Egy felfüggesztett rendőr, akit családon belüli erőszak miatt, vagyis a felesége bántalmazása miatt, távoltartásra ítélt a bíróság, lakásuk előtt megvárta élettársát és lelőtte. Ezzel a hírrel kezdődött a múlt hét, az idén nem először. Mint arra Gordana Čomić emberi, kisebbségi jogi és a társadalmi párbeszédért felelős miniszter rámutatott azon az ülésen, amelyen a parlamenti képviselőkkel a diszkrimináció ellenes törvény módosításáról, illetve a nemek egyenjogúságáról folytattak vitát a köztársasági képviselőházban: az országos statisztika szerint évente 30 nő és 10 férfi veszti életét családon belüli erőszakban. Ha ezt a statisztikát vesszük alapul, akkor szavai szerint december 31-ig várhatóan további 17 nőt és 7 férfit gyilkolnak meg.
Ezen a parlamenti ülésen emlékeztek meg a családon belüli erőszak női áldozatairól is. 2015. május 18-án 48 óra leforgása alatt három nőt gyilkolt meg az élettársuk, ezért ezt a napot emléknapként jegyzik Szerbiában. A parlamenti ülésen elhangzott, hogy a járványidőszakban ugyan csökkent a bejelentések száma, ám ez nem azt jelenti, hogy csökkent volna a családon belüli erőszak. Ezt bizonyítja az is, hogy jelentős mértékben megnőtt a lelkisegély-szolgálat iránti igény, vagyis jóval többen keresték fel az SOS-ingyenes vonalakat, mint a korábbi években. Ezt a jelenséget azonban nemcsak Szerbiában figyelték meg, hanem például az Európai Unió területén is. A járvány még inkább felszínre hozta a gondokat.
Szerbia 32 másik országgal egyetemben az elsők között ratifikálta az Európa Tanács Egyezményét a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról, közismert nevén az isztambuli egyezményt. Érdekesség, hogy Törökország volt az első, amely aláírta és ezzel az erőszak megelőzésére kötelezte magát 2012-ben. Ezt követően 2019 márciusáig már 46 ország írta alá ezt a konvenciót, illetve az Európai Unió is megtette.
Szerbiában már majdnem húsz éve foglalkoznak a családon belüli erőszak problémájával, az első lépések 2003-ban történtek, amikor a családon belüli erőszak a büntetőjogi törvény részévé vált, de valójába az isztambuli egyezmény ratifikálása (2012) után születtek meg olyan jogszabályok, amelyek nélkülözhetetlenek ennek a problémának a kezelésében, vagyis 2016-ban fogadták el a családon belüli erőszak megakadályozásával foglalkozó törvényt, amely érzékenyebbé tette erre a jelenségre azokat az intézményeket, szerveket, amelyeknek reagálniuk kell. A lépések nehézkesek, 15 év telt el ahhoz, hogy végre a parlament elé kerüljön a nemek egyenjogúságával foglalkozó törvény, illetve végre a diszkrimináció ellenes törvényt is módosíthatták.
Felmerül a kérdés, hogy ezek a törvények hozzájárulnak-e ahhoz, hogy csökkenjen a családon belüli erőszak száma. A női áldozatokkal foglalkozó szervezetek adatai alapján a törvények és egyezmények aláírása előtt is tíz év alatt 330 nő vált a férje, élettársa, vagy más családtagja áldozatává. Ezek ugyanakkor nem pontos adatok, hiszen csupán ennyi nőről tudósított a sajtó. Hány eset volt még, amiről a média nem szerzett tudomást? Nem tudni. És valójában azt sem lehet tudni, hogy ma hány családon belüli erőszakban elhunyt áldozatról beszélhetünk, mert még mindig nincsenek pontos adatok. Egyrészt azért, mert a családon belüli erőszakra továbbra is nagyon sokan magánügyként tekintenek, másrészről pedig az illetékes szervek nem fektetnek kellő hangsúlyt erre.
Egy fiatal nő gyötrelmei, akinek az életútját figyelemmel követhetem (ha nem is az élvonalból, de közvetlen közelről), mutatják a legjobban az illetékes szervek viszonyulását. Körülbelül négy évvel ezelőtt történhetett, amikor az előrehaladott állapotossága miatt a nő a terhesség megtartása érdekében viszonylag gyakran kórházi kezelésre szorult. Ez a férfiban gyanút és féltékenységet keltett, ami pedig erőszakos, fizikai leszámoláshoz vezetett. Már a feljelentésnél sem járt el kellő alapossággal a rendőrség, és ha az áldozat nem kéri, orvosi leletek sem készülnek. Az ügyet csak bonyolította, hogy a rendőrség a jegyzőkönyvet csak többszöri felszólításra küldte el a szociális központnak, ahol a fiatal nőt gyakran azzal ijesztgették, hogy elvehetik tőle a gyermekeit. A bíróság közel két évig tárgyalta az ügyet, ami során teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy időközben már egy egyedülálló anya sorsát vitatja. Végül megszületett a bírósági döntés, kártérítésre kötelezték a férfit. Azt gondolná az ember, hogy az ítélettel véget ér a történet. De nem. Ugyan a férfi nem tett eleget a bírósági ítéletnek, a bíróság mégsem őt, hanem az áldozatot terhelte. Az ítélet kimondása után két évvel a nőt a bírósági feljelentés okán (mert nem a rendőrség tett feljelentést hivatalból, hanem polgári feljelentés történt) 13 600 dinár kifizetésére kötelezte. Minderre a nő 8 napot kapott.
A rendszer továbbra is foghíjas. Belső ellenőrzés nincs és továbbra is túl nagy szerepet játszik az emberi faktor: a rendőrtiszt hozzáállása, az egészségügyi dolgozóké, a szociális munkásoké és a bíróságé. Egyelőre úgy tűnik, nem tudja mindenki levetkőzni az előítéleteit, az empátia hiányzik az áldozat iránt és a nőkkel szembeni erőszak iránti tolerancia továbbra is nagyon magas. Ennek következtében pedig azok a szervek, amelyeknek segítséget kellene nyújtaniuk az áldozatoknak, újabb terheket rónak az áldozatokra.
Ennek milyen üzenete van? Csökkent a feljelentések száma. Ez a jelenség 2017 óta folyamatos. A legutóbbi adatok szerint, amíg 2019-ben ezerrel kevesebb feljelentés érkezett (mintegy 9000 személy ellen tettek feljelentést a Köztársasági Ügyészség adatai alapján), 2020-ban pedig tovább csökkent a feljelentettek száma.
Csökkent a bírósági eljárások száma is. A CINS Szerbiai Oknyomozó Újságírói Központ tavaly év végén közzétett adatai alapján a feljelentések mintegy fele nem is kerül a bíróság elé, ugyanis a rendőrség és az ügyészség az esetek 40 százalékában, ha nincs fizikai sérülés, nem tesz bűnvádi feljelentést, mert nem tartja kellően megalapozottnak a bírósági eljárás lefolytatásához. A bíróság pedig még ezt is megtizedeli, hiszen az esetek csupán 25 százalékában születik bírósági ítélet.
A már tíz évvel ezelőtt megszületett isztambuli egyezmény a nők elleni erőszakra az alapvető emberi jogok megsértéseként, megvonásaként tekint, aminek gyökerei a férfi-nő viszony alakulásában, a férfidominanciában és a nők megkülönböztetésében keresendők. Ezért is volt szükség a nemi egyenjogúsági törvény meghozatalára és az antidiszkriminációs törvény összehangolására az Európai Unió jogszabályaival. Az állami szervek kötelesek védelmet nyújtani az erőszak áldozatainak. Ám abban, hogy ez meg is történjen, fontos szerepet játszanak a közszereplők, a hatalmon levő politika és a média is. Jelenleg egyik sem mentes az erőszaktól, szinte nap mint nap zúdítják ránk az erőszakos megnyilvánulásokat, támadásokat. A média pedig külön figyelmet fordít arra, hogy különböző eszközökkel emelje, vagy csökkentse a nép haragját bizonyos közszereplők esetében, teljesen elterelve az alapproblémáról a figyelmet.
Az elmúlt időszakban a médián keresztül a napi párbeszéd mindennapos részévé vált az erőszak, egyre több ismert, közéleti személyiség kerül a figyelem középpontjába, mert nemi erőszakkal, nők megalázásával, visszaéléssel, kiskorúak bántalmazásával vádolták meg őket. És bár a bírósági, rendőrségi eljárások a nagyérdemű szeme láttára zajlanak, azok elhúzódnak. Ez alatt az idő alatt pedig az áldozatokat vagy magyarázkodásra kényszerítik a médiumok, vagy erkölcsi gyengeségüket domborítják ki ellenük, miközben a kezdetben az oly erős kritikát megélt bántalmazók minimális büntetéssel „megússzák".
A megoldás nyilvánvalóan individuális hozzáállást igényel, hiszen minden eset más, egy-egy agresszivitás sokszor sokkal mélyebbre nyúlik vissza, mint elsőre tűnik, de éppen ezért addig, amíg az erőszak magánügy, amíg azok, akiknek segítséget kellene nyújtaniuk, tele vannak előítélettel és az erőszakkal szembeni toleranciával, amíg senkit nem vonnak felelősségre mert a munkája végzése során engedett a befolyásolásnak, és amíg az áldozatnak kell bizonyítani, a fizikai nyomok ellenére, vagy amíg a segítségnyújtás is csupán alkalmi és nem hosszú távú, amíg az első jelekről tudomást sem kívánnak venni az illetékes szervek, már csak a végkifejlet számít, hiába vannak jó törvények, jól felépített rendszerek. Attól tartok, a probléma egyre gyakoribb lesz, egyre kevésbé látható és egyre súlyosabb kimenetelű.
