Amikor először találkoztam vele, azon lepődtem meg leginkább, hogy úgy tudtunk beszélgetni, mintha tíz éve kollégák lennénk, s már ezer munkamegbeszélést tartottunk volna meg. Hamar rájöttem, a tettek emberének számít. Céltudatos és nem hagyja magát könnyen eltántorítani attól, amit a fejébe vett. Ismeri „a dörgést": tájékozott és nem lepi meg semmi sem a közélet történései kapcsán. Mindenről megvan a határozott véleménye, szókimondó. Ez utóbbi, valljuk meg, nem számít mindig minden helyzetben jó tulajdonságnak. Közös vonásaink is vannak. Kedveli a csendet. Nem egyszer éjszaka alkot. Mi kell a közös vonás meglétéhez erősebb bizonyítéknak, mint annak ténye, hogy ez az írás is éppen hétfőre virradó éjjel készül.
Varjú Márta főszerkesztő, Pesevszki Evelyn, lapunk díjazott újságírója és Ökrész Rozália igazgató Tóth D. Líviával a díjátadón
A Magyar Szó 2020 végén az év feltörekvő újságírói díjával jutalmazta kolléganőnket, Tóth D. Líviát, aki nem is olyan régen került a napilaphoz. Örültem, hogy e díj egy újabb alkalmat jelentett arra, hogy ezekben a pandémiás időkben leülhessünk beszélgetni, s talán olyan témákat is érintsünk, amilyeneket egyébként nem szoktunk.
Hogyan vetted a 2020 által hozott akadályokat, hogyan érezted magad ebben az évben?
– Furcsa volt. Már azért is, mert nem sokkal a 2020-as év beköszönése és az azzal aztán rövidesen érkező járványhelyzet előtt váltottam irányt a munkásságomban, kerültem a Magyar Szó csapatába. Szinte ebbe a helyzetbe csöppentem azonnal itt bele. Egy féléves munkát követően, amit nagyon szerettem, rögtön elő is állt ez az új állapot, amikor megváltozott minden, az is, ahogyan mi dolgozunk. Azt tudni kell rólam, hogy számomra nagyon fontos a munkaközösség. A munkaközösség, a hangulat, azok az emberek, akikkel nap mint nap együtt dolgozom. Ennek a közösségnek az igazi megtapasztalásából vett tulajdonképpen el rengeteget az óév, a járvány miatti gyakori otthoni munka miatt. Annyira engem nem lepett meg maga a vírus megjelenése. Nagyon emlékszem egy decemberi vagy januári kijelentésedre, amikor azt mondtad: na, mostantól minden erről fog majd szólni. Biztosan csuklottál a következő hónapokban, emlegettelek sokat.
Mit vettél észre, nehezítette az újságírói munkádat? A riportalanyokhoz könnyebb vagy nehezebb út vezetett?
– Azt kell mondanom, olyan nagy változást ebben a tekintetben nem jelentett. Nem mondhatom, hogy nehezebb vagy könnyebb lett a munka. Egyes embereket nehezebb volt megközelíteni, másokat nem. Vannak, akik eleve zárkózottabbak, nem a kialakult helyzetnek tudtam én ezt be. Az újságíró is ember, meg kell értenie, ha valaki valamit nem akar. Az információkhoz, úgy érzem, hozzá lehetett férni. Egészségügyi ágazatban dolgozókat néha tényleg nehezebb volt elérni, ez viszont érthető: éppen ők azok, akiknek a leginkább megszaporodott a dolguk a járvány miatt. Ami viszont magát az otthonról végzett munkát illeti, nem most találkoztam ezzel először, és pontosan tudtam, hogy amennyi előnnyel, annyi hátránnyal is jár egyben. Az esett inkább nehezemre, hogy a kialakult új helyzetet emberként, családanyaként kezelni tudjam, úgy, hogy az nekem is és a családomnak is teljesen megfeleljen. Magyarán: több fejtörést okozott például a távoktatásnak, az azzal járó feladatok tömkelegének a megoldása, mint a napi vagy heti újságírói feladatok ellátása. A munkára hivatásként és megélhetési forrásként is tekintek. Normálisnak tartottam mindvégig, hogy nem teljesíthetek alul ebben a tekintetben, így a többi, inkább magánemberként rám kiható pluszfeladattal gyűlt meg a bajom. Azt állítom, hogy amennyiben a Magyar Szó nem tette volna lehetővé, hogy otthonról dolgozzunk, lehetetlen küldetésnek számított volna az élet minden területén hirtelen jelentkezett új elvárásnak való megfelelés.
Különböző írásokat adtál ki a kezed alól, amióta velünk vagy, tudósítasz, riportozol, híreket gyártasz. Mi az, ami ezek közül a leginkább foglalkoztat, mi érdekel a legjobban?
– Az emberi sorsok, az emberi történetek. Semmi kétség nem fér ehhez. Örök életemben ezek foglalkoztattak a legnagyobb mértékben. Ezeket kerestem akkor is, amikor anno nagy világmegváltó szándékkal pszichológiát írtam be, s még akkor is, amikor adminisztrációs munkát végeztem, akkor is, amikor később dizájnkészítéssel foglalkoztam, vagy a Temerini Rádió munkatársa voltam. Minden mögött meg akartam találni az embert, az ő sztoriját. Amikor rádiós lettem, akkor kezdtem el igazán foglalkozni azzal, hogy amellett, hogy engem mindez foglalkoztat, hogyan közvetíthetem ezeket a történeteket a nyilvánosság, hallgatóság felé.
Tóth D. Lívia
Megvan az, hogy mit keresel? A pozitív kicsengésű történeteket, vagy a nehéz sorsokat?
– Mindkettőt. Nem tudok ilyen különbséget tenni. Véleményem szerint minden ember érték. Minden emberi sorsból kidomboríthatók olyan időszakok, minden személyből olyan tulajdonságok, amelyek valamilyen szempontból példamutatónak számítanak. Nem is a hollywoodi happy-endekre, meg nem is a tragikus végkifejletekre hajtok. Mindenben az értéket keresem inkább. Mi az, amit érdemes az olvasó elé tárni, teljesen függetlenül minden végkifejlettől.
Van, ami dühít?
– Nem szeretem, amikor semmibe veszi az egyik ember a másikat. Nem szeretek semmiféle igazságtalanságot tapasztalni. Ha eltekintve az emberi sorsoktól saját magamra vonatkoztatom a kérdést, akkor azt kell mondanom, elsősorban az, ha semmibe vesznek, ha munkakerülőkkel kell együttműködnöm, ha olyanokkal találkozom, akik nagyra tartják magukat, csak azért, mert, teszem azt, magasabb beosztásban dolgoznak. Idővel az ilyen helyzeteket is megtanulja az ember kezelni, s ezek a szituációk sem dühítenek ma már annyira, nem szeretem őket, de sokszor meg is ihletnek, s írás születik belőlük.
Két gyermek édesanyjaként hogyan birkózol meg a mindennapok kihívásaival, s most nem kizárólag az elmúlt év történéseinek a fényében kérdezem ezt.
– Tény, hogy meglehetősen magasak az elvárásaim a családommal szemben is. Otthon is mindenkinek megvan a maga feladata, s csakis akkor működnek jól a dolgok, ha mindenki elvégzi a rábízottakat. Az újságírói munka eleve olyan, hogy nem létezik munkaidő. Kiterjedhet olykor az egész napra, az aktuális munkafeladat határozza meg azt, hogy aznap éppen hogyan és meddig zajlik. Talán ez az, ami a leginkább nehezíti az összehangolást, de nincsenek megoldhatatlan problémák. Az, hogy reggel már a Magyar Szó weboldalának az átnézésével indul a nap, majd késő este ezzel is zárul, számomra teljesen egyértelműnek számít, nem is élem meg teherként. Igyekszem úgy cselekedni, hogy a családom se élje meg teherként. A munka kapcsán van egy olyan tulajdonságom, hogy száz százalékot tudok kizárólag adni. Általában véve elmondhatom, hogy nem tudok félenergiával nekimenni a dolgoknak. Ilyennek fogadott el a családom is. Ez az én szerencsém. Nem, nem szerencsém. Inkább előnyöm.
Ebből viszont azt szűrtem le, úgy gondolod: alkalmazkodjanak csak ők hozzád!
– Rágalom! Szerencsére nem így van azért. Nagyon sok egyeztetést, napi megbeszélést igényel, de kivitelezhető, hogy mindenki elégedett legyen és senki se szenvedjen hiányt. Minden nap azzal zárul, hogy a férjemmel, a gyerekekkel megbeszéljük, mi fog történni másnap. Persze, az élet olyan, hogy ezeket a terveket aztán még háromszor átírja, de az egyeztetés tényleg folyamatos. Ott vagyunk egymásnak. Vannak itt dadaproblémák, szervezési gondok... Meg lehet ezeket is oldani. Nem arról szól viszont, hogy csak ők alkalmazkodnak. Részemről inkább arról, hogy ki kell békülnöm vele, az éjszakai munka sokszor a megoldás.
Mire van szükséged ahhoz, hogy egy jó írás megszülessen?
– Az utóbbi időben csöndre. Érdekes, ahogyan a dolgok változnak. Korábban ez nem volt rám jellemző, minden gond nélkül tudtam írni a legzajosabb környezetben, a leghangosabb kávéházban vagy a tartományi kormány folyosóján is. Meg tudom ma is ezt tenni, de ha valóban szeretnék belemélyedni valamibe, rájöttem, nem ez a jó megoldás. A Magyar Szóban az a kiváló, hogy lehetőséget ad az embernek: mélyreható írásokat készítsen. Ehhez van szükségem csendre. A székelykevei kovácsmester történetét csak éjjel tudtam megírni. Ugyanez volt a helyzet egy sor más írással is. Olykor több éjszaka is kell. Persze, ha nappal meg lehetne oldani azt, hogy minden elcsendesedjen, senki hozzám se szóljon, meglehet, ugyanolyan termékeny időszaknak számítana. A napi írások újságírója, a családanya, a bábszínházas aktivista viszont ma már csak éjjel talál igazi nyugalomra.
Honnan az energia, mi hajt?
– Minden történetben megfog valami. A leginkább talán az alany iránti felelősség érzete hajt engem. Nagyon őszinte leszek most: elsősorban annak akarok mindig megfelelni, akiről írok. Másodsorban magamnak, majd azután a szerkesztőknek és az olvasóknak. Tudom, ezt sokan nem így gondolják. Mondom, őszinte akarok lenni. Kocsi Zoltán szerkesztő a díjátadón elhangzott méltatásban azt írta, mindent ki tudok szedni az alanyaimból. Nem mindig ez a cél azért, hogy mindent eláruljanak nekem, tiszteletben tartom az emberek magánszféráját is. Más a helyzet a közszereplést vállalt tisztségviselőkkel. El kell fogadniuk, hogy a közszereplés azzal jár, hogy az újságíró mindent tudni akar. Aki viszont megnyílik nekem, az iránt felelősséget is érzek. Ezért mondtam azt, amit a válasz elején közöltem.
Melyik eddigi munkáidra emlékszel szívesen vissza?
– A Délvidéki tanítónk címmel megjelent írásomra a Naptárban mindenképp, a tanító bácsi, Balogh Mihály, fantasztikus ember, ma már 92 éves. A találkozás egyszerűen hatalmas élményt és tapasztalatot jelentett. A kovácsmestert már említettem, de büszke vagyok a Stokić Edittel, a Vajdasági Klinikai Központ vezetőjével készült beszélgetésre is.
A deszkben szemtől szeben Kocsi Zoltán deszkfőnökkel (Dávid Csilla felvétele)
Hogyan élted meg a díj elnyerését?
– A közvetlen felettesem által írt méltatás határozta meg számomra magát a díjátadót. Ez töltötte a leginkább örömmel be a lelkemet. Örülök a díjnak, de nem gondolom, hogy azt jelentené, mindent jól csinálok, s nem is a kitüntetéseket tartom a legfontosabbnak. Amikor azt hallom, hogy „nagyon jó volt az írásod", az is hatalmas kitüntetésnek számít.
Nyitókép: Munkatársunk átveszi az újságíródíjat Ökrész Rozáliától, a Magyar Szó Lapkiadó Kft. igazgatójától (Ótos András felvétele)
