Hátborzongató hírek, riasztó, sokkoló felvételek, felkavaró és rémséges képek érkeznek ismét a világból: az Egyesült Államokban hatalmas erdőtüzek pusztítanak, Kanada nyugati részét soha nem tapasztalt (50 Celsius-fok fölött regisztrált) pokoli hőség fojtogatta, Oroszországban egyre nagyobb területek válnak megint a lángok martalékává, Közép-Kínában történelmi rekordot döntő csapadékmennyiséget mértek, Nyugat-Európában pedig özönvízszerű esőzések és (néhol) példátlan áradások pusztítottak. Nálunk valamivel jobb a helyzet. Eddig megúsztuk egy rövidebb szárazsággal, benne 40 Celsius-fokos hőmérséklettel tarkított napokkal, néhány kiadós zivatarral, fakidőléssel és itt-ott jégesővel.
Kontinensünkön elsősorban Németországot és Belgiumot öntötte el a víz, de a minap bőségesen „adakoztak” a felhők Ausztriában, Hollandiában, Luxemburgban és Svájcban is.
A kívülállók tehetetlenül és többnyire szomorúan, elszörnyedve, mély fájdalommal nézik (ismét) a természet pusztító erejét, amely tombolása helyszínein nem kímél(t) semmit. A kár értékét pénzben szinte már kifejezni sem lehet.
Lassan ott tartunk, hogy az emberi áldozatok és az eltűntek számának pontosan meghatározása is gondot okoz. Az állat- és növényvilág veszteségeiről nem is beszélve. Különösen azok után, hogy az ezredforduló óta az utóbbi két csoportban egész fajok pusztultak ki, egyedek milliárdjai!
A néhány évtizeddel ezelőtt észlelt első nagyobb erdő- és bozóttüzeknél, árvizeknél erre talán még következtetni sem lehetett. Mára viszont már nyilvánvaló, hogy nem egyszeri, sem kétszeri fellángolásról vagy természeti anomáliáról, holmi szeszélyről van szó, hanem jóval többről.
A lehetséges (fatális) következmények végigondolására képes és hajlamos tudósok, szakértők, elemzők, józan eszű és éplelkű emberek serege ismételgeti immár hosszú ideje a vészjósló állapotokat előrevetítő intelmeit. Kiterjedt megfigyelésekre és alapos kutatásokra, tagadhatatlan érvekre, tapasztalatokra hivatkozva. Egyre inkább szaporodnak a várható katasztrofális áradásokra, tűzvészekre, egy-egy óriási térség felforrósodására, elsivatagosodására, az új jégkorszakra, a tengerszint emelkedésére, gleccserolvadásra, vízhiányra és az ezek nyomán várható hatalmas méretű csapásokra, elvándorlásokra, háborúkra, s egyéb konfliktusokra vonatkozó előrejelzések, riasztások.
Sokan tragédiaként, némelyek megérdemelt (isteni) büntetésként élik meg az utóbbi időben történteket. Mások a globális felmelegedés okozta klímaváltozást teszik felelőssé a sorozatos természeti csapásokért, tragédiákért, halálesetekért és mielőbbi ellenlépéseket sürgetnek.
A lakosság jó része azonban a sorozatos figyelmeztetések ellenére továbbra is tájékozatlan, vagy félvállról veszi a javasolt megoldásokat. Nemkülönben a kormányok zöme, amelyek még mindig halogatják a szükséges intézkedések bevezetését. Az igazi kérdés tehát az, hogy a borúlátó előrejelzések, elemzések és a vészharangok ismétlődő kongatása ellenére, miért nem cselekszenek az érintettek a kellő módon.
Az ugyanis a napnál világosabb, hogy a klímaváltozás nem holmi okoskodás, hanem valóság. Az is igaz, hogy évmilliárdok során a bolygón több nagy lehűlési korszak is lezajlott és pokoli hőségek is tomboltak. Ámde ezúttal egy új dimenzióval bővült a ciklikus folyamat: az emberi felelőtlenség és mohóság okozta gátlástalan (túl)fogyasztással, illetve a kapitalizmus által kikényszerített életforma számtalan veszélyes hibájával. Valójában ez indította el a jelenlegi globális fölmelegedést. A Föld életében először sikerült ezt emberi közreműködéssel elérni.
Ahogy a hőmérséklet emelkedik, valószínűleg egyre több rendkívüli, mi több életveszélyes hőhullámmal, kánikulával, esőzéssel, árvízzel, erdőtűzzel és egyéb természeti katasztrófával kell számolni. Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy néhol – bármilyen furcsán hangzik – a hideg idő is egyre nagyobb gond és rengeteg halálesetért felelős. Ha hinni lehet a statisztikáknak, már 2019-ben 300 ezren haltak meg a Földön a hőségtől, a hidegtől meg csaknem 1,65 millióan.
A klímaváltozás számtalan területre kihat. Ezért már nem egyszer javasolták mérvadó intézmények, szakmai testületek, tudósok és kulcsfontosságú nemzetközi megállapodások a jelenséggel szembeni elszánt, hatékony és sürgős fellépést. Elsősorban az általános fölmelegedést okozó üvegházhatású gázok (köztük a szén-dioxid és a metán) kibocsátásának mérséklését, majd radikális csökkentését. Ám ez elképzelhetetlen a gazdaságpolitikák átírása, az ember fogyasztásfüggő szemléletének és életmódjának a megváltoztatása, illetve a globális termelési rendszer alapos átalakítása nélkül, hiszen az ökológiai katasztrófák szorosan összefüggenek mind a nyugati, mind a keleti típusú kortárs (állam)kapitalizmus működésével.
Intézkedni persze csak akkor kell, ha az emberek nem akarják, hogy a közeljövőben minden hétre jusson legalább egy súlyos természeti csapás, és ne kelljen azt hallaniuk lassan már menetrendszerűen, hogy ez volt minden idők legmelegebb hónapja, esztendeje. És főleg azt nem akarják, hogy a rossz híreket már meghallani se legyen alkalmuk, mert megsültek, megfulladtak vagy eltűntek.
Addig is elgondolkodhatnak Barack Obama korábbi amerikai elnök hét évvel ezelőtti, de egyre időszerűbb üzenetén, amely így hangzik: „Mi vagyunk az első generáció, amely már érzi a klímaváltozás hatásait, és mi vagyunk az utolsó generáció, amely még tehet ellene”. Ha valaki netán nem szimpatizál(t) vele, megfontolhatja Ferenc pápa (2015 nyarán, bolíviai látogatásán megfogalmazott) tanulságos tanácsát. Ebben arra buzdít, hogy mondjunk nemet az olyan gazdasági rendszerre, „ahol a pénz inkább uralkodik, mint szolgál”, mert ez a gazdaság gyilkol, kirekeszt és „elpusztítja Föld Anyánkat”.
Minél tovább késlekednek az országok, a következmények felszámolása annál nehezebb, bonyolultabb lesz. Egy idő után, ami állítólag már csak 10–15 év, pedig megállíthatatlanná válik a fölmelegedés, és akkor a bolygónak annyi.
Ahhoz, hogy erre ne kerüljön sor, rengeteget kellene költeni a bajt előidéző globális üvegházhatású gázkibocsátás megfékezésére, azaz a dekarbonizációra. A szükséges összeget nehéz meghatározni, de az biztos, hogy rengetegbe kerülne az eddigi hibák kijavítása. A megbízhatónak tűnő becslések egyikéből az derül ki, hogy a Földön 2040-ig évente csaknem 2900 milliárd dollárt kellene a siker, vagyis a túlélés érdekében elkölteni. Biztosan megérné, sőt ez lenne a legjobb befektetés.
