A társadalom által kiemelt mesteremberek sikerének kulcsa, hogy a mai divatos szóhasználattal élve „multidiszciplináris” módon álljanak az élethez. Az alap persze, hogy maradéktalanul értői legyenek hivatásuknak. Amennyiben valaki felkelti a szélesebb közössége figyelmét, az azt jelenti, hogy valami plusz értéket, valami varázslatnak betudható misztikumot is közvetít személyiségével, „alkotásával”, ami már a művészet kategóriájába is sorolható. Nem elhanyagolandó, sőt kívánatos, ha egy jó mesterember érti és tudja az emberi pszichét. Érzi, hogy kell a legnehezebb egyéniséget is lazán megfogni, hogy lehet vele együttműködni, hogy annak siker legyen a végkifejlete. Aztán az ügyfelekhez való viszonyulás művészete mellett további elengedhetetlen kívánalom, hogy az esztétikai értékek terén is ráérezzen széles látókörű szakemberként a megrendelői elvárásokra. Pont mint egy építőmérnök.
A bácsgyulafalvi gyökerekkel rendelkező Pesti Attila bevallotta, hogy gyermekkorában eszébe sem jutott, hogy belőle valaha építőmérnök lesz. A racionális gondolkodás terén erős volt, de ügyesen rajzolt, mindig is volt benne precizitás és rendszeretet, a szülei pedig ügyesen terelték a pálya irányába. Az utóbbi időben társadalmi szerepvállalásairól is közismert építőmérnökkel a karrierje egyik meghatározó állomása színhelyén, a szabadkai Denis pizzériában ültünk le beszélgetni. Pesti Attila 2017-ben megkapta a Vajdasági Magyar Művészeti Díjat.
– A 80-as évek végén koptattam az építészeti technikum padjait középiskolásként, a diákotthonban lakva. Hogy osztálytársaimmal nem a legkönnyebb szakot választottuk, azt bizonyította, hogy kimaradtunk a középiskolai bulikból, illetve hogy a kollégiumban az alvásidőt jelző 10 órai villanyoltás után is mi még rajzoltunk a fényárban hagyott folyosóra kihelyezett alkalmatosságokon. Mi tagadás, akkor megfordult a fejemben a kortársaim felhőtlenségét látva, hogy megéri-e az a rengeteg belefektetett energia és szenvedés. Mégis, ha most visszatekintek, akkor semmit sem bánok meg – kezdte a beszélgetést a három gyermekével és feleségével Palicson otthonra talált építőmérnök, akitől az iránt érdeklődtünk, hogy ha már ekkora „szenvedést” jelentett a középiskolai légkör, akkor mégis miért döntött az építőmérnöki kar mellett, amikor továbbtanult.
– A középiskolai osztályomból többen is folytatták felsőfokon a tanulmányaikat, az már más kérdés, hogy közülük hánynak sikerült pontot is tenni az egyetemre. A tanáraink nagyon magasra tették a mércét, belénk nevelték, a génjeinkbe itatták azt a tartást, azt a célkitűzést, hogy egy építésznek egyetemet kell végeznie, olyan univerzális tudásra kell szert tennie, amihez nem ad elég hátteret egy középiskola. Aztán a felsőfokú tanulmányaim alkalmával világossá vált, hogy a jövőmet nem az akadémiai közegben képzelem el, a víziók, a megrendelők terveinek gyakorlati kivitelezésének a kihívását élvezem igazán. Azt, hogy az építészeti tervek kibontakoztatásával meghaladhatom a szakma elméleti támpontjait, amit a diplomámig vezető úton elsajátítottam, és tanulmányozok ma is. Ha hivatalosan nem is tanítok, de vannak tanítványaim, akik hozzám fordulva kérik a tanácsomat – tette hozzá csillogó szemmel Pesti Attila, majd az építészeti hitvallása felől kérdeztük.
– Kettős a szakmához való hozzáállásom, mert befogadója is vagyok, de ugyanakkor művelem is. Úgy érzem, hogy befogadóként széles toleranciával rendelkezem. Bevallom, kétféle megítéléssel viszonyulok az elém táruló látványhoz, szerintem stílustól, stílusok keveredésétől függetlenül van jó, és van rossz építészet. Éveken át jelentős energiát fordítottam többféle művészeti irányzat megfigyelésére, tanulmányozásába. Azért is, mert érdekelt, és hogy majd mint gyakorlott tervező tudjak miből merítkezni. Igazából szeretek építészeti történeteket, meséket, varázslatokat kiadni magamból. Ezt pedig nem egyszerű érthető, fogyasztható módon tálalni az embereknek. Vannak persze olyan alkalmak is, amikor a megbízó letisztult, szűkszavú tereket, formákat vár el, és annak is megvan a maga szépsége, előnye. Azért, ha lehetőségem van rá, akkor én impulzusgazdag terekben gondolkodom – hangsúlyozta az építész, aki elmondta azt is, hogy szerinte az egészséges élet egyik alapja, hogy ha boldog tárgyakkal, pozitív terekkel vesszük magunkat körbe. Ez volt a vezérfonala akkor is, amikor megálmodta és újratervezte a Denis pizzéria belterét.
– Ugyan embere válogatja, de úgy érzem, a négy csupasz fal között kevésbé tud boldog lenni az ember, mint egy színében, vonalaiban, arányaiban gazdagabban berendezett térben. Engem foglalkoztat a giccs, a giccs fogalma és filozófiája. Sokan sokféleképp igyekeztek megfogni, hogy mit is jelent valójában. Mondjuk az is egyfajta „támpont” vele szemben, hogy amikor nem kell szavakban önteni, akkor tudod, de egyébként nehézkes megfogalmazni, hogy mi is számít valójában „trash”-nek. Mégis, kimondva, kimondatlanul az a giccs, ami nem teszi próbára az ember képességeit, egyértelműsít. Szinte elvárja a mi reakcióinkat. Mondjuk jelképként a naplemente, a piros szív, de akár az emberi kultúra csúcstermékeként ismert Mona Lisa kép egy képeslapra nyomtatva is azzá válik – hallhattuk, majd ráterelődött a szó a beszélgetésünk színhelyére.
– Radikális eklektikának nevezem azt, ami a Denis pizzériába lépők elé tárul. Vannak akik szerint giccs, de szerintem pont az ellenkezője, mert gondolkodásra sarkall. A megrendelőnek is az volt a célja, hogy kiemelkedjen a tér a megszokottból, a kánonból. Ezt a szándékot erősíti, hogy már filmet is forgattak a helyszínen, és divatbemutatót is tartottak. Talán mert egyáltalán nem az a hangulat fogadja az embert, mint amit mondjuk egy étteremtől elvárhat. Amikor éppen nincs járványhelyzet, a belépő helyiség úgymond portaként is szolgál, mint egy szállodában, egy kedves hölgy fogadja a vendéget és segít helyet foglalni. Akik erre nincsenek felkészülve, azokat ez váratlanul éri, elbizonytalanítja és elgondolkodtatja, hogy vajon jó helyen járnak-e. Aztán gondolatébresztők lehetnek a formák, a térben elhelyezett női alakok is. Az összképet a különböző stílusirányzatokhoz köthető giccs fogalmát tanulmányozva álmodtam meg – árulta el Pesti Attila, aki picit jobban elmerülve a giccs fogalmában azt is hozzá tette, hogy nem mindegy az sem, hogy kinek, milyen közegben és milyen időben, és milyen eszközzel fogalmazza meg a giccs lényegét.
– Úgy látom, hogy az építészetben is tapasztalható egyfajta elitista hozzáállás, ami elvesztette a valódi kapcsolatát a fogyasztóval. Igazság szerint az emberek igényeinek, szükségleteinek kellene alárendelni az irányvonalat, és nem csak a szakmai elvárásoknak megfelelni. Sajnos ugyanez a lenéző hozzáállás jellemző bármely csúcsművészeti elitizmusra is. És gyakorlatilag ez az ösvény vezetett el engem addig a felismerésig, hogy a giccs az egyetlen, ami túlél irányzatokat, stílusokat, korokat, diktátumokat, embereket. Azzal, hogy más időszakban mást jelentett a fogalma, de a lényege, a ténye hallhatatlan, és az a sajátossága, hogy az emberi kultúrában végig pejoratív a fogadtatása – fogalmazta meg gondolatát az építész. Majd abba az egyébként nyílt titokba is beavatott bennünket, hogy az építőmérnöki karokon szinte egészen a közelmúltig a Szabadkát a kulturális világörökség nemzetközi térképére felhelyező szecessziós építészeti jegyeket sokáig giccs kategóriába sorolták. Annak ellenére is, hogy a város lakóinak a lelkébe belevésődött, a hétköznapjait ma is befolyásolja, és generációk gondoltak szeretettel a „Városháza tornyán” keresztül a szecessziós stíluselemekre.
– Rájöttem, hogy az építészet ütőkártyája lehet, hogy ha vele érzelmi dimenziót adok át az embereknek, vagyis látens, a tudatalattira ható, üzenő, beszédes tartalmakat. Azaz érzelmi, és ne értelmi impulzust nyújtsunk, illetve, hogy az az építmény, amihez közünk van, boldogságot sugározzon magából. Mindezt apám gondolata mentén teszem, miszerint a szépet senkinek sem kell magyarázni, az evidens, illetve az a szépség, amit magyarázni kell, az már valahol sántít – tette hozzá Pesti Attila, akinek az egyik kedvenc elfoglaltsága, ha egy régi épületet kell újra álmodnia.
– Nemes küldetés friss, dinamikus szellemmel megtölteni régi falakat, mindig örülök az ilyen lehetőségnek. Azért is, mert azzal legyünk tisztában, hogy hatalmas energia megy veszendőbe, ha egy épületet lebontanak. Gondoljunk bele, egykor növényeket, állatokat, természeti javakat pusztítottak el az építéséhez, meg sok-sok emberi erőbefektetés kellett hozzá. Csodás dolog, hogy a régi típusú épületek a struktúrájának, vastag falainak, alapanyagaiknak köszönhetően szinte bármivé átalakíthatóak. Amíg ez egy lakótelepi, betonból kiöntött lakásról nem mondható el – hangsúlyozta az építőmérnök, akit a megbízásairól is kérdeztük.
– Habár korábban sem unatkoztam, de az utóbbi évek rám háruló figyelméhez teljes mértékben hozzájárult a pizzéria belterének hangulata. Előtte inkább magánházakat terveztem, ami szintén nemes feladat, de az építészeti kreativitást nem tudja olyan mértékben kibontakoztatni, mint egy szabadabb anyagi kerettel rendelkező, közösségi térnek szánt projektum. Ebben a pillanatban összesen 25 munkával kapcsolatban kérték a segítségemet, átlagosan két évig készül egy teljes építőmérnöki terv – tudtuk meg Pesti Attilától, majd az egyre gyakrabb társadalmi szerepvállalás is szóba került.
– Ez inkább becsületbeli ügy számomra, minél magasabban vagyok, annál többet kell adnom. Azt vallom, hogy sikert úgy érhetünk el, ha a társadalmi munkamegosztás logikája mentén gondolkodunk, és nem az úgynevezett egyenlőség elve alapján. Szerintem a törvény előtt kell, hogy egyenlőek legyünk. Ugyanakkor annak, aki többlettudással, anyagi lehetőséggel rendelkezik, kutya kötelessége többet is belefecskendezni a közösségi erőtérbe. Ezért vállaltam el kedves barátom, Horváth Laci, a Dombos feszt atyja felkérését, hogy vegyek részt a fesztivál megnyitóján – mondta el az építőmérnök, akitől azt is megkérdeztük, hogy hogyan tud töltekezni.
– Csodás feltöltődés, ha eltölthetek néhány nyugodt napot odahaza egy jó könyv, film, kellemes zene társaságában. Nem kell rohanni, nem sürgetnek a kötelezettségek, nem kell vitázni a befektetőkkel, a sokszor hozzá nem értő kivitelezőkkel. Úgy érzem egyszerűen, de szépen élünk, egy eszményi helyen a természet ölelésében. Egyébként mediterrán típusú család vagyunk, a csend ritka vendég nálunk, de ezt a kreatív káoszt már megszoktam, és ha nincs körülöttem ez a lendület, akkor szinte már hiányzik. A gyerekek idén a Balatont vették célba, de talán bele fér ősszel egy kis tengeri kikapcsolódás is. Örömmel tölt el bennünket, hogy lányunk nemrégen felvételt nyert az általa kiválasztott magyarországi felsőfokú karra. Nem kis büszkeséggel töltött el, hogy középső gyermekem, fiam, teljesen önállóan építészeti középiskolába iratkozott, most fejezte be a második osztályt. A harmadik gyermekünk általános iskolás. Kislányunk művész vénával van megáldva, meglátjuk, hogyan folytatja tanulmányait – mutatta be családját röviden Pesti Attila. A beszélgetés végén szóba jött még Szabadka építészeti és az ezzel szorosan összefüggő társadalmi arculata. A mérnök kifejtette, hogy miután Újvidék „elesett” a balkanizálódási folyamatban, ezzel elveszítette kellemes, élhető, kisvárosi jellegét, ő maga építészként minden tudásával, erejével azon lesz majd, hogy Szabadkát megvédje. Hogy jellegével, identitásával, a kulturális mikroklímájával ne történhessen meg ugyanaz, mint ami megváltoztatta a tartományi székvárost. Szavai szerint a sikerért viszont a közösség minden tagjának egyként kell kiállnia, kompromisszum nélkül. És ez nem lesz könnyű feladat, mert a globalizációs trendek, a könnyebb megélhetés utáni vágy igen sok értékes embert, szaktudással rendelkező egyént sodort el a mi vidékünkről is. Viszont álmodni, tervezni, majd építkezni kell, mert a jövőt csak az viszi előbbre. És azt csak célirányosan, optimista hozzáállással lehet.
