Fiatal külföldi turisták mielőtt beléptek a székvárosi Mária neve templomba, hallották azt, amit Deman Jozef diakónus atya a társaságában levő fiataloknak mondott a szentmise után: „A plébániai hittanon ismerkedtem meg a feleségemmel... Én a nagyvilágban jártam-keltem, mégis visszajöttem, mert itt a legszebb.” Szavai felcsigázták az érdeklődésemet... Így került sor a beszélgetésünkre.
SZORGALOM, MUNKA, IMA
– 1942. szeptember 5-én születtem Selencsén, szegény, de szorgalmas családban. Édesapám nevére kereszteltek Jozefnek. Három fivérem és két leánytestvérem született: Ana (Anča) nővérem 1939-ben, majd én, utána Janko, majd Mihal, végül Marija, a nálam 17 évvel fiatalabb Marija húgunk.
Mindössze egy hold termőföldünk volt. A falubeli rokonok édesapámról mondták: „Még nem is hajnalodott, ő meg már kiment dolgozni.” Már 12 évesen aratáskor segítettem, édesanyám is. Apám eljárt a templomba. Édesanyám különösen vallásos, szent életű asszony volt. Rendszeresen eljárt a szentmisére, minket vallásosan nevelt, ragaszkodott Istenhez, és hűséges volt az egyházhoz.
– Reggel, ahogy édesanyám megtanított, elmondtam a Miatyánk imát, a Hiszekegyet, az Üdvözlégyet, az Úrangyalát és a Tízparancsolatot. Nem volt villanyáramunk, esténként térdre borulva imádkoztam. Amikor diákként Belgrádba kerültem, az internátusban több mint harmincan aludtunk egy szobában, alvás előtt a takaró alatt imádkoztam szlovákul a Miatyánkot. Evés előtt szintén a Miatyánkot mondtam el. Útközben vagy a nap folyamán elimádkoztam az imádságokat, amelyet nem akartam az étteremben a diáktársaim előtt elmondani. Belgrádban, a Vasút utcai internátusban laktam. Gyalog jártam, útközben imádkoztam. Így éreztem, hogy Jézus mindig velem van.
Szorgalmam ellenére nagyon nehezen ment a matematika. „Nem merek apám elé lépni gyenge osztályzattal” – vallottam meg Jézusnak, aki megsegített, hogy ne kapjak elégtelen osztályzatot. Egyébként kedveltem a sportot, hetente mérkőzésre jártam, és nagyon érdekelt a történelem. Különösebb gondjaim nem voltak, azt hiszem, kamaszkorban sem, ebben a mindennapi rendszeres ima segített.
Számomra és a fivéreim számára sokat jelentett az Újvidéki Posta ösztöndíja. Abból tanulhattunk a belgrádi középiskolában, telekommunikáció szakon, aztán a Telekomban alkalmaztak minket. A hároméves belgrádi szakközépiskola után én még egy évig az újvidéki Mihajlo Pupin Villamosipari Középiskolában tanultam, ahol megszereztem a technikusi képesítést. A Telekomban a kábelszerelési munkálatok vezetésével bíztak meg. Később vállalati lakást is kaptam.
BELGIUMBAN ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN
– Nagyon vágyódtam arra, hogy világot lássak, amíg nőtlen vagyok. Mihal Zolarek káplán ajánlására 1966-tól 22 hónapig Belgiumban láttak vendégül a 30 000 lakosú Turnai helységtől 3 km-re fekvő Ramegnies-Chin faluban a szolgálatot teljesítő szlovák szalézi szerzetes atyák.
Abban az időben a fentebb említett faluban három szalézi szerzetes mintegy harminc, Kelet-Európából érkezett fiúval foglalkozott, akiknek a szülei Nyugat-Európába mentek ki dolgozni. A fiúk iskolába jártak, én pedig az internátus szomszédságában dolgoztam, misére a kápolnába, ebédre az internátusba jártam.
Arra számítottam, hogy Belgiumban mindenki tódul a templomba, és ott döbbentem rá, hogy bizony a mi országukban a kommunista időben többen jártak templomba, mint akkor láttam Belgiumban. Ott azonban felfigyeltem arra, hogy a kapitalista országban a gazda maximálisan kihasználja a munkást és igen szigorú a munkafegyelem. Én a szomszédoknál vállaltam munkát, 5000 férőhelyes hatalmas sátorokhoz különféle vasszerkezeteket készítettem, villanygépekkel fémrudakat vágtam. Így tartottam el magam. A 22 hónapi külföldi munkámnak köszönhetően most évi 500 euró belgiumi nyugdíjat kapok.
Belgiumból aztán a kíváncsiságom az Egyesült Államokba vitt. A 25. születésnapomat Ohio Állam Cleveland városában ünnepeltem, ahol anyai nagyapám fivére, a nagybátyám élt. Öt hónapot töltöttem nála vendégségben. Hogy ne unatkozzam, faházakat festettem.
A KÉRTNÉL TÖBBET KAPOTT
– Nagy honvágy miatt jöttem vissza Európa egyik legszebb városába, Újvidékre. Ljerka Bogner péterváradi lányra a középiskolásoknak és egyetemi hallgatóknak szervezett hittanórán figyeltem fel Újvidéken, a belvárosi plébánián. El kell mondanom, hogy ez nem volt véletlen. A belgiumi tartózkodásom folyamán Lourdes-ba zarándokoltam. A Szűzanyához azért fohászkodtam, hogy szent életű feleséget találjak, aki imádkozni tanítja majd a gyermekeinket, mint ahogyan minket is az édesanyánk. A lourdes-i templom mögötti kinti lépcsőkön kértem a Szűzanya közbenjárását erre a szándékra. Minden egyes lépcsőn letérdepeltem és elimádkoztam a Miatyánkot.
Így lett éppen Ljerka a feleségem. Ő annyira ragaszkodott Istenhez, hogy mindennap részt vett a szentmisén. Ezt el is meséltem 1996-ban a tekijai búcsúban Svrakić szerémségi püspöknek Stjepan Müller plébános, néhány pap és a fiam jelenlétében.
„Püspök atya, én Szűz Mária közbenjárását kértem két alkalommal a lourdes-i zarándoklaton, hogy szent életű feleségem legyen, aki a gyerekeinket imádkozni tanítja, de a feleségem valóban túlzásba vitte...” Erre jót derült Dominik fiam is és a főpásztor is, aki kijelentette: „Ilyesmit még nem hallottam, hogy valaki többet kapott Istentől, mint amennyit kért!” Azóta, amikor valaki a papok közül a horvátországi Diakovárról (Đakovo) az újvidéki Mária neve plébániára látogat, viccelődve megkérdezi: Mit csinál az, aki Istentől többet kapott, mint amennyit kért?
KOMOLY KÉSZÜLET A HÁZASSÁGRA
– Ljerkával 1973-ban mondtunk igent egymásnak. A házasságkötésünket mindössze egy és fél hónap barátkozás/udvarlás előzte meg és kettesben végzett esti rózsafüzér-imádkozás az autóban. Tiszteletben tartottam a kívánságát, hogy ne legyen nemi viszonyunk az egyházi holtomiglan, holtodiglan fogadalom előtt. A helybeliek, akik jól ismerték, azt mondták róla, ez a legbecsületesebb lány Péterváradon. Valóban igazuk volt.
Nem ment olajozottan az életünk. A feleségemnek három spontán vetélés és sok ima után sikerült a világra hoznia két gyermekünket, Dominikot és Mariját. Amikor azonban hűségesek vagyunk Istenhez, amikor ő foglalja el az első helyet az életünkben, mi pedig férjként, feleségként egyforma hullámhosszon vagyunk, akkor könnyebb ellene mondani a kísértéseknek, könnyebb átvészelni a nehézségeket. A hűség fogadalmát a mai napig megtartottuk.
A Nyugatról érkező liberális szemlélet hatására az emberek úgy gondolják, boldogok lesznek, ha azt teszik, amit akarnak, mégis belső ürességet éreznek, és boldogtalanok. Könnyebb esténként a tévé műsorait nézni, mint letérdepelni. A feleségem meg én minden este a gyermekeinkkel imádkoztunk a keresztre feszített Jézus előtt. Ha a szülők nem gyakorolják a vallásukat, akkor a gyerekek nem fognak templomba járni. Szabadkán élő szerb szakos tanárnő lányunk bunyevác férjével és két gyermekükkel vasárnap szentmisén vesznek részt, és törekednek az evangélium szerint élni, úgyszintén a fiunk, aki történelemtanár, magiszter. Ez örömmel tölt el bennünket – mondta Jozef diakónus atya.
ÉGI AJÁNDÉK
A diakónus a Szentlélek ajándékaiban részesülve a püspök és papok segítője az ige, az oltár és a szeretet szolgálatában. Ha az illetékes egyházi hatóság megbízza vele, ünnepélyesen kiszolgáltatja a keresztséget, őrzi és kiosztja az Oltáriszentséget; az Egyház nevében esket és megáldja a házasulandókat... kiszolgáltatja a szentelményeket, temet. Ezenkívül az Eucharisztia ünneplésén vannak különféle feladatai. Az állandó diakonátusra készülő nőtlen embert csak betöltött 25. életéve, a házasembert pedig legalább 35. életéve után, felesége beleegyezésével lehet diakónussá szentelni. Hogyan került erre sor a nős Jozef Deman életében?
– Mivel a családom mély keresztény életet élt, az volt a kívánságom, hogy az oltáron szolgáljam Istent. Nős férfiként pappá nem szentelhettek, de diakónussá igen.
Diakónusi szolgálatomról megboldogult Huzsvár László nagybecskereki püspök atyával beszélgettem. Ő még a Mária neve templom plébánosaként lett a gyóntatóm, ismerte a lelkemet. A jezsuitáknak írt ajánló levelében kifogástalan erkölcsi életű, példamutató szülőnek nevezve alkalmasnak tartott, hogy lelkipásztori kisegítő legyek. Teológiai tanulmányaimat 1988-ban Zágrábban a jezsuita szerzeteseknél (SJ) kezdtem meg. Az oklevél megszerzése előtt azonban kitört a délszláv testvérháború, ami miatt nem utaztam Zágrábba. A Szabadkai Egyházmegyében elismerték a zágrábi vizsgáimat, majd még négy évet tanultam a szabadkai Teológiai–Katekétikai Intézeten, ahol 1998-ban dr. Vojnović Tádé OFM atyánál diplomáztam.
Đuro Gašparović szerémségi püspök nevezett ki hitoktatónak a Karlócai Gimnáziumba, ahol 2006-tól 2010-ig tanítottam. Életemnek egyik legszebb időszaka volt. Iparkodtam megtanítani imádkozni a diákokat, és sikerült.
A szerémségi püspökség területén éltem, Đuro Gašparović szerémségi főpásztor azonban megbeszélte Pénzes János akkori szabadkai megyéspüspökkel, hogy 2011. július 16-án diakónussá szenteljen a székvárosi Mária neve templomban, amely a Szabadkai Egyházmegyében van, ahol születtem. A feleségem természetesen nagy örömmel egyezett bele a diakónussá szentelésemhez – mesélte Jozef diakónus atya, aki éppúgy, mint minden keresztény, meghívást kapott Krisztus követésére és mások szolgálatára, felszentelése folytán azonban szentségi megbízatásból végzi küldetését.
@kc7=ISTEN DICSŐSÉGÉT SZOLGÁLVA
– 2021-ben emlékeztem diakónussá szentelésem, a legszebb napom tizedik évfordulójára. Tekiján harminc éven át kőműveskedtem, betonoztam, és gondot viseltem a kegyhely tisztaságáról, ügyeleteskedtem a templomban. Mivel franciául beszélek, a turistáknak ismertettem a kegyhely történetét, egyebek között azt, hogy a keresztény sereg Savoyai Jenő vezetésével győzelmet aratott a török felett. Mindezért fizetséget nem kértem. Erhard Róbert atya azonban így fogalmazott: „Jozef a diakónusságát Tekiján érdemelte ki, ahol Isten dicsőségére dolgozott.”
Vasárnaponként az újvidéki Mária neve templomban a magyar nyelvű szentmisén felviszem az Oltáriszentséget az erkélyre, hogy az énekesek és a kántor magukhoz vehessék a szentségi Jézust, majd ezt követően maradok a horvát szentmisén – mondta Deman Jozef diakónus atya.
