Október 23-a különleges helyet tölt be nemzeti ünnepeink sorában. Március 15-ével és augusztus 20-ával ellentétben ma ugyanis egy olyan történelmi eseményre emlékezünk, amely már a trianoni határok közé szorított Magyarországon zajlott le. A sztálinista rendszer elleni forradalmunk és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcunk legfőbb színtere a magyar főváros, Budapest utcái, terei voltak. A dobtáras géppisztolyokkal és Molotov-koktéllal felszerelt forradalmárok, a „pesti srácok" a Baross téren, a Corvin köznél, a Széna téren, a Csillaghegyen, a Kilián laktanyánál, Csepelen vívták ki – még ha csak napokra is – Magyarország szabadságát és teremtették meg egy többpárti, demokratikus ország felépítésének feltételeit.1956 azonban – bár a súlyos harcok valóban főleg Budapesten zajlottak – az egész nemzetet megmozgatták. A szegedi egyetemisták például már október 16-án nagygyűlést tartottak a Bölcsészettudományi Kar nagy előadótermében. A forradalom alatt pedig szinte mindegyik megyeszékhelyen, nagyobb városban, településen, többek között Debrecenben, Pécsett, Miskolcon, Sopronban tartottak tüntetéseket, majd a helyiek megalakították a maguk helyi forradalmi bizottságát és fegyveres testületeiket. Sőt a forradalom eszméinek terjedését a trianoni békediktátumban megállapított határok és a hidegháborúban leereszkedő vasfüggöny sem tudta megakadályozni, azok eljutottak a kisebbségi sorban élő Kárpát-medencei magyarság körébe, valamint a Nyugaton élő emigrációhoz is. Ezenfelül a hősi küzdelem hosszú idő után képes volt a Nyugat rokonszenvét is elnyerni az ország számára, szerte Nyugat-Európa nagyvárosaiban szimpátiatüntetéseket tartottak, hogy támogassák a magyarokat.
Azt, hogy 1956 szűkebb pátriánkban, a Délvidéken sem telt el eseménytelenül, az utóbbi évtizedekben kihelyezett és felállított emléktáblák, szobrok bizonyítják. A forradalom és szabadságharc tájainkhoz köthető legfőbb mozzanata kétségkívül a november 4-e után ide érkező menekültek befogadása. Miután Kádárék lezárták a magyar–osztrák határszakaszt, és itt nehézkessé vált az átszökés, a menekültek a magyar–jugoszláv határon keresztül igyekeztek elmenekülni a Kádár János fémjelezte megtorlások elől. A menekülteket Jugoszlávia határ menti településeinek magyar lakossága szeretettel fogadta, és igyekezett segíteni az elbukott forradalom hősein. De a délvidéki magyarság az anyaországi forradalmi eseményekben is képviseltette magát. Ismert, hogy az újpesti Forradalmi Bizottság elnöke a zentai származású dr. Rajki Márton volt. A temerini születésű Sörös Imre pedig a forradalom napjaiban teherautóval élelmiszersegélyt szállított vidékről Pestre, a Corvin közben harcoló Pongrátz fivérek csapatának. November 4-e után pedig részt vett a Márciusban Újrakezdjük elnevezésű, Ausztriában tevékenykedő illegális forradalmi szervezkedésben. Dr. Rajki Mártont és Sörös Imrét is kivégezték az 1956-ot követő megtorlásokban. Mindketten a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában alusszák örök álmukat, a megtorlások többi kivégzettjével együtt.
De hogy tudta az 1956-os forradalom és szabadságharc ilyen mértékben megmozgatni az akkori magyarságot? A kérdés különösen akkor jogos, ha tudjuk, hogy a forradalomra mindössze tizenegy évvel a II. világháborús vereség, kilenc évvel az 1947-es párizsi békeszerződés aláírása és alig hét évvel a II. Magyar Köztársaság bukása után került sor. Egy romokban heverő, idegen csapatok által megszállt, megcsonkított és egy zsarnoki diktatúrától sanyargatott állam nemzetéről volt szó tehát. Azok a követelések azonban, amelyekről ezrek érezték úgy, hogy egy vesztes világháború után is érdemes fegyvert fogni értük és szembeszállni a T–34-es és T–55-ös szovjet harckocsikkal, a magyarság több évszázados törekvéseit fogalmazták meg. 1956 őszén a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) által megfogalmazott 16 pont is (10, 11, 14 és 17 pontos változatok is) az 1848. március 15-én megfogalmazott 12 ponthoz hasonlóak. A történelmi helyzet ugyanis 1848-ban és 1956-ban is szinte ugyanaz volt. Az volt csupán a különbség, hogy a 19. század középi Magyarországon osztrák katonák masíroztak és a Helytartótanács önkényeskedett, száz évvel később pedig szovjet harckocsik csörömpöltek az utcákon, és Rákosi rémuralmát nyögte az ország. A magyarság mindkét esetben a hódítók hátát szerette volna látni távozás közben, és a zsarnokok helyett választott, felelős, hódítók érdekeit nem kiszolgáló magyar kormányra vágyott. Ezekért az eszmékért pedig a magyarság emberöltőnként egyszer harcba is szállt, bármennyire kétséges vagy elkeserítő volt is a kilátásuk a győzelemre. Sajnos sokan hajlamosak is a magyarság szabadságért folytatott harcát elbukottnak, 12, valamint 16 pontos követeléseit beteljesületlennek tekinteni. Pedig 1989. október 23-án kikiáltották a III. Magyar Köztársaságot, majd 1990 májusában megalakulhatott az első szabadon választott magyar kormány, és végül 1991. június 16-án Viktor Silov altábornagy személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot. Mindez nemcsak a rendszerváltók érdeme, hanem kellett hozzá az a heroikus küzdelem is, amelyre a mai napon emlékezünk. És ebből a közdelemből mi, délvidéki magyarok is kivettük a részünket.
