A család megtartó ereje és a hagyományok szeretete határozza meg a temerini Szabó család mindennapjait. Kimagasló színvonalon művelik, ápolják és éltetik a népzenei hagyományainkat. Nem csak tisztelik a népi kultúrát, hanem igyekeznek széles körben eljuttatni minél több emberhez. Munkájukat számos elismeréssel, kitüntetéssel díjazták az évek során. Tavaly a Keskenyúton Alapítvány kuratóriuma Keskenyúton Emlékérmet adományozott a családnak. Szabó Árpád, Gabriella, András, Annamária és Zsuzsanna az 1944/45-ös délvidéki áldozatok emlékének megőrzéséért végzett kulturális, ismeretterjesztő és megemlékezést szervező önzetlen munkájukért részesültek elismerésben.
Az emlékérmet a múlt héten vehették át a díjazottak. A családdal a hagyományőrzésről, illetve a népzenei és néptáncos közegről beszélgettük. Gabriella vállalta a család bemutatását.
– A férjem, Árpád, zenész: hegedül, népzenél, ha alkalma adódik, gyerekeket is tanít, zeneiskolában is dolgozott. Saját gyerkőceink is tőle tanultak zenélni. Minden egyébbel is foglalkozik, ha kell földet művel, állatot nevel és még asztalos is, ha arra van szükség. Több lábon állva próbáltuk átvészelni a vírus miatt előállt helyzetet. Én elsősorban újságíró vagyok, az Újvidéki Rádió csapatát erősítem. Emellett sok minden másban is részt veszek, különböző rendezvényeket szervezek, például Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedőt, de más kulturális tematikájú eseményen is részt veszek szervezőként, műsorvezetőként vagy vendégként. Az idősebb lányom, Annamária, Pesten él, ott dolgozik, népi ének szakon végzett a zeneakadémián, jelenleg három helyen tanít. András, a középső gyerek, hegedül a Fokos zenekarban. Testnevelő edzőként végzett Szegeden, most újságíró gyakornok, valamint a hangszerkészítés fortélyait igyekszik elsajátítani. Amíg lehetett, rendereszen járt a környékbeli művelődési házakba tanítani. Zsuzsi pedig itthon van, Újvidéken iratkozott be a közgazdasági kar marketing szakára.
Temerinben nagyon régóta rendszeresen megemlékeznek az 1944/45-ös áldozatokról, a Szabó család pedig mindig részt vesz az esemény megszervezésében. Gabriella műsort vezet, a gyerekei pedig szavalnak, énekelnek vagy épp hegedülnek.
– Minden évben rövid előadással készülünk, ezzel próbáljuk emelni a hangulatot, már amennyire egy ilyen szomorú eseménynek lehet. Az egyik ilyen rendezvényen hallottam, hogy Budapesten a Szent István-bazilikában minden év november utolsó vasárnapján megemlékeznek a délvidéki áldozatokról egy emlékmise keretében. Elmentünk mi is, és olyannyira megfogott, hogy azóta is visszajáró résztvevők vagyunk. Cseresnyésné Kiss Magdolna, az alapítvány elnöke, egyszer megkérdezte, hogy miért nem hozok egy busznyi embert. Elkezdünk szervezkedni és az óbecsei, valamint a temerini zarándokokból összehoztunk egy buszt. Úgy vélem, nagyon fontos ezekről az eseményekről beszélni annak érdekében, hogy minél többen tudjanak róla Magyarországon is. A szentmiséken eleinte kevesen voltak, de most már tömeges rendezvénnyé nőtte ki magát. Négy-öt autóbusznyi zarándok megy csak Vajdaságból.
A Szabó családból többeket is érintett közvetlenül a ’44-es tragédia, de nem csak emiatt kezdtek a szomorú eseménnyel foglalkozni:
– Anyósomék megjárták a járeki tábort, de a gádori koncentrációs táborból is vannak a családból túlélők. Úgy gondolom, hogy az érintetteket támogatnunk kell, erősíteni érzelmileg. Nagyon érdekes, hogy a túlélők, a hozzátartozók hogyan próbálják feldolgozni magukban a múltnak ezt a részét. Engem a mai mindig meghat, hogy Temerinben bármikor megyünk ki a temetőbe, mindig van a tömegsíron friss virág. Tehát ha ennyi év után is az embereknek ilyen sokat jelent, akkor nekünk, akik nem vagyunk közvetlenül érintve, kötelességünk őket támogatni. Kimutatni, hogy megbecsüljük az ősöket, illetve azokat, akik valóban ártatlanul estek áldozatul. A fiatalok szempontjából pedig azért fontos, mert könnyen elfelejtik a régmúlt történéseit. Amikor az ember fiatal, akkor egy kicsit nevetségesnek tűnik neki, hogy a történelem ismétli önmagát, de valóban így van. Vannak olyan fordulatok, melyek, ha nem is ugyanúgy ismétlődnek, de nagyon sokszor hasonló dolgok lejátszódnak, és ha nem ismerjük eléggé a múlt történéseit, akkor nehezebben tudunk bölcs döntéseket hozni. Ezért tartom nagyon fontosnak a megemlékezéseket, illetve meggyőződésem, hogy az áldozatok is megérdemlik, hogy foglalkozzunk az emlékükkel és próbáljunk méltóképpen emlékezni rájuk. Gyakorlatilag ez is a hagyományőrzés része, amiről az egész életünk szól. A díjnak külön örülünk, nem számítottunk rá, hiszen nem is ezért csináltuk. Az egész család részt vesz benne minden évben, Zsuzsi, ha kell, verset olvas fel, Annamária énekel, András pedig hegedül. Évekkel ezelőtt Verbászon volt megemlékezés, akkor még nagyon elhagyatott volt a tömegsír. A helyiek nem ismertek senkit, aki fellépne a megemlékezésen. Annamária és András elment, a fiam hegedült, Annamária énekelt. Most is emlegetik, hogy milyen megható volt az esemény.
A családban mindenki muzsikál, énekel, táncol. Gabriella fiatalon kezdett néptáncolni, nem sokkal később pedig már ő szervezte a táncházakat Temerinben. A családalapítás után a gyerekeivel is igyekezett megismertetni és megszerettetni a népi hagyományokat:
– Mi egy hagyományőrző család vagyunk, őrizzük a magyar népi kultúrát, valahogy sikerült mindegyik gyerekünkkel megértetni a múlt jelentőségét. Ennek ellenére mindannyian tudjuk, hogy nem a múltban kell élni. Nem arról szól a hagyományőrzés, hogy csak a múlttal foglalkozunk, de úgy hiszem, attól tudunk előre haladni és új lendületet venni, ha belegondolunk abba, mi volt régen. Átgondoljuk, hogyan zajlottak a múlt eseményei, és így próbálunk előre haladni. A hagyományok pedig nagyon fontosak, és hogy ne csak a saját családunkon belül éltessük, ezért eljárunk különböző rendezvényekre is, hogy minél többekhez eljusson. A budapesti szentmisén is az volt az elsődleges szempont, hogy ne csak mi lássuk, hanem minél többen megérezzék azt a szellemiséget, azt a lelki töltetet, erőt, amit ott kaphatnak ez emberek egy-egy ilyen mise alkalmával. Ott velünk foglalkoznak, a mi őseinkre emlékeznek, és ez külön jelentőséggel bír.
Zsuzsi, a Szabó család legfiatalabb tagja, büszkén mesélte, hogy mindig számíthat a családtagjaira, még akkor is, ha száz kilométerre vannak egymástól:
– Ritkaság, hogy mindannyian egyszerre vagyunk itthon, viszont ha mégis, akkor egy üres pillanat sincs, teljes mértékben kiélvezzük az együtt töltött időt. Mindent igyekszünk egymással megosztani, ami az alatt az idő alatt történt, amíg nem találkoztunk. Kimondottan összetartónak tartom a családunkat, támogatjuk egymást mindenben, ott állunk egymás mellett, bármiről is legyen szó.
A fiatal lány maga sem tudja, mennyi megemlékezésen volt jelen. Mivel olyan családban nőtt fel, ahol a hagyományőrzés és a hagyományokhoz való ragaszkodás fontos, mindig is érdekelte, mi történt a magyarság őseivel:
– A hagyományápolás kicsi korunk óta foglalkoztat mindannyiunkat, ezt a mentalitást láttuk, amit mi is igyekszünk tovább vinni. Ebből kifolyólag egészen kicsi korom óta az életem részét képezi az éneklés, a tánc, a zene. Úgy gondolom, ahhoz, hogy ebben a világban fejlődni tudjunk, elengedhetetlen a múltunk és elődeink kultúrájának ismerete. Az emlékérem elnyerése számomra igazán nagy jelentőséggel bír. A Keskenyúton Alapítvány által szervezett novemberi megemlékezésen 10 éves korom óta veszek részt. Először zarándokként, később pedig már kisegítőként is tevékenykedtem. Fontosnak tartom, hogy ebben a rohanó világban is jusson idő arra, hogy méltóképpen emlékezzünk meg az őseinkről.
A példaértékű család serényen készülődik a népzenész és a néptáncos rendezvényekre, valamint a novemberi megemlékezésre is megkezdték a szervezkedést, remélik, hogy idén ismét megtartják és tisztelettel emlékezhetünk az áldozatokra.
