyan legyen, mint a márvány. És aztán megint rá egy réteget. Én kint csináltam az udvarunkon a festési munkálatokat – hallhattuk a mestertől, miközben szerelte a húrokat, majd egyszer csak rámutatott a zongora egyik belső felületére.
Pianínóhangolás családi segítséggel (Fotó: Kazinczy Paszterkó Diana)
– Itt ni! Innen lopták le az osztrák címert! De az is lehet, hogy szándékosan vették le a korábbi tulajdonosai valamelyik nehéz időszakban, nehogy bántódásuk legyen azért, mert idegen ország jelképét birtokolják – merengett el a hangszerhangoló, aki arról is mesélt, hogy fia kitanulta a mesterséget, szeretett unokája, Larissza pedig igen szép eredménnyel végezte el a szabadkai Zeneiskolát, diákként a Városháza dísztermében is fellépett, nehéz zeneműveket előadva. Most a családjával Angliában él, és sajnos nagyon ritkán látják egymást.
– A kétségbeejtő kivándorlási hullám, a pénztelenség, a silányabb, de olcsóbb digitális zongorák piacra törése magával hozza lassan de biztosan a szakma, de tartok tőle, hogy ezeknek a gyönyörű hangszereknek is az életben tartási lehetőségét. Az én vevőköröm is teljesen megcsappant, hiába ajánlom fel a részletlefizetési lehetőséget is. Persze az igazsághoz hozzá tartozik, hogy már az egészségem sem a régi, nagyon megromlott az utóbbi időben és már nem tudok akkora energiát belefektetni. Most még néha-néha elvállalok egy-egy hangszert, de már sokkal kisebb lendülettel, mint korábban – fejezte be lassan Lajos bácsi a mesét, és egyben a zongora hangolását is. Majd, hogy leellenőrizze a munkáját, hirtelen egy romantikus hangulatú, félhomályos kis bárrá varázsolta a zongoránk otthonául szolgáló gyermekszobát. Nehéz egészségügyi állapotát meghazudtoló, művészien könnyed ujjmozdulataival, gyermekien csillogó szemével Szenes Iván szövegíró és Breitner János zeneszerző Mindenkit elfelednek egyszer című népszerű slágerét keltette életre a billentyűkön.
