A sportújságírók közössége július másodikán ünnepli a szakma világnapját, amelyet először 1995-ben tartottak meg. A dátumot a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség (AIPS) az előző év szeptemberében, Párizsban megtartott ülésén jelölte ki (magyar javaslatra) annak emlékére, hogy a szervezet 1924-ben ugyanezen a napon alakult meg. Ebben az írásban azonban a világnap kapcsán nem a sportújságírásról szeretnék néhány szót ejteni, hanem azokról az emberekről, akik nélkül a szakma nem is létezne, akik nélkül nem ismernénk a sportújságírás fogalmát. Három olyan, kisebb-nagyobb mértékben személyes történet futott végig az elmúlt néhány évemen, amely számos szakaszon, lépcsőfokon, hullámhegyen és- völgyön jutott túl, és valamilyen formában a csúcsra ért.
Amikor az általános iskola hetedik-nyolcadik osztályában körvonalazódni kezdett bennem, hogy a messze legnépszerűbb foci helyett néhányadmagammal inkább kosarazni szeretek, még nem tudtam, hogy mennyire meg fogja határozni a jövőmet ez a sportág. Időről időre megnéztem a regionális liga meccseit, a belgrádi klubok parázs harcait az Euroligában, és természetesen a tengerentúli ászokról is hallottam, akiknek a mérkőzéseit akkoriban – 2010 előtti éveket írunk – még nem lehetett a maihoz mérhető mennyiségben látni. Persze az érdeklődő fiatalember megtalálta ennek módját a telefonos internet világában is.
Ótos András felvétele
A zombori gimnáziumba való beiratkozás után észrevettem, hogy az ország második számú sportága a városban is roppant népszerű. Ugorjunk egyet az időben, egészen a 2016/17-es szezonig, amikor hivatásszerűen is elkezdtem követni a sportágat. Akkoriban egy lomha, kosarasnak nem igazán kinéző, zombori származású fiatal center kezdte felhívni magára a figyelmet, akit 2014-ben draftolt le a Denver, majd egy szezon erejéig még a Megánál maradt, hogy aztán a 2015/16-os NBA-alapszakaszban beválasszák a legjobb elsőévesek keretébe. Ez a bizonyos kosaras mára a földgolyó egyik legjobbjaként pattogtat, továbbra is a Nuggetsnél, és néhány héttel ezelőtt a világ dicsőségét vitte el a középnyugati városnak és Szerbiának, ahol a mi időnk szerint késő éjszakai-kora hajnali időpont ellenére tömegesen maradtak(tunk) fenn, hogy élőben lássuk a történelmet, amint egy hazánkfia a vállán viszi el csapatát az NBA bajnoki címéig. Nekem pedig kitörölhetetlen tény lett, hogy az akkor még jócskán túlsúlyos, egyáltalán nem atletikus mozgású fiatalember ugyanazokon az utcákon bandukolt a közgazdasági középiskolába, amelyeken én rohantam a gimiből elcsípni az utolsó autóbuszt, és talán ugyanazokban a gyorsétkezdékben várta a szendvicsét, amelyek előtt mi vártuk a miénket. S ami a legszimpatikusabb: Nikola Jokić úgy lett világsztár, hogy ez a tény nem is érdekli különösebben, sokkal inkább kedvelt állatai a lóversenypályán...
Vissza az időben. A kosár után a kerékpározásnál kötöttem ki, ami tartósabb kapcsolatnak bizonyult, legalábbis a művelése terén. A sportág berkeiben már bő tíz évvel ezelőtt hallottam rebesgetni egy másik zombori fiú nevét, aki a korosztályos versenyeken sorra letarolja a mezőnyt, és rendre a legjobbnak bizonyul az országos bajnokságokon. Veljko Stojnić idővel nemzetközi színtéren is megmutatta magát, ahol ugyancsak érkeztek a rangos helyezések, nem ritkán győzelmek, az igazi dobbantó pedig 2018-ban jött el, amikor lehetőséget kapott a nemzetközi szövetség (UCI) svájci nevelőcsapatánál. Veljko azóta negyedik szezonját húzza olasz csapatánál a profi mezőnyben, idén pedig ugyancsak történelmet írt, hiszen amikor Rómában célba ért a Giro d'Italia 21. szakaszán, az első szerb lett, aki teljesített egy kerékpáros Grand Tourt (háromhetes körverseny). Számomra mindez azért is különleges, mert Zombor környéki amatőrként jómagam is tekertem vele nemegyszer, és az országos kupaversenyeken időnként vele egy mezőnyben indulva tapasztalhatom meg, milyen erőt képvisel a cingár, szőke fiú. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy egy-egy edzés közbeni kávézás alkalmával mennyire szerény, alázatos embernek és sportolónak mutatkozik az, aki „mellesleg" olyat tett, amit az országban korábban soha senki...
Hasonlóan emberközeli személyiség Valter Attila, aki az utóbbi évtizedben felívelő magyar kerékpársport első számú csillaga (a női világelitben villogó Vas Blanka mellett). A „csömöri havasokból" származó bringás immár a Jumbo sorában teker világklasszisok társaságában, ennek ellenére nincs olyan megnyilvánulása, amelyből ne a szerénység, a kedvesség sugározna. Valter Veljkóénál is nagyobb eredményekkel büszkélkedhet, elég csak a két évvel ezelőtti Girót említeni, amikor három napig viselte az éllovasnak járó Maglia Rosát, mégsem lett belőle más ember, mint aki 2018-ban volt. Ekkor jegyeztem le róla az első rövidke cikkeket, még mint – a magyar nevelőklubnak alapított – Pannon Cycling Team tagjáról, hogy aztán az első WorldTour-szerepléseiről írjak, majd 2020-ban a 2007 utáni első magyar Grand Tour-résztvevőt lehessen megnevezni a személyében...
Amikor a sportújságírók világnapját ünneplik, számomra azokat a példamutató sportolókat ünneplik, akik nélkül nem is létezne ez a szakma. A művelőjének pedig nem lehet más feladata, mint az ilyen pályafutások követése és hiteles bemutatása azoknak, akik erőt, kitartást, motivációt meríthetnek legkiválóbb fiaink-lányaink példájából.
Nyitókép: Ótos András felvétele
