A törülközőt és a papucsot a repedezett parton, a lombok alatti hűvösben hagytam, és gondolkodás nélkül nekimentem a folyónak. Derékig érő vízben sétáltam át az egyik lagúnán.
Ilyen alacsony vízállást még sosem láttam a Dunán, pedig hosszú évek – úgy emlékszem: örök idők – óta figyelem ennek a hatalmas folyónak az életét. Az apatini part közelében elterülő homoksziget immár nem csak egy keskeny, száraz sáv volt a hömpölygő árban: terjedelmes földrész lett, Rejtőhöz méltó kalandok helyszíne, szemet perzselő délibábok, talpat égető forró homok és délnyugati sivatagi szélben megdőlt fűzfabokrok otthona. És itt-ott kisebb-nagyobb medencék, esetleg ezek szövevényes hálózata, a keskeny lapály-csatornák, az erek, a sziget érrendszere, ahol az agyagos talaj és a homok szövetsége úgy hozta, hogy hátramaradt egy kis víz emlékeztetőnek, hogy ki az úr. Aztán a felszín alól áttetsző dűnék, a hullámok párhuzamosan fodrozódó, finoman homokba fésült nyomain megcsillanó napfény.
Július vége lehetett, és a folyóval párhuzamos hajógyári öböl végében kialakított strandról több száz ember zsivaja hallatszott át az élő vízhez. A távolság alig lehetett száz méter, de úgy tűnt, mintha kilométerek messzeségéből jelző hajó csöndbe vesző, tompa jelzőszava lenne. A Duna morajlása minden mást háttérbe szorított.
Pedig alig lehet hallani, mint áhítatba eső ember sóhaját. El sem választható a látványtól a monumentális, néma lélegzet.
Eldöntöttem, hogy hosszanti irányban – vagyis a folyó sodrásával párhuzamosan, lefelé – végigsétálok az aszály miatt sosem látott módon megnövekedett sziget-birodalom területén. A végében ijesztő robajjal, haragoszölden tajtékoztak a máshol szürkéskék hullámok: itt választotta szét hegyes, egyre terebélyesedő öntudatával a szárazföld a vizet, mint a bibliai történetben az a bizonyos. Ahogy a folyam idővel beletörődött, hogy medréből legalábbis ideiglenesen kiszorult, már békésebben, újra tiszteletre méltó nyugalomban vonult.
Az északi csücsökből a déli felé indultam el, furamód toronyiránt, hiszen a távoli horizont sűrű levegőjében zsizsegve tűnt fel az egyik apatini templom. S míg talpamat helyenként olyan szerelmetesen égette a csalóka nőhöz – kívül hűvös, belül forró – hasonlatos homok, hogy az ezen az égövön ismeretlen zergék leglátványosabb szökelléseit mutattam be a néhány tíz méterre lebzselő vízimadarak sziesztázó, meglehetősen érdektelen és lefitymáló társaságának, átjárt a tudat, hogy máshol én már sosem fogom igazán otthon érezni magam, csak ebben az isten háta mögé rejtett, regényes, minden pillanatban új arcát mutató paradicsomban.
A folyó túlsó, horvát partján a Kopácsi-rét, az innensőn a Felső-Dunamellék Természetvédelmi Rezervátum az a természeti csoda, ami a vidék embereinek, településeinek olyan természettel való egységet, hátteret, támaszt ad, amiért mindennap hálásak lehetünk. Bezdán, Monostorszeg, Zombor, Apatin, Kupuszina, Szilágyi, Gombos, Doroszló és még néhány település ebben a mesés Nyugat-Bácskában mind áldhatja azt, akiben hisz, amiért a felérhetetlen ide helyezte.
S néhányan vagyunk még itt a zergék sorsán, bár a hasonlat nem igazán pontos, hiszen a büszke, kecses hegyi állatok sosem éltek erre, nem úgy mi, síksági, tágasabb szemhatárhoz, méltóságteljesen, halk-véresen haldokló naphoz szokott teremtmények. Mégis: a folyó tovább folyik, akár lesz, aki megcsodálja, akár nem, és mit sóhajtozni! Tenni kell, amit erő és képesség enged, lehunyt szemmel, békében, bizalomban felfeküdni a hullámok hátára, és rábízni testünket a jótékony szélre.
Nyitókép: A regényes, minden pillanatban új arcát mutató paradicsom (Fotó: Antalovics Péter)
