A magyarittabéi Kossuth-szobor

Az 1900-as évek elején merült fel az a gondolat az ittabéi polgárok között, hogy az 1848/49-es szabadságharcnak maradandó emléket kell állítani. A bánáti református falu lakossága eleinte két táborra oszlott annak a kérdésében, hogy kinek állítsanak szobrot. Az egyik tábor azt akarta, hogy Kiss Ernő aradi vértanúnak emeljenek szobrot, mivelhogy a Kiss család neve szorosan fűződik Magyarittabéhez, ahol a birtokaik voltak. A másik, tömegesebb tábor egy Kossuth Lajosnak állítandó szobor emelését helyezte előnybe. Felállítása a Bodnár család nevéhez fűződik, amelynek egyik ága éppen ennek kapcsán kapta a Kossuth Bodnár ragadványnevet. A szavazás kimenetelét az is befolyásolta, hogy abban az időben több 48/49-es szabadságharcos élt a faluban, és ezeknek a leszármazottai, valamint az elesettek hozzátartozói is a Kossuth-szobor felállítása mellé álltak.

– Megszületett a döntés: Kossuthnak emelnek emléket. Kinevezték a szoborbizottságot, díszelnöknek Jenovay Imre királyi tanácsost, ittabéi nagybirtokost, elnöknek pedig Bodnár Józsefet választották. Gyűjtőívet nyomtattak ki, és megkezdődött az önkéntes pénzadomány gyűjtése a szoborra. A szobor elkészítésével Horvay János fiatal szobrászművészt bízták meg. 1904. május 14-én, szombati napon, nagy ünnepség közepette leleplezték le. Zászlódíszben úszott a falu. A szoborral szemben tribünt állítottak fel a hölgyközönség számára. Az ünnepséget Jenovay Imre nyitotta meg. Az összegyűltek az ünnepség kezdetén a himnuszt énekelték. Jelen voltak: Rigó István t.b. főjegyző, Torontál vármegye képviselőjeként, Hertelendy Imre, a járás főszolgabírója, Sánta Gyula főszolgabíró, a Torontál vármegyei Magyar Közművelődési Egyesület képviseletében Somfai János titkár, aki a Torontál napilapot is képviselte. Beszédet mondott ifj. Bene István, a budapesti Rákosi-kör elnöke, aki beszéde végén mondta: „Álljon itt rendületlenül, védje és ápolja a késő unokák szeretete" – emlékeztetett az egyik újabb kori koszorúzáson Kiss Nándor református esperes.
Így is volt/van mind a mai napig. Az ittabéiek kincsként őrizték, a legnehezebb időkben is megvigyázták a nemzet atyjának a református templom árnyékában álló mellszobrát. A több mint egy évszázad alatt Magyarittabé neve szinte egybeforrt az őshaza felé néző, legdélebbi Kossuth-szoborral. Az egyetlen bánsági Kossuth-szobornak a megőrzése hűen tükrözi a magyarittabéiek ragaszkodását a nemzet atyjához és a múltjukhoz. A szobrot a Nagy-utca és a Kereszt-utca szögletén, a református templom mellett állították fel, arccal az őshaza felé. A szoborra 1903 volt írva, de egy évvel később lett ünnepélyesen leleplezve. Felállításához sokan önkéntes adományokkal járultak hozzá.
Attól kezdve a szobrot minden évben március 15-én nagy ünnepség keretében megkoszorúzták, egész 1918-ig.
Az első világháború végén egy csoport civil ruhás katona fegyverrel jött a faluba. Ezek közül Stevan Pejački 1919. február 25-én a szobrot bal felől átlövi. Majd lelökték a talapzatról. A magyarittabéieket a Trianonban meghozott tragikus döntésekre emlékeztette a szobrot szívtájékon átütő „Trianoni-seb". Két nap ott hevert a szobor a talapzat mellett, majd éjnek idején gondos, hazafias kezek eltüntették, és a nép között senki sem tud róla. E kis magyar közösség közös, féltve őrzött titka volt, hogy a szobor a református templomban várja a békésebb időket: 1919 és 1941 között a templom karzati lépcsője alatt bújtatták. A talapzat köré közben egyszerű hirdetőoszlop lett szerkesztve, nehogy valakinek eszébe jusson a szobrot visszahelyezni.

A második világháború kezdete fordított a Kossuth-szobor sorsán. 1941. április első napjaiban a falu színe-java mozgósítva lett a jugoszláv királyi hadseregbe. De mire a mozgósított hadkötelesek Nagybecskerekre érkeztek, a hadsereg felbomlott, az ország kapitulált. Az ittabéi hadkötelesek azonnal vissza is jöttek falujukba. A megérkezéskor a tömeg a szobor talapzata köré tömörült és követelte a szobor helyreállítását. Április nyolcadikán megnyílt a templom ajtaja, és a „bujdosó" szobrot kihozták a karzat lépcsője alól. Bodnár Péter és Bodnár András a talapzatra helyezték, majd a tömeg elénekelte a magyar himnuszt.
A második világháború alatt március 15-i koszorúzás nem volt, de május elsejére az ifjúság mindig állított májusfát a szoborhoz. Sokszor nem is egyet.
A háború után a szobor a helyén maradt, de nyilvános koszorúzások nem voltak. A falubéliek számára azokban az években az volt a legfontosabb, hogy ne bántsák. Persze a fiatalok nem voltak ilyen türelmesek. Így aztán megtörtént, hogy az éj leple alatt titokban – mert csak úgy lehetett – megkoszorúzták Kossuth atyánk emlékművét. Másnapra a hatalom éber őrei már eltávolíttatták a kegyelet virágát. Az „elkövetőket" is gyorsan leleplezték. És persze – ahogy az azokban az időkben szokott lenni – vezekeltek is a tettükért. Magyarán: nem kerülhették el a rendőri zaklatást.
Egészen 1990-ig a magyarittabéi Kossuth-szobornál nem volt nyilvános koszorúzási ünnepség. A többpártrendszer eljövetelével a magyarság is lehetőséget kapott arra, hogy kinyilvánítsa politikai nézeteit. Így lehetővé váltak a koszorúzási ünnepségek. Persze nem volt könnyű megtörni a jeget. Első alkalommal csak kevesen koszorúztak. Más településekről érkeztek a megemlékezők: Kúláról, Szabadkáról, Újvidékről, Versecről, Temerinből. Az ittabéiek inkább csak kíváncsi szemlélői voltak az eseménynek. Március 15-én, az akkoriban szerveződő, a történelmi VMDK 14 (leendő) tagja koszorúzott elsőként az egyetlen bánáti Kossuth-szobornál. Romániában még dörögtek a forradalom fegyverei, Közép-Európában folyamatban volt a rendszerváltás.
Aztán évről évre többen jöttek össze, mígnem a vidék, sőt az egész délvidéki magyarság egyik legfontosabb március 15-i megemlékezésének a színhelyévé terebélyesedett. A Kossuth-szobor pedig a végeken élő bánsági magyarság legfontosabb jelképévé magasodott.
Évek óta békében zajlottak az istentisztelettel és politikai beszédekkel egybekötött koszorúzások – egészen 2015-ig.
Még abban az évben is megtartották a koszorúzást. Aztán 2015. április 3-án, Nagypéntek hajnalán a Kossuth-szobor eltűnt a talapzatáról.

Az emberek először azt gondolták, hogy az éjszakai vihar döntötte le a mellszobrot. De csakhamar kiderült, hogy ellopták. A két héttel korábban, március 15-én elhelyezett kegyelet virágai még ott voltak a talapzat kerítésén. A rendőrség elvégezte a helyszínelést, de sem a szobrot, sem a tolvajokat mindmáig nem találták meg.
A szobor eltűnésének a híre futótűzként terjedt, és nagy felháborodást keltett a faluban. Hiszen az itt élők 111 éven keresztül, nehezebb időkben is, megőrizték a nemzet atyjának a szobrát. Az ittabéiek ma sem tudják, hogy miért történt mindez. Mi lehetett az elkövetők indítéka. Vajon csak egyszerű haszonlesésből elkövetett tett volt? De nagyon fájlalják, hogy valakik (mert, hogy egy személy nyilván nem feszíthette le és vihette el a szobrot) tettükkel meggyalázták az emlékhelyet és megsértették a magyarságot.
Mint ahogy a helybéliek mesélik, valójában, csak amikor eltűnt a szobor, akkor döbbentek rá, hogy mit is jelentett a számukra az emlékmű. Hiszen minden alkalommal, amikor elmentek mellette, a történelmi múltunkra emlékeztette őket a szobor. Az összetartást, az együtt ünneplésnek az örömét jelképezte. Mint azt sok helybéli az elkeseredés napjaiban elmondta, szinte el sem tudnák képzelni azt, hogy örök időkre szobor nélkül maradjon a talapzat. Hallottunk olyan véleményt is, hogy a több mint egy évszázados szobor eltűnése után már semmi sem lehet olyan, mint addig volt.
Marton Károly, magyarittabéi református lelkész szerint Istennek ez volt az akarata. Vagyis, hogy egy kicsit a magyarságunkat, a nemzetiségünket, a nemzettudatunkat is „felrázza". Mint mondja, Kossuth Lajos értünk tette, amit tett. És a még elkövetkezendő, jövő generációért. Ezért megérdemli azt, hogy Magyarittabén egy szobor álljon a továbbiakban is. Képviselve azt, hogy mi, az elcsatolt területeken élők hova tartozunk.
Az elkeseredést hamar felváltotta a tenni akarás, az összefogás. Határon átnyúló együttműködéssel gyorsan elkészült az új Kossuth-szobor, amely az eredetinek hű (rekonstruált) mása. Ugyanis a magyarországi Soltvadkerten álló – ugyancsak Horvay János által készített – alkotásról lett lemintázva. Egy évvel a szobor eltűnése után, 2016. március 15-én volt az újraavatása. Ezért rendhagyó volt az a megemlékezés, hiszen az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 168. évfordulóján új Kossuth-szobrot is avattak Magyarittabén. Az új szobor mellett felújították a talapzatát és annak környezetét is. Ez volt az egyik legtömegesebb március 15-i megemlékezés a mintegy ezer lakosú bánáti faluban. Mint ahogy a helybéli Patai Attila mondja, a Kossuth-szobor minden ittabéinek a szíve csücske, és elképzelhetetlen volna a faluban március 15-ét ünnepelni a nemzet atyjának a szobra nélkül.

– Kossuth Lajos Magyarittabének példakép. Amikor eltűnt a szobor, úgy érezte mindenki, hogy a példaképét vették el. A magyar identitás, a magyar nyelv, kultúra, hit, a múltnak a sokféle harca, kudarca és öröme. Kossuth Lajos testesítette meg és ezt veszítette el a nép. Most visszakaptuk, Isten segítségével és lelkileg megnyugodhatott mindenki – hogy igen, van egy vezetőnk, akire felnézhetünk, mondja Marton Károly tiszteletes.
Hogy ez a megnyugvás immár tartós lesz-e, az majd kiderül az előttünk álló években.