Egy lusta, december végi reggelen arra ébredtem, hogy a párkányon az eső kopogtat, aztán jelentkezett a szél is, a redőnyökön csikorgatta a fogait. Ez van, morfondíroztam, de ettől még el kell menni a piacra, hiszen a hentessel már egy hete ledumáltuk, hogy félretesz nekem egy szép malaccombot. Leszédelegtem a második emeletről, kiléptem óvatosan a kényelmes melegből, és megcsapott a friss Košava, ami a kávé helyett alaposan felébresztett. Két lépés után máris nagyot köszönt az egyik ismerősöm, kérdezte, hova-hova ilyen időben? Mondom piacra, piacra, én ott szeretek vásárolni, teljesen más az áru, mint mondjuk a nagy önkikben, vagy a bevásárlóközpontokban. Ekkor egy nagy fekete személygépkocsi parkolt be hirtelen előttünk a parkolóra. Az ismerősöm intett neki, a plázás cuccoktól csillogó, zselézett hajú fickó visszaintett lezseren, majd folytattuk a reggeli dumcsit. Elmondta, hogy a pasas ott lakik az épületükben, a barátja albérlője, akivel nagyon gyorsan meggyűlt a bajuk, mert folyamatosan halmozza az adósságát, nem fizeti a rezsiszámlákat sem, ígérget mindenkinek fűt-fát, az utóbbi időben pedig már ő fenyeget. Közben a kis utcában egyre több autó cikázott, kicsit olyan volt, mintha a széllel szeretnének versenyt futni, de sajnos a shoppingolás őrülete keverte a kártyákat.
A piacra érkezve sikerült túljutnom a fenyőfákat kínáló-támadó árusokon, az emberek idegesek voltak, törtettek, mert teljesíteni kell a tervet… majd elvergődtem a henteshez, ahol kígyózó sor fogadott. Beálltam a végére, de itt is folytatódott az őrület, többen úgy érezték, ők egyenlőbbek a többieknél, ezért soron kívül próbálkoztak. A hentesek azonban illedelmesen kitessékeltek minden akarnokot, a szerencsétlenek szitkozódva, fenyegetőzve távoztak, és hamarosan a táskámban landolt a friss cocahusi. Elégedetten léptem ki a hentesüzletből, hiszen azt kaptam, amire számítottam, nem úgy, mint ezután. A piacon nagy gőzzel, kivörösödve jött szembe az egyik „kiutasított személy”, a sort nem tisztelő, fennhéjázó illető felismert az üzletből, és felháborodva odadobta nagy bőszen: „csak ti birkák várakozzatok sorban, én már azóta három üzletet megjártam!”. Brávó, brávó, válaszoltam, és megtapsoltam az ürgét, amire mögöttem egy néni elkezdett rá kiabálni: Szégyelld magad, te senkiházi, húzz el innét oda, ahonnan jöttél!
Úgy éreztem, ebből nekem ennyi untig elég, megnéztem magamnak a legközelebbi kijáratot a piacról, és húzás innen…
Aztán szilveszter estéjén, miután párommal meg a gyerkőcökkel megspékeltük, bekenegettük, és sülni küldtük a lernibe a malackát, elbeszélgettünk erről a nagy ünnepek előtti őrületről. Próbáltunk rájönni, hogy miért kergülnek meg az emberek az év vége felé, minek ez a nagy hajtás, idegesség?
Miért kell minden áron mások előtt megvásárolni a legjobb falatokat, miért kell a legpuhább sálat beszerezni, vagy a legcsillogóbb ékszerrel megajándékozni szeretteinket? Olyan, mintha a shoppingolók teljesen kivetkeznének ilyenkor emberi mivoltukból, igazi plázaragadozókká válnak, és az a tapasztalatom, jobb elkerülni őket ebben az időszakban.
Ótos András felvétele
Persze, mi is szilveszterezünk mindig, de soha sem kerítettünk ennek valami nagy ügyet, az ajándékozás sem volt soha prioritás, és ha otthon ünnepeltünk, inkább a családi együttlétre, a hangulatra fektettük a hangsúlyt.
Az anyagiasság őrülete fekélyként terjed szét környezetünkben, ezért nem szabad megfeledkezni azokról az univerzális értékekről, amelyek miatt civilizáltaknak mondhatjuk magunkat. Ne váljunk törtető, szemtelen söpredékké, csak azért, mert sokan így érvényesülnek, hiszen akkor a plázaragadozók formájára alakul a világ, és az nem sok jót ígér. Maradjunk meg emberek a nehéz pillanatokban is, legyünk jóindulatúak, kedvesek, türelmesek, együttérzőek, jószívűek még akkor is, amikor nem könnyű. Madách örök érvényű gondolata ma aktuálisabb mint valaha: Ember: küzdj, és bízva bízzál!
