Amikor vasárnap délután törökkanizsai otthonában felkerestem Ágoston Attila állatorvos, vadász, ornitológus ismerősömet, a kapun belépve négy fürge törpe agár ugrott a nyakamba, a vendég barátságos üdvözlésére. Kissé beljebb, az udvaron fogolykakas „kukorékolt” hangosan, érzi már a tavaszt, a madárnász közeledtét. Attila kisgyerek kora óta a természet, a vadon élő állatok és növények szerelmese. A körtefáról szalonnadarab lóg, amin egymást váltják az éhes széncinegék. De a törökkanizsai kastélyparkban a Tisza Ökológia Központ természetvédő aktivistáival közösen egy lábakon álló tekintélyes madáretetőt üzemeltetnek, amelyre télidőben csapatosan érkeznek napraforgót törni a zöldikék, tengelicék, csízek, cinegék és más apró tollas énekesmadarak.
A cinegék etetésével kezdődött?
– Jól emlékszem, gyerekkoromban nagyapám műhelyének az ajtajából figyeltem a fára kiakasztott szalonnadarabon himbálódzó cinegéket, amint hegyes csőrükkel apró darabkákat csippentenek le. A téli disznóvágások hangulatához hozzá tartozott a cinegék etetése is.
A biológia, a természet, az állatok vonzottak kiskoromtól kezdve. Az első madaras, állatos könyvek 12-13 éves koromban kerültek a kezembe, ezek az apró Búvár zsebkönyvek voltak. A szomszéd gyerekekkel nézegettük a kis könyvecskéket és versenyeztünk, ki tud többet megjegyezni a madarakból. Később a természetben látott és megfigyelt madarakról naplót vezettem. Születésnapra rendre madaras könyveket kértem. Az első madárhatározóm, az Európa madarai még fekete-fehér nyomású volt, később jelent meg színesben, az első kiadás mai napig megvan.
Természetjáró, madarász távcső nélkül nem az igazi. Nagy előrelépés volt, nagy lendületet adott kibontakozó természetbúvárkodásomnak, amikor tizenötödik szülinapomra a nagyszüleimtől egy 8x30-as nagyítású kézi távcsövet kaptam. Egyre több megfigyelés, egyre több madár neve került a terepnaplómba, és szaporodott a szakirodalom is. Sajnos a gyerekkori ismerősök, barátok közül senki nem tartott ki a madarászás mellett. A papagájtartáson kívül nem igazán érdekelték őket a madarak.
Volt időszak, amikor a gyerekek körében elterjed a kis termetű vörösvércse tartása, kiszedték a fiókákat a fészekből és otthon, kalitkában nevelték fel. Én is vércsét akartam tartani. Annak idején a hetvenes évek vége felé volt odahaza vércsém, fácánom, kacagógerlém, tengelicem. Szerencsére ez a rossz szokás, a madártojás és a fiókák kiszedése már nem tartozik a suttyó gyerkőcök érdeklődési körébe. Kevés gyerek érdeklődik a természetjárás, a vadvilág felfedezése iránt, egyre inkább a virtuális világ bűvöletében élnek.
nElőbb voltál madarász, hogyan lettél vadász?
– Távcsővel a nyakamban egyedül barangoltam be Törökkanizsa szűkebb, majd tágabb környékét, a legelőket, erdős-bokros területeket, a Tisza menti ártéri erdőket, szikeseket, és az időközben felszámolt közeli halastavat. Bánátnak ez csücske változatos élőhelyekkel tarkított, a lapályok tavasszal megtelnek vízzel és átvonuló parti madarakkal, cankókkal, récékkel, gémekkel. A mezőgazdaság terjeszkedése ellenére maradtak még természetes élőhelyszigetek, bár egyre zsugorodik a vadvilág élettere. A beszántások nyomán napjainkra megcsappant a szikes legelők területe.
Amikor én is tartottam vércsét, abban az időben sok gyereknek volt légpuskája. A verebeket lövöldöztük és azzal etettük a vércsét. Ez volt az első, nem éppen dicsekvésre méltó vadászélményem.
A középiskola után, már 18 évesen bevonultam katonának, Leskovacon szolgáltam, itt már hegyvidéki madarakkal is találkoztam. Más volt a környék élővilága, újdonság volt ebből a szempontból.
Még a katonaság előtt az egyik távolabbi rokonom elvitt vadászni, de ekkor még nem érlelődött meg bennem a gondolat, hogy én vadász akarnék lenni. Katonaság után, megint hívtak vadászni, és egyszer csak már azon vettem észre magam, hogy leraktam a vadászvizsgát húszévesen. Érdekelt a vadak élete, a vadbiológia.
nMi döntött a továbbtanulás, a szakma megválasztásában?
– Mindig is a biológia érdekelt, azon belül is a madarak lenyűgöző, színes világa. Megfordult a fejemben, hogy biológiára iratkozom de, de azzal ijesztgettek, hogy biológus végzettséggel csak tanár lehetek. Hatott az ijesztés.
Középiskola után készültem a felvételi vizsgákra az állatorvosin, de nemcsak oda, hanem a biológiára is felvételiztem. Mindkét egyetemre felvettek. Két sikeres felvételivel, két egyetemi leckekönyvvel, „indexel” bevonultam a seregbe, ahol több mint egy éven át volt időm elmélkedni. Az új ismerősök biztattak, hogy állatorvosira menjek, és ezt választottam. Nem biztos, hogy jól döntöttem…
A biológia, a növény és állatvilág minden válfaja, különösen a madarak iránt megmaradt a kezdeti érdeklődés, negyven éve akvarisztikával is foglalkozom. Minden érdekel a természetben. A természet apró csodái megismerésének élménye semmi mással nem helyettesíthető. Az utóbbi évtizedekben az aktív természetkutatás és védelem is fontos része az életemnek. Az élővilág megismerésével a rájuk leselkedő veszélyekkel, problémákkal is szembesül az ember.
A hozzám hasonlóan gondolkodókkal Törökkanizsán megalakítottuk a Tisza Ökológiai Központot, madárvédelmi és madárgyűrűző táborokat szerveztünk. A Tisza mellett, a volt sárgaháznál nyaranta a helyi gyerekekkel táboroztunk, gyűrűztük a madarakat, majd a halastavon, de azt kiszárították. A Ludasi-tavi madárgyűrűző és ökológiai táborok rendszeres részvevője vagyok, és már több törökkanizsai fiatal is aktívan madarászik, madárgyűrűző vizsgát tettek, és önállóan is jelölik a madarakat. Sok gyerek megfordul a táborokban, ami azért jó, mert fiatal korban megszeretik a természetet.
A vadászat miként egyeztethető össze a természet- és madárvédelemmel?
– Négy mandátumban voltam igazgatóbizottsági tag a híres vadász és világutazó, Tallián Emil nevét viselő helyi vadászegyesületben. Ezt követően két mandátumban megválasztottak az egyesület elnökének is. Mindez összesen 24 év aktív vadászegyesületi szerepvállalást jelent.
A száz évvel ezelőtti vadászok, már aki tehette, nagyvadak elejtéséről, afrikai vadászkalandokról álmodoztak, de csak keveseknek adatott meg akkoriban a Monarchiában is, hogy hódoljanak ennek a drága trófeavadász szenvedélyüknek. Köztük volt a törökkanizsai nagybirtokos, Tallián Emil, akinek gazdag trófeagyűjteményét több városban, Szabadkán, Nagykikindán őrzik. Jó lenne, ha ezeket a trófeákat vissza tudnánk hozni ide Törökkanizsára egy vadászati múzeum vagy állandó kiállítás keretében.
Ma már más a vadászat. Az igazi vadász egyben természetvédő is. A védett madarakra lövöldöző vadászokat feljelentettem, a tagság tudja, mit szabad és mit nem, erre odafigyelünk az egyesületben. Vadászterületünk, ha nem is a nagyvadakról, de ma is híres a kimagaslóan jó őzbaktrófeákról. Az utolsó tízegynéhány évben különösen sok magas pontértéket elérő hatéves őzbak került terítékre. Néhány éve sikerült országos rekordot elérni egy 209 CIC pontot érő őzbaktrófeával, ami Európában akkor az ötödik legjobb volt.
Most folyik a határban a vadszámlálás. Vadászterületünkön az őzállomány továbbra is erős, 1000–1200 őzünk van, de korlátoztuk a suták vadászatát, mivel azt tapasztaljuk, hogy sok a magányos suta. A sakálok elszaporodásával lehet kapcsolatban, hogy kevesebb a gida, bár ilyentájt már nehéz megkülönböztetni a tavaly született gidákat a sutáktól.
Az utóbbi két évtizedben nagy változások álltak be a vadállomány összetételében, hiszen ebben az időszakban jelent meg nagy számban a vaddisznó és terjedt el a sakál, amely tulajdonképen visszahódította a száz évvel ezelőtti élőhelyét, ami azonban mára jelentősen megváltozott, ezért beszélhetünk a sakál jelentős kártételéről.
2000 előtt alig találkoztunk vaddisznóval, elvétve került puskavégre egy-egy vaddisznó. Az utóbbi években 150–200 vaddisznót lövünk ki évente 13 000 hektáron, a törökkanizsai kataszteri községben, ami a község területének kevesebb mint a fele. Óriási különbség, de nem csak vidékünkre, egész Európára jellemző a vaddisznó térhódítása. A betegségek közül a disznópestis gyakorlatilag felszámolódott, ami most tizedeli a házi és vad sertéseket, az új afrikai disznópestis. Ragadózó és betegség híján gyakorlatilag korlátlanul szaporodnak a vaddisznók és jelentős mezőgazdasági kártétellel kell szembe néznünk. Meg azzal, hogy a vadászegyesületen akarják a gazdák behajtani a disznók okozta kárt.
A gazdának akkor jár kártérítés, ha megtette a szükséges védekező intézkedéseket a vadkár keletkezése előtt. Létezik ultrahangos és vegyi disznóriasztó, kutyákkal, petárdákkal lehet riogatni a vaddisznókat, ha ezt tudja bizonyítani, a vadászegyesületre terhelhetik a kárt. Sajnos az utóbbi években több nagy összegű kártérítést fizettünk ki.
Ami a nyúlállományt illeti, tavaly látványos javulást tapasztaltunk, bár a nagytáblás földművelés nem kedvez a vadnyúlnak. Fácánokból is szépen van a területünkön, évente ezernél több csibét vásárolunk, felneveljük és kiengedjük őket. Tizenöt fácánvadászatot is tartunk egy szezonban, és a tagdíjon kívül nem kell az elejtett vadért fizetni, más egyesületekben ezért külön is fizettetnek a tagsággal.
A halastó új tulajdonosa felhagyott a haltenyésztéssel, lecsapolta a tavat, szántóvá akarta átalakítani, de nem kapott rá engedélyt, inkább lecsapolta. Néhány év alatt teljesen benőtte a medret a fűz, sűrű, áthatolhatatlan, zárt füzes alakult ki, ami nem jó a vízi madaraknak, pedig a tavon tíz éve még kacsák, libák, gémek, szárcsák és más vízimadarak százai fészkeltek. A halastó tönkretételével megszűnt a vízivad vadászata, pedig egyesületünk ismert volt a kacsavadászati lehetőségről is – mondta Ágoston Attila vadász, ornitológus.
