Ahonnan eltűnt a csend

A csend köre egyre szűkül, írja egy helyen Hamvas Béla, Aldous Huxley-ra hivatkozva, hozzátéve, hogy ezzel együtt a meghittség köre is egyre szűkül. Ezen mondat igazságtartalmát a palicsi Ludasi utcában élő Mikovity család tagjai is megtapasztalhatták. A csendes, nyugodt utcában tavaly márciusban olajkutak fúrását kezdték meg, és a környéken élőknek azóta nincs nyugta.

– Könnyen megtalál bennünket, pont a hatalmas vakondtúrással szemben van a házunk – igazított útba Mikovity Zoltán, amikor megbeszéltük a találkozót, amelyen a család beszámolhat azokról a megpróbáltatásokról, amelyeket március óta el kellett tűrniük, és amelyek szétoszlatták a nyugodt életbe vetett reményeiket.

Mikovityék csaknem egy éve küzdenek álmatlansággal, ám a történet jóval korábban, öt évvel ezelőtt vette kezdetét.

Mikovity Zoltán: A Szerbiai Kőolajipari Vállalat munkatársai hatalmas földrengéskeltő gépeikkel 2015-ban megjelentek a környéken. Valamilyen műholdas eszközökkel kimérték, hogy hol akarják megvizsgálni a talajt, és cölöpöket vertek le több helyen. Arra is volt példa, hogy valakinek az udvarában helyezték le ezeket a cölöpöket, és csak nagyon kevesen voltak azok, akik nem engedték be őket. Azt tapasztaltuk, hogy az emberek félnek. A vizsgálatokat néhány héten keresztül éjjel-nappal végezték, remegtek az ablakok, a polcok, minden csörgött. Mondtam az embereknek, hogy álljunk elébük, és ne engedjük be őket az utcába. Ilyenkor kellene az összefogás, de az emberek bele sem tudnak gondolni, hogy mi lesz ennek a következménye, nem látják, hogy a gyerekeink előtt vágjuk el a jövőt.

Mikovity Mirella: A velünk szemben lévő földön sokáig ott voltak, szerintem már akkor tudták, hogy ott találni fognak valamit. Egész éjjel hallottuk a morajlást, jól feltérképezték az egész környéket. De aztán nem történt semmi, és egy jó ideig csend volt. Azután mindenféle előzetes bejelentés nélkül tavaly márciusban egyszer csak megérkezett egy autó, amiből néhány munkásruhába öltözött férfi szállt ki, és valamit elkezdtek méricskélni. Ez nagyon megijesztett bennünket, mivel a közelben egy másik helyszínen már elkezdték a fúrásokat. Egyszer találkoztunk az említett parcella tulajdonosával, és a férjem nekiszegezte a kérdést, hogy mi történik a földjén, kiegyezett-e a NIS-szel.

M. Z.: És akkor kinevetett, és azt mondta, hogy jó pénzért kiadta nekik, és cinikusan még azt is megjegyezte, hogy legfeljebb majd nem alszotok. Az egyik baj, hogy az embereknek nincs semmilyen erkölcsi fékük, ami meggátolná őket abban, hogy a másik embertársuknak ilyesmit okozzanak. A másik probléma pedig az, hogy ha már az emberek ilyenek, szomszédokként, a közelben élőkként törvény szerint nincs beleszólásuk a terület felhasználásába. Az önkormányzat sem tud mit kezdeni az üggyel, mivel a NIS-nek van engedélye, ami egy nagyobb területre vonatkozik, és azon belül bárhol fúrhatnak.

Hogyan kell elképzelni a fúrásokat? Mi minden történt itt tavaly óta?

M. M.: Márciusban két hétig tartott, amíg előkészítették a terepet a fúrásra, először felmarták a talajt, és körülbelül egy méter vastagon zúzott kővel töltötték fel, hogy azok a nagy gépek stabilan álljanak. Az még elviselhető volt, hisz délután 4-5 körül elmentek. Maguk a fúrások húsvét környékén kezdődtek meg. Akkor már bőven benne jártunk a kijárási tilalomban. Még albérletet sem tudtunk találni a közelben, mivel tele voltak a panziók, apartmanok. De aztán rájöttünk, hogy úgysem tudnánk elmenni, hisz azon idegeskedtünk volna, hogy mi történik az otthonunk körül. Nem tudtuk, hogy egy ilyen fúrás mivel jár, laikusként fogalmunk sincs, hogy ez mennyire veszélyes tevékenység.

M. Z.: A velünk szemben lévő parcellán négy lyukat fúrtak. A legnagyobb fúró 45 méter magas volt, és mire ez a gép kifúrt egy lyukat, az bő egy hetet vett igénybe. Ezen idő alatt nincs alvás, hisz éjjel-nappal megy, reng a föld, az ajtók, ablakok, állandóan hatvan decibel körüli zajszintet mértünk. Mindezt állandó, folyamatos kamionforgalom mellett. Ahogy haladtak előre a munkában, ahogy a különböző réteget próbálták átfúrni, változtak a technológiák is, egyszer forró vizet használtak, egyszer savat, aztán betonoztak, vagyis egy iszonyatosan nagy munkáról van szó. Rejtély számunkra, hogy lehet lakott területen, az emberek közvetlen közelében ilyet megengedni.

M. M.: Azután két fúrás után egyszercsak fogták és elvitték a tornyot. Volt egy pár hét, ami alatt továbbra sem tudtunk nyugodtak lenni, mert nem tudtuk, hogy ezt mi fogja követni. Akkor is jöttek-mentek a teherautók.

Hogyan élték meg az első napokat?

M. Z.: Amikor éjszaka elkezdtek dolgozni, az iszonyatos sokkot jelentett, a gyerekek sírva riadtak fel. Az első néhány éjszaka horrorisztikus volt. Hajnali egykor megállt egy nyerges vontató a házunk előtt, és valami daruval egy hatalmas konténert tettek a kamionra, amitől az egész ház megremegett. Remegő kézzel mentem ki, és azt láttam, hogy szkafanderes emberek egy csővel valamit fecskendeznek az útra. Döbbenetes, hogy az embereket mennyire semmibe veszik. Azóta van a háznak olyan része, amit nem is tudunk használni. Altatókkal kell aludnunk, annyi kamion jár még ma is éjszakánként.

Mikor fordultak ügyvédhez, illetve mely szervektől próbáltak segítséget kérni?

M. M.: Amint elkezdtek fúrni, feljelentést tettem a rendőrségen, hogy éjjel hatalmas zaj van. A rendőrség lepattintott bennünket, a felügyelőségre pedig egy ideig a koronavírus-járvány miatt nem tudtunk bejutni. Az ügyvédünkkel, Buckó Györggyel levelet írtunk a különböző minisztériumoknak, de vagy válaszra sem méltattak bennünket, vagy kijelentették, hogy nem illetékesek ezen a téren. Azután azonban voltak kint különböző felügyelőségek képviselői, akik különféle szempontokból átvizsgálták a területet, de a mi életminőségünkön ez sem javított. A NIS pedig továbbra sem reagált a megkeresésünkre. Később Natalija Jakovljevićen keresztül megismerkedtünk Zvezdan Kalmarral, az Ökológiai és Fenntartható Fejlődési Központ, bányászati és energetikai koordinátorával, aki összehozott bennünket egy valjevói ügyvéddel, Sreten Đorđevićtyel, aki jártas az ilyen ügyekben.

Az első fúrásokat követően mi történt?

M. M.: Miután megtörtént az első két fúrás, egy hetes bizonytalanság jött. Majd újra megjelentek a kamionok és még két fúrást elvégeztek. A szerencsénk a szerencsétlenségben az volt, hogy sokáig elhúzódtak a munkálatok, így sort keríthettünk a hivatalos zajszintmérésekre. Ha csak egy-két lyukat fúrnak, nem lettek volna itt annyi ideig, hogy az illetékes szervek kijussanak. A negyedik torony fúrásakor, az utolsó estén jöttek a tartományi felügyelők, akik egy nagyon precíz mérést végeztek.

M. Z.: Ez már augusztusban történt. A tartományi felügyelőnek nincs jogköre, nem tud lépéseket tenni az érdekünkben, ő csak megállapította a zajszintet. Ezt mi aztán felhasználhatjuk a perben, de ők is egy környezetvédelmi hatástanulmány elkészültében, vagy esetleg ha kezdeményeznék a törvénymódosítást. A felügyelő úgy fogalmazott, hogy örül annak, hogy végre valaki kihívta őket, és le tudták mérni a zajszintet. A NIS-esek a mérések alapján itt is, de a tőlünk száz méterre lévő szomszédunknál is túllépték a megengedett zajszintet. Időközben, mivel megtudták, hogy eljárás készülődik ellenük, a telephely köré gyorsan felhúztak egy 2,5–3 méter magas pléh falat, ami hangtechnikailag semmit sem jelent.

Hogyan alakultak a tárgyalások? Jelenleg hogy áll a per?

M. M.: Az ügyvédünk még augusztusban beadott egy keresetet, hogy sürgősségi eljárásban tárgyalják az ügyünket. A kamionok megállás nélkül mennek az utcán, veszélyeztetve a gyalogosokat. A gyerekeket sem tudjuk kiengedni az utcára, őket is autóval visszük mindenhova. Az ügyvédünk azt szerette volna elérni, hogy állítsák le a kitermelést, amíg nem születik meg a környezetvédelmi tanulmány. Augusztus óta semmi sem történt, csupán annyi, hogy azóta több sürgetést is beadtunk, és azóta kétszer elhalasztották a tárgyalásunkat. Legutóbb december közepén, azzal az indoklással, hogy az ügyben kirendelt bíró koronavírusos lett. Így nem is tudjuk, hogy mikor számíthatunk előrelépésre.

M. Z.: Időközben a külföldi sajtót is felkerestem az ügyünk miatt, és a híre eljutott a budapesti Kisebbségi Jogvédő Intézetbe, és onnan is megkerestek bennünket. Véletlen egybeesés, hogy azon intézmény itteni képviselője Buckó György, aki már ismerte az esetet. Jelenleg az van, hogy a kamionok megállás nélkül közlekednek az utcán, sőt mivel egy olyan szakaszon vagyunk, ahol a járműveknek kétszer is nagyot kell fékezniük, állandó zajban kell élnünk. Amióta kiderült, hogy újra elhalasztották a tárgyalásunkat, teljes gőzzel folyik a munka a szomszédunkban.

M. M.: A családi házunkat két éve fejeztük be. Nem akartunk nagyobbat, külföldre sem akartunk menni, örültünk, hogy végre van házunk és nincs hitelünk. Aztán hirtelen ellehetetlenítik az életünket. A szívünkhöz nőtt ez a ház, de azonnal itthagynánk, ha lenne rá lehetőségünk. Ma már el sem tudjuk adni, mivel senki sem akar egy bánya mellé költözni.