A nagy nyári melegben legjobb a kora reggeli vagy a késő délutáni órákban egy fa árnyékában kiülni a szabadba és olvasni egy jó könyvet, vagy esetleg baráti társaságban jót beszélgetni. Persze, hogy ezt megtegyük, valamilyen ülőalkalmatosságra van szükségünk, székre, sámlira, padra és a hozzá való asztalra. Dvorácskó László szabadkai fafaragó éppen ilyen bútorokat készít műhelyében, kizárólag természetes anyagokból. Hogyan készülnek ezek a tárgyak?
Dvorácskó László fákkal benőtt telkén fogadott minket, ahol nyitott műhelye is található. Az udvarban is számos kisebb-nagyobb széket, padot, valamint hintapadot, kopjafát, fadomborművet látni, amelyek mind Dvorácskó László munkáját dicsérik. A fafaragó főleg a nyári hónapokban készít fatárgyakat, míg télen inkább festészettel foglalkozik. Beszélgetésünk során elmondta, hogy fafaragással már gyermekkorában elkezdett foglalkozni.
– Falusi gyermekként nekünk annak idején nem voltak műanyag játékaink, hanem a játékainkat magunknak kellett elkészítenünk. Minden olyan anyagból, ami kéznél volt és kezelhető, abból játékot készítettünk. Például kukoricaszárból különböző állatokat, vagy éppen hegedűt csináltunk. Ez volt a szórakozásunk. Szinte mindenkinél volt egy bicska, amivel fúrtunk, faragtunk. Amikor nagyobbak lettünk, akkor a különböző mesehősök iránt kezdtünk érdeklődni, mint Ivanhoe vagy Robin Hood, akkor meg az ő fegyvereiket eszkábáltuk össze, íjakat, kardokat. Mindig csináltam ilyen házi készítésű játékokat, nagyon szerettem ezzel foglalatoskodni, jobban is mint olvasni. Aztán iskolában a műszaki órákon is érdekesnek találtam, amikor a faanyaggal dolgoztunk. Kamaszkoromban a sport felé fordultam és inkább azzal foglalkoztam. A fafaragás úgy tért vissza az életembe, hogy megismerkedtem Živović Nikola barátommal, aki műbútor-asztalos, faragással foglalkozott. Tőle kaptam az első három vésőmet, amelyekkel én is elkezdtem faragni. Én azonban más irányba mentem el, míg ő a műbútor-asztalos-féle faragást művelte, engem pedig inkább a faszobrászat érdekelt. Hozzáteszem, én magamat soha nem neveztem szobrásznak. Én fafaragónak tartom magam. A szobrász és a fafaragó között ugyanis van különbség. A szobrászok például tanulnak anatómiát is.
Összességében 1972-ben kezdtem el a fafaragást, és három-négy évig intenzíven faragtam. Volt öt önálló tárlatom is a faragásaimból. Főleg domborműveket, pontosabban az úgynevezett sekély domborműveket faragtam. Ezeket fel is lehet akasztani, fali képek ezek valójában. Főleg pedig az idős emberek portréi, arckifejezései érdekeltek. Később úgy hozta a sors, hogy emeletes házba költöztem. Ott már faragni nem lehetett. Így a fafaragás ismét háttérbe szorult, és akkor kezdtem el foglalkozni az üvegfestészettel – mesélte Dvorácskó László.
A fafaragás azonban ismét visszatért Dvorácskó életében, mégpedig görbefabútor-készítés formájában. Az effajta tevékenység ötlete pedig egy fafaragó tábor megszervezéséből ered.
– Tíz-tizenegy évig voltam az Etnocamp egyik szervezője, ott én vittem a fafaragást és a csontfaragást. Miután úgy éreztem, hogy a tábor elvesztette korábbi lelkületét, és már nem akartam tovább részt venni benne, 2000-ben magam kezdtem szervezni fafaragótábort a telkemen. Négy alkalommal tartottam itt tábort, két alkalommal pedig nemzetközi tábort. Ezek teljesen ingyenes rendezvények voltak, amelyekre Erdélyből is hívtam neves fafaragókat, akik tartották a foglalkozásokat. Ezekben a táborokban főleg népi bútorfaragással foglalkoztunk. Később rájöttem, hogy a szervezés nem egy hálás feladat. Ezért úgy döntöttem, hogy maradok a magányomban és csinálom a magam dolgát. A bútorkészítés ötlete a táborból ered. Készítettünk a telken egy csűrt, ami alá be lehetett állni és akkor is faraghattunk, ha esett az eső, de nem volt mire leülnünk. Így az első tábor témája az volt, hogy mindenki készítsen magának ülőalkalmatosságot, széket, vagy padot. Később jöttek hozzám ismerősök és meglátták ezeket a bútorokat és kérték, hogy nekik is csináljak ilyet. Így ők szépen lassan belevezettek ebbe a fajta tevékenységbe, amit mi görbefabútor-készítésnek nevezünk – magyarázta Dvorácskó László.
A fafaragás így végül Dvorácskó László egyik fő tevékenységévé vált, amelyet azonban idény jelleggel, főleg nyáron végez.
– Mivel nyitott a műhelyem, a téli időszakban ritkán dolgozom. Fával esős, nedves, hideg időben különben sem ajánlatos dolgozni. Ősszel bevonulok a műhelyembe és inkább festek. Amíg tavasszal el nem kezdenek csicseregni a madarak ki se jövök a műhelybe. Ez azért is jó, mert télen feltöltődök és tavaszra már megkívánom a fafaragó munkát. Ami a munkámat illeti, mindig igyekszek olyan tárgyakat készíteni, amelyek hasznosak, amelyeket az emberek a mindennapi életben tudnak használni, mint például egy cipőkanál, vagy kenőkés, kisebb, nagyobb fakanalak, különböző fatálak. Rémélem, hogy ebben az elgépiesedett világban, ahol már minden műanyagból készül, lesznek olyanok, akik találnak vonzalmat a faanyag iránt, mert a fának van egyfajta melegsége, amit a fogásánál érzünk. De a használati tárgyak mellett készítek bútorokat is, székeket, padokat, ezek mellé asztalt, sőt ha van ilyen kérés, hintapadot is. Gyermekes családoknál keresett darab a fahintaló is. Nagyszülők vesznek ilyet unokáiknak, talán azért, mert nekik akkoriban nem volt, vagy éppen nosztalgiából. Korábban faragtam kopjafákat is, habár a vidékünkön ezeknek a daraboknak más a funkciója, mint Erdélyben. Eredetileg a kopjafák sírhelyek megjelölésére szolgálnak, nálunk viszont ezek inkább iparművészeti alkotások, amelyeket bizonyos helyek, vagy események megjelölésére használunk – magyarázta Dvorácskó László.
A fatárgyak elkészítése, kifaragása pedig már inkább művészi tevékenység, mint munka, amelyben a hosszú évek tapasztalata is megnyilvánul. De hogyan is készül egy-egy fabútor? Erről a fafaragó a következőket nyilatkozta:
– Tizenöt-hat fajta fát számoltam össze az udvaromban, ennyi fajtát használok a munkám során. Valójában mindenféle fát használok, ami csak a kezem ügyébe kerül. Persze szobrokhoz és ülő alkalmatosságokhoz legjobb a tölgyfa, meg az akácfa, de mivel a tölgyfa meglehetősen drága, így az akácot használjuk, leginkább kültéri tárgyak elkészítésére. Viszont ha olyan tárgyat készítek, amely aztán tető alá kerül, akkor bármit, a rózsafától kezdve, a fügefán keresztül a mogyoró-, nyár-, nyírfán át fűzfáig és a kőrisig mindent felhasználok. Engem a fa formája érdekel, mert például amikor egy támlás széket készítek, akkor valójában azt inkább felépítem, mint megcsinálom. Felteszem azt az asztalra és rácsavarozok néhány ágat amely éppen odaillik. Persze van, hogy tizenegy-két ágat is odapróbálok mire megtalálom az odaillő darabot. A meglévő anyag ugyanis már behatárolja azt, hogy mit tudunk belőle csinálni. Egy darab elkészítése pedig, nagyságtól függően, órákig, de van, hogy napokig is eltart. Persze minden attól függ, hogy az emberben van-e alkotási vágy vagy nincs. Lehet bárki bármilyen tehetséggel megáldott, ha nincs benne alkotási vágy, ami vinné előre, nem lesz belőle semmi – mondta Dvorácskó László.
