Sorra dőlnek meg a melegrekordok, egymás után száradnak ki a vízfolyások, patakok, kisebb folyók és tavak. Óriási területeken pusztító, megfékezhetetlennek tűnő bozót- és erdőtüzek tombolnak. Egész Európa szenved a 40 fokot is elérő forróságtól. Még a ködös Albionban is 40 fok fölé kúszott a hőmérő higanyszála, amire korábban nem volt példa. A Kárpát-medencében nem is olyan ritka a 40 fokos meleg. Majdnem kereken száz évvel ezelőtt, 1921. július közepétől augusztus közepéig szinte folyamatosan 40 fok körüli hőség tombolt. Az évtizedek múlásával egyre gyakoribbak és egyre hosszabbak a száraz, meleg periódusok. A bibliában emlegetett hét bő esztendő után hét szűk esztendő következett, de napjainkra ez a hét szűk esztendő állandósulni látszik. Ám lehet, hogy csak arról van szó, hogy az ember annyira kapzsi, annyira a többtermelést, a rekordokat hajszolja, hogy már egy átlagos mezőgazdasági év is kudarcnak számít?
A birodalom, azaz a természet visszavág. A szeszélyes időjárás egyre szélsőségesebb arcát mutatja. Mindig is így volt ez, vagy csak mi érezzük úgy, hogy a hét szűk esztendő kellős közepén járunk. És a feketeleves még csak ezután következik. A klímaváltozás nem hét évre szól. Könyvtárnyi irodalom van már a folyamatosan melegedő éghajlatról, eltűnő helyi csapadékról, egyre rendszertelenebb és egyre hosszabb és forróbb aszályos időszakokról.
Az egykori Magyarországot, amelynek a mai Vajdaság is a része volt, az 1847-ben kezdődött folyószabályzásokkal kezdték el kiszárítani. A folyók megzabolázásával nyert területeket búzabányáknak nevezeték.
A Kárpát-medencét a történelem során az áradások töltötték fel talajvízzel, az árterekről lassan talajba szivárgó víz segítségével. A folyókat szűk gátak közé szorítottuk, a tavaszi nagy vizek hamar leszaladnak, a talajvíz feltöltése elmarad. Az utóbbi időben évente mintegy 40–50 milliméterrel csökken a csapadék átlagmennyisége, miközben az átlaghőmérséklet nő és egyre forróbb aszályokkal párosul. Az évenkénti nedvességvesztés hamarosan elérheti azt a pontot, amikor már nem csak a mezőgazdasági kultúrák száradnak ki, de a természetes erdők számára sem lesz elég nedvesség a talajban.
A rómaiak megérkezéséig a Kárpát-medencét dús erdők, időszakos felszíni vizek borították, amelyek kiegyensúlyozott párolgást és klímát biztosítottak a régióban. Az összefüggő erdőségek ezer kilométerekre képesek a nedvességet bevezetni a szárazföld belsejébe a tengerekről és óceánokról, ezt nevezik esőfolyosónak.
Az erdőirtásokkal az esőfolyosó bezárul és elkezd kiszáradni a kontinens belseje. Ugyanez történik kisebb léptékben is, akár egy 5 hektáros tarvágás is képes átalakítani egy terület vízháztartását. Gondoljunk csak bele, hány ezer hektár erdőt irtottak ki az elmúlt századokban.
A manapság erdőtelepítésnek hívott „fabányák,” a nyárfaültetvények szabályos sor és tőtávjai, szigetszerű elhelyezkedésük nem működik esőfolyosóként, mert a szél átfúj az ilyen ültetvényeken, gyors párolgást okozva, ellentétben az ősállapotú, zárt erdőkkel. Ha eltűnik az esőfolyosó hatása, a szélirányban mögötte álló terület kiszárad. Ez megmagyarázza, hogy a Kárpát-medence nyugati területei, Magyarországon a Dunántúl, miért kapja a legtöbb csapadékot, ahol még zárt, összefüggő erdők találhatóak. Ezért nem jutnak el az esőfelhők a Tisza mentére, különösen hozzánk, Közép-Bácskába és Észak-Bánátba. Az esőfolyosók létrehozása tájléptékű átalakításokat igényelne, amire ma kevés az esély, amit egyszer nagyon elrontottunk, ma már nagyon nehéz, vagy lehetetlen helyrehozni. Az emberi kapzsiság diadala!
Az erdők mély gyökerei hozzáférnek a mélyebb talajvizekhez is, ezzel a száraz időszakokban is képesek párolgást és hűtő hatást biztosítani, szemben a sekély gyökerű kultúrákkal fedett területekkel. A felszíni vizek lecsapolásával és ősállapotú erdők kiirtásával megszűnt a csapadékkiegyenlítő hatás. A csupaszra művelt talajfelszínről gyorsan elpárolog a nedvesség, utána már csak a por marad, amely a légszennyezésen kívül a légkörben negatív hatással van az esőképződésre.
A biológiai esőképződésben fontos szerepe van a mikrobiológiai kondenzációs magoknak, amelyek a biológiailag aktív területekről származnak és magasabb hőmérsékleten is képesek jégkristályokat képezni az esőhöz. Ezek a területek többnyire ismét a nagy erdők, amelyek egyenletes, lassú párolgása a vízgőz mellett baktériumok és gombaspórák milliárdjait juttatják a légkörbe, amelyek nagy magasságban kondenzációs magot képeznek és rajtuk kicsapódik a légköri nedvesség, mintegy megteremtik a saját esőjüket. Ha nincsenek nagy területen zárt erdők, ez az esőképző hatás is elmarad, és a telepített nyárfaültetvények továbbra sem teljes értékű erdők.
Az esőcseppek magjainak képződése függ a páratartalomtól, a hőmérséklettől, a magasságtól, a részecskék kémiai, fizikai, biológiai összetételétől, stb. A szálló por azonban ellentétes hatású, megakadályozza az eső kialakulását. A több millió hektár művelés alatt álló területről, a városokból és utakról vajon mi száll fel folyamatosan a légkörbe? A POR. Amíg a szálló portól vörösek a naplementék, addig a csapadékképződés igencsak esetleges a lecsupaszított területeken.
Miután a sekélyebb rétegekben elhelyezkedő talajvizek már vészesen alacsony szintre süllyedtek, egy gazdaság öntözésének beindítása veszélyeztetheti a közeli falvak vízellátását. A Tisza felső szakaszán katasztrofálisan alacsony a vízszint. A vajdasági Tisza-szakaszon, a törökbecsei zárógát visszaduzzasztó hatásának köszönhetően az idei rendkívül aszályos évben is tartani tudják a megszokott vízszintet. A Tisza biztosítja a Duna–Tisza–Duna csatorna elfogadható vízszintjét is. A bökkenő ott van, hogy e két hatalmas vízkészletnek alig néhány százalékát használjuk öntözésre.
Egymást követik az aszályos évek és a jövőbeni kilátások sem kecsegtetnek semmi jóval.
A magángazdaságokban sok a szétszórt kis parcella, nem alkalmasak öntözőrendszerek kialakítására. Az aszály és a termelési költségek drasztikus növekedése (háborús infláció) miatt csökken a gazdák bevétele és esélye az öntözésbe való befektetésre. Mindezeket tetézi a Vajdaságban „meghonosított” vízlecsapolási járulék, amit évtizedek óta behajtanak a földműveseken. Többet kellene visszaforgatni belőle az öntözésbe. A felszíni vizek oktalan lecsapolásának káros következményei az aszályos években fokozottan ütköznek ki. Már régen elavult a szocialista doktrína a „haszontalan” vizenyős, mocsaras, lápos területekről, amelyek helyén mindenáron kenyérgabonát akartak termelni.
A csapadékeloszlási diagrammok évtizedek óta hasonlóak a Kárpát-medencében, csak most jobban csökkent az átlagos csapadék. Ez a csökkenés sajnos folyamatos, aki nem készül fel rá, és mezőgazdasági termelésből akar megélni, a szokványos mezőgazdasági technológia alkalmazásával hamar csődbe juthat.
