A délvidéki magyarság egyik sziklaszilárd kis fellegváráról, Bácsfeketehegyről igyekszem gondolataimat megfogalmazni. Ennek a nagy múltú falunak a színjátszói ugyanis, a vírus által teremtett fenyegetés ellenére, a közelmúltban bemutatták Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marci című színpadi játékát. Egyelőre csak kis számú néző előtt, azonban mindjárt meg kell jegyeznem, hogy a bemutató után már „ellátogatott” Bácskertesre, Moravicára, és a napokban Csókán is köszönthetik, vagy már köszönthették is.
Erről a Bácsfeketehegyről igyekszem írni, mindenekelőtt a múltjáról, annak színjátszásáról. A jugoszláviai magyar műkedvelők almanachjából, a Bokrétából megtudhatjuk, hogy pezsgő, tartalmas művelődési élet határozta meg az akkori Feketics, ma már Bácsfeketehegy mindennapjait. S az is világossá válik, hogy már akkor, abban a pezsgésben élen jártak a színpad szerelmesei, akik mögött ott volt a falu, ott volt annak hűséges, ragaszkodó közössége, és ott voltak azok is, akiknek a nevét még ma is csak a legnagyobb tisztelettel emlegetjük.
A nagy múltú falu életében úttörőmunkát végzett Takács Ferenc tanító után Németh Mihály és Lángh Zoltán püspöki titkár. S rendhagyó, említésre méltó esetként említem, hogy a színjátszók verbuválásában jelen volt Ágoston Sándor püspök úr hitvese is. Azonban Ágoston Sándorné nemcsak verbuválta a színjátszókat, hanem több színpadi mű rendezését is elvállalta. Abban az együtt lélegző bácskai közösségben már a század elején, de különösen a harmincas évektől kezdődően rangja volt a színjátszásnak. Tiszteletre méltó rangja. Tehát joggal mondhatjuk, hogy az immáron bácsfeketehegyi színjátszás gyökerei nagyon mélyről táplálkoznak. S ezek a gyökerek határozták és határozzák meg ma is a bácsfeketehegyi színjátszás rangját, állandóan felfelé ívelő színvonalát. 1998 óta kisérem figyelemmel értékteremtő munkájukat. A Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. bácskertesi Találkozóján ismertem meg a kiváló együttest. Tömörkény István Barlanglakók című színpadi balladáját mutatták be osztatlan sikerrel. A színpadi balladát Merkva Péter állította színpadra. A színpadra álmodott balladának a bemutatásával nemcsak azt igazolták, hogy tovább éltetik színjátszásuk rangját, amelyet az elődök határoztak meg, hanem azt érdemben gazdagítják is. S jött Remenyik Zsigmondnak a Pokoli disznótor című groteszk színpadi játéka, majd Illyés Gyula Tűvé-tevők című parasztkomédiája, és mi már nemcsak a bácsfeketehegyi színjátszók előadásainak szinte állandó jellegű minőségi felefelé ívelését köszöntöttük, hanem azt a műsorpolitikát is, amelynek rendhagyó jellegét elvitatni nem lehet, üdvözölni kell.
Hivatalosan 1994. október 12-én megalakult a Feketicsi Művelődési Egyesület Soma Színtársulata Tóth H. Vera vezetésével. S ez egy új korszak kezdetét jelentette. S mivel Merkva Péter rendező a Soma színtársulatban rátalált azokra, akiket hasonló álmok, elképzelések kísértek fel a színpad különös világába, és amely a bácsfeketehegyi színjátszók lelkes kis társulatát a vajdasági magyar színjátszás élvonalába emelte.
És huszonöt esztendő után is olyan belső tartással, olyan összetartó erővel, hittel igyekszik a saját útját járni, azt egyengetni, hogy érdemes értékteremtő munkájára odafigyelni, és ami talán a leglényegesebb, a példáját követni.
Néhány olyan szempontot igyekszem megemlíteni, amelyek a Soma Színtársulat arculatát meghatározzák. Az első a nyelv, anyanyelvünk. Büszkén állítom, hogy színjátszó mozgalmunk egésze mélységes elhivatottsággal őrzi ezt a mi ezeréves nyelvünket. Nyelvünk hangzásának épsége, ejtésének tisztasága, színeinek árnyalata köszönt rám onnan a világot jelentő deszkákról.
A másik szempont, amelyet ugyancsak igen fontosnak tartok, a hagyományok iránti őszinte ragaszkodás. Nemcsak megtartani, hanem őrizni igyekszik ugyanis a nagy múltú falu közösségének, az egymást követő nemzedékek hagyományait, hanem arra törekszik, hogy a színház sajátos nyelvén a felnövő nemzedékeknek felmutassa azokat.
A Soma Színtársulat tudja, hogy mi a feladata, tudja, hogy a legfontosabb: hűségesen szolgálni kis magyar közösségét. S a bácsfeketehegyi közösség megérdemli azt a hűséget, mert mint a múltban, ebben a mi mostoha jelenünkben is végtelen ragaszkodással, szeretettel viszonyul a színjátszók iránt.
