A partizánok magyarellenes megtorlásai miatt 1944 ősze nemcsak a délvidéki magyarok történetének szomorú fejezete, hanem a bukovinai székelyek számára is tragédiákkal terhes ez az időszak. A bukovinai székelyek történetét üldöztetések és áttelepítések sora kísérte. 1941 nyarán a magyar kormány döntése alapján kerültek szülőföldjükről a szerb telepesek helyére. De Bácskából csakhamar menekülniük kellett. Többük azonban soha nem jutott át a határon, vagy csak embert próbáló megpróbáltatások árán lelhettek új hazára Magyarországon. Jelen írásunkban a korabeli sajtó és a szakirodalom segítségével a bukovinai székelyek tragikus sorsát elevenítjük fel.
MÁDÉFALVÁTÓL BÁCSKÁIG
1763-ban Mária Terézia újjászervezte a határőrséget. Az erőszakos sorozás Székelyföldön ellenállásba ütközött. A székelyek vezetői Mádéfalván gyűltek össze. 1764. január 7-én, a vízkereszt utáni hajnalon, a császári csapatok ágyútűzzel támadást indítottak a falu ellen, és mintegy kétszáz embert, köztük nőket és gyermekeket mészároltak le. A mészárlás és az erőszakos sorozás elől több ezer székely menekült Moldvába, ahol aztán főképp a csángó falvakban leltek menedékre. 1774-ben a Habsburg Birodalom elfoglalta az addig török fennhatóság alatt lévő Bukovinát. Ekkor gróf futaki Hadik András altábornagynak, a hétéves háború hősének, Berlin megsarcoltatójának a közbenjárására megkegyelmeztek a székelyeknek, és behívták őket az újonnan meghódított, elnéptelenedett tartományba, ahol 1786-ig öt falut – Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva – alapítottak számukra. Így jött létre a bukovinai székelység.
Az elkövetkező évtizedekben Magyarországon számos alkalommal előkerült a bukovinai székelyek „hazatérésének", vagyis a magyar határon belülre való letelepítésének a gondolata. 1882–83-ban például 2200 bukovinai székelyt telepítettek le Délvidékre, főleg Pancsova környékére. A II. világháború folyamán a második bécsi döntés felgyorsította a „hazatérés" ügyét, a román fennhatóság alatt élő bukovinai székelyeket ugyanis egyre erősebb ellenséges légkör vette körül, idénymunkát is alig kaptak. Ezt tetézte továbbá, hogy 1940 júliusában Észak-Bukovinát elfoglalta a Szovjetunió. Ezzel együtt az öt székely falu mezőgazdasági terményeinek a legnagyobb felvevőpiaca, Csernovic a határ túloldalára került, így a székelyek életlehetőségei jelentősen megromlottak. Ezért 1941. május 11-én Magyarország és Románia megállapodást írt alá a bukovinai székelyek áttelepítéséről. Az áttelepítést a Bonczos Miklós belügyi államtitkár vezette Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Kormánybizottság irányította. A bukovinaiak kifejezett kérése volt, hogy egy tömbben, kompakt magyar vidéken telepítsék le őket. A magyar kormány azonban figyelmen kívül hagyta az óhajukat, és az áprilisi háború során a Jugoszláviától megszerzett Bácskában telepítette le őket. A költözők pénzzé tett ingóságaikból 2 ezer lejt, személyes tárgyakat, kétnapi élelmet és néhány háztartási eszközt vihettek magukkal, a csűrben álló gabonát, takarmányt, az igás- és haszonállatokat azonban tilos volt áthozniuk. A telepesek első csoportját szállító vonat 1941. május közepén indult el a Florini román állomásról, az utolsó pedig június 16-án lépte át a magyar–román határt. Az öt település székely lakossága az Ófutak, Máriamajor, Temerin, Szenttamás, Ada, Mohol, Magyarkanizsa, Szabadka, Csantavér, Bajsa, Bácsfeketehegy, Cservenka, Kula, Regőce, Őrszállás és a bajmoki közigazgatási területekhez tartozó dobrovoljác telepeken kapott új otthont. Ezeken a helyeken összesen 28 székely telep létesült, és a legtöbb olyan nevet kapott, amely utalt az itt letelepült székelység eredeti bukovinai falujára. A Székely Nép című erdélyi napilap 1941. június 20-ai száma így írt a telepesek bácskai fogadtatásáról:
„A csángók fogadtatására Bajmokban az egész környék magyarsága összegyült. Már az állomáson szivbemarkoló jelenetek játszódtak le. A csángó-székelyek egyenesen a katolikus templomba vonultak és ott hálaadó istentiszteleten vettek részt. Az istentisztelet után a templom előtti téren könnyes jelenetek játszódtak le. A hazatért csángók és a nemrégiben hazatért délvidéki magyarok zokogva ölelkeztek össze és az ünneplő tömeg ajkáról minden inditás, minden felszólítás nélkül felszárnyalt a magyar Himnusz. A templom előtti térről közebédre vonultak.
A bajmoki magyarok 1200 terítékes ebéden látták vendégül a csángó-székelyeket. Az ebédről zeneszóval, zászlók alatt vonultak az uj telepre, ahol még aznap meleg otthonná varázsolták a dobrovoljácok által elhagyott házakat."
Hogy pontosan hány telepes érkezett Bácskába, az a Keleti Újság című erdélyi napilap 1941. október 30-ai számából derül ki. Az újságban ugyanis közöltek egy tudósítást Bonczos Miklós két nappal azelőtti előadásáról, amelyet Budapesten, a Zeneművészeti Főiskolán tartott a bukovinai székelyek letelepítéséről. E szerint a Jugoszláv Királyság 200 ezer holdat vett igénybe juttatási célokra, amelyekből kizárólag szláv nemzetiségűek részesültek. Mintegy 53 ezer katasztrális holdat úgy osztottak ki, hogy a birtokokhoz rendszerint házcsoportokat is építettek. 62 ilyen házcsoportot tartottak nyilván, ezeket általában telepes községeknek nevezték. E telepek nagyobb részére kerültek a székelyek, mégpedig:
„3279 család 13.200 fővel, anyaországi vitézek és kitüntetettek 323 család 1535 fővel és 10 család a hősi halottak utódaiból 63 fővel. Összesen tehát letelepítettek 3648 családot, amely 14.803 lelket számlál. A letelepítettek között kiosztottak 33.018 katasztrális hold mezőgazdasági ingatlant, 1093 hold házhelyet és hozzátartozó kertet, valamint 250 holdat közületi cél vagyon formájában, összesen tehát 34.358 katasztrális holdat" – olvasható a Keleti Újságban.
A zentai úti temetőben található 1944-es áldozatok emléktábláin 43 hadikligeti neve van feltüntetve (Fotó: Gergely Árpád)
Az államtitkár elmondta továbbá, hogy a székelyek betelepítése és földhöz juttatása öt és fél hónapot vett igénybe. Hozzátette, hogy a székelyek Bácskába való betelepítése a magyarság százalékos arányszámát e területen 7 százalékkal megemelte.
A PETŐFI-BRIGÁDOT IS MEGJÁRTÁK
A bukovinai székelyek „hazatérése" alig több mint három évig tartott. 1944 őszén a hadszíntér elért a dél-bácskai területekre. Október 6-án nagy szovjet offenzíva indult, ezért a magyar kormány rádión keresztül arra szólította fel a telepeseket, hogy Baján át hagyják el Bácskát, és meneküljenek a dunántúli pacsai járásba. Ezúttal is csak a legszükségesebb háztartási felszereléseket és élelmiszert vihették magukkal. Otthonaikat, földjeiket hátrahagyták, ami kevés jószágot magukkal tudtak vinni, azok nagy része útközben elhullott. A többségüknek sikerült elmenekülnie. Nagyobb részük átkelt a Dunán, és a Dunántúlon keresett menedéket, egy részük Baja környékén táborozott le, mintegy 400 család pedig Bácska északi részén, a mai Bács-Kiskun megye déli területein maradt. Sajnos azonban akikhez nem jutott el idejében a felhívás híre, vagy késlekedtek, nem jutottak el Magyarországra. A hadikligeti székelyek, akik mintegy 500-an voltak, például csak október 8-án kapták meg a parancsot a menekülésre. Emellett elkövették azt a végzetes hibát, hogy Nyugat-Bácska helyett, amerre még szabad volt az út, északi irányba indultak el. Így a százötven lovaskocsis menekültkaraván a már partizánok által elfoglalt Szabadkára vonult be. A partizánok a székelyeket először a palicsi laktanyába terelték, majd a nőket és a gyermekeket a malomba hurcolták, ott két hétig tartották fogva őket, a férfiakat pedig a szabadkai börtönbe vitték kihallgatásra. A kihallgatások során, amelyek bántalmazások kíséretében folytak, két csoportba osztották az elővezetetteket. Az első csoportba tartozókat október 26-án csoportosan teherautókra rakták, a zentai úti temetőbe vitték, és ott kivégezték őket. A zentai úti temetőben található 1944-es áldozatok emléktábláin 43 hadikligeti neve van feltüntetve. A kivégzések után a többi hadikligeti székelyt a szeghegyi táborba vitték, ahol aztán embertelen körülmények között éltek, miközben kényszermunkát kellett végezniük. Végül 1945 elején a partizánok vagonokba rakták és átvitték őket Bajára. Merk Zsuzsa a tanulmányában leírja, hogy a hadikligeti székelyekhez hasonlóan a Csantavér környéki kisebb-nagyobb települések telepesei is későn indultak útnak, és szintén Szabadkán állították meg őket a partizánok. E csoport azonban nem került fogságba, hanem visszairányították őket falvaikba. Miután visszatértek, a partizánok felügyelete alatt dolgoztak a földeken, és a lakhelyüket nem hagyhatták el. 1944. október 24-én a csantavéri vendéglőben agitátorok toboroztak az alakulófélben lévő vajdasági magyar partizán alakulatba, a Petőfi-brigádba. A székelyek közül 28-an írták alá a belépési nyilatkozatot, azzal a reménnyel, hogy így elkerülik a munkatáborba zárást és a kitelepítést. Az elhatározásukhoz az is hozzájárulhatott, hogy az agitátorok azt mondták nekik, csak rendfenntartó feladatot kell ellátniuk a szovjet csapatok mögött. A székely partizánokat Csantavérről Topolyára, majd Zomborba vitték, innen pedig a magyarországi Draschkovich-kastélyba, ahol megkapták a kiképzést. Ketten közülük a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 30-án közzétett toborzó felhívásának hatására átállt a szerveződő magyar hadseregbe. A többi székely részt vett az 1945. március 6-a és 21-e között lezajlott bolmáni csatában. Közülük öten hősi halált haltak. És miközben a csantavéri székelyek a fronton harcoltak, a partizánok a családjaikat 1944 novemberének elején a szabadkai és a szeghegyi táborba zárták, 1945 februárjában pedig kiutasították, majd Szegedre szállították őket. A harcok május közepén befejeződtek. A székely katonáknak a hazatérés előtt meg kellett keresniük a családjukat, akik Csátalján voltak.
Bonczos Miklós, a székelyek áttelepítéséért felelős belügyi államtitkár (Fotó: wikipedia.org)
Az ismét hazátlanná vált bukovinai székelyek többségét végül a kitelepített dél-dunántúli német lakosság falvaiba költöztették. A legnagyobb, bukovinai származású közösség Érden található, mintegy 400 család. Magyarországon ma saját szervezetük van, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, amelynek székhelye Bonyhádon található.
FELHASZNÁLT IRODALOM
A Bukovinából hazatért székelyek honfoglalása a Bácska szivében. Keleti Újság. 1941. október 30. 3.
A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában – 1941 (www.oszk.hu)
Hazatelepítették a bukovinai csángókat. Székely Nép. 1941. június 20. 3.
Hazajöttek a bukovinai magyarok. Képes Vasárnap – A Pesti Hírlap kiadása 1941. június 20. 414.
Merk Zsuzsa: Bácskai székely partizánok. Hadtörténeti Közlemények. 1993/1. 111–118.
Pethő Tibor: „Átkozottak vagyunk". A bukovinai székelyek odisszeája a XX. században. Magyar Nemzet. 2013. január 26. 30–31.
Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Tolna Megyei Könyvtár, Szekszárd. 1989.
Székelyek a Bácskában. Képes Vasárnap – A Pesti Hírlap kiadása 1941. június 27. 429.
