Fáradhatatlan kezek

Valamikor az öltözékből nagyon sok minden kiderült a viselőjéről, hogy honnan érkezett, továbbá a gazdasági státusa is megmutatkozott a felhasznált színeknek és kelméknek köszönhetően. A gyerekek öltöztek a legegyszerűbben, az eladó sorba került leányoknak, legénykéknek már szépen kellett kinézniük. A lányoknál, asszonyoknál meg lehetett állapítani, hogy van-e gyerekük, milyen idősek. Jelzésértékű volt az öltözködés, amit szigorú helyi szabályok határoztak meg, és mindenki betartotta őket. A népviselet-készítés nem épp hagyományos mesterség. Már csak azért sem, mert a viseletet régen nem egyvalaki készítette a faluban, hanem több ember kezén átment a munkafolyamat különböző fázisaiban: a bőrmellyesek esetében például egy ember kikészítette a bőrt, egy másik kirajzolta, egy harmadik kiszabta, a negyedik pedig hímezte. Régen tehát sokan csináltak egy viseletet, de ma már máshogy megy ez: napjainkban sokszor egyetlen ember készíti a sokdarabos komplett viseletet.

Az óbecsei Szerda Jolán, azaz Joli mama harminc éve varr népviseleteket. Néhány évvel ezelőtt, 72 évesen, azért ült ismét iskolapadba, hogy a varrási technikákon túl is bővítse a viseletekkel kapcsolatos ismereteit. Sikeresen elvégezte a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Hagyományok Háza vajdasági hálózatának viseletkészítő tanfolyamát, mint mondja, a legidősebb diákként. A hagyományápolás, a népdalok iránti szeretete azonban sokkal régebbre, egészen a gyermekkoráig nyúlik vissza.

– Van egy fájó pontom, hogy kislányként nem járhattam óvodába. Nagyon sok volt még akkor a gyerek, ezért nem jutottam be egyik csoportba sem, és ez nekem mindig hiányzott. Amikor az öcsém ovis lett, nagyon sokszor ott maradtam vele, és így maradtak emlékeim. Amikor befejeztem a nyolc osztályt, eldöntöttem, hogy óvónő leszek, szerettem a gyerekekkel játszani. Gyerekkoromban nem sokat babáztam, inkább a fiú gyerekekkel játszottam és fára másztam. Ha elkezdett érni a cseresznye, én mindig a fán voltam, és emlékszem, mint a rigó, mindig énekeltem. Annak idején az öregasszonyok kiültek az utcára, én akkor is felmásztam a fára, és énekeltem nekik. Abban az időben nagy mulatság volt a disznóvágás is, vacsora után édesapám zenészeket fogadott, nótás ember volt, szeretett mulatni. Végül elmentem óvónőképzőbe, ott tanultam gyerekjátékokat, énekeket. Ott találkoztam két lánnyal, Hertelendyfalváról és Székelykevéről érkeztek, nagyon ízes tájszólással beszéltek, és nagyon szép népdalokat énekeltek. Végül abbahagytam az iskolát, férjhez mentem és iparos lettem. A gyerekeim születése után minden alkalommal, fürdetéskor és etetéskor is volt valamilyen versike, gyermekdal a tarsolyomban, rengeteget énekeltem nekik. Ahogy nagyobbak lettek, utaztunk mindenfelé, és ahogy beültünk az autóba, az volt az első, hogy na, melyik nótával kezdjük. Mindenféle énekeket énekeltünk – mesélte Joli néni.

Az óbecsei asszony az 1980-as évektől készít népviseleteket. Gyermekei, Kisimre Szerda Anna és Szerda András, akiknek neve bizonyára nem ismeretlen a vajdasági hagyományápolók körében, akkor kezdtek el muzsikálni a Batyu zenekarban. Mindig kellett a fellépésekhez illő ruhadarab, erről pedig Joli néni gondoskodott.

– A kilencvenes években, amikor a lányom megalapította az első magyar néptánccsoportot az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben, oda is kellett népviseleteket varrnom. Azóta is rendszeresen készítek ruhákat az óbecsei kis néptáncosoknak, de besegítek a topolyai Cirkalom táncegyüttesnek is. A Kőketánc és a Gyöngyösbokréta előtt mindig több a munka, az idei Kőketáncra a helyi gyerekek mellett a zentai kis néptáncosoknak is varrtam ruhákat, a törökbecsei kislegényeknek pedig pitykés mellényeket. Mellényeket csak gyerekeknek varrok, felnőtt férfiaknak nem, az nagy munka. Amikor megalakult a péterrévei Dr. Kiss Imre Művelődési Körben az asszonykórus, nekik is varrtam, valamint az óbecsei Botra férfikórusnak, amelyet a fiam vezet, én varrtam az ingeit. Főleg férfiingeket készítek, kisfiúknak ingeket és bőgatyákat, ami pedig a női öltözetet illeti, majdnem mindent elvállalok: szoknyákat, kötényeket és blúzokat is varrok. Egyszer lemértem, egy kötény három óra alatt készül el, de vannak ruhadarabok, amelyeknek az elkészítéséhez 10–12 óra is szükséges. Nem vagyok hivatásos varrónő, csak laikusan varrtam, de varrógép mindig volt a házban, úgyhogy én is megtanultam varrni. Egyszer, fiatalasszony koromban jártam szabó-varró tanfolyamra. Rengeteget varrtam, de sokáig nem voltam tisztában a tájegységek népviseleteivel, úgyhogy mintákat hoztak. Aztán az óbecsei Cseszák házaspár (Cseszák Balázs és Cseszák Korcsik Anikó – a szerző megj.) ajánlotta a zentai viseletkészítő tanfolyamot, amit végül sikeresen elvégeztem 2018-ban. Megtanultam néhány új fogást, például a szoknyaráncolásban az apró ráncok fortélyait, új fodros technikákat és a speciális keményítési fortélyokat is megismertem. Megtanultam egy új technikát a férfiingeknél is, amit a varrógépen tudok alkalmazni, amikor a gallérok hegyét csinálom. Azt is megtanultam, hogy rengeteget segítünk a vasalással a varráson, amit egyébként nem úgy csináltam előtte. A vizsgamunkám doroszlói népviselet volt. Ezt a népviseletet jól ismertem, a lányom doroszlói táncokból szakvizsgázott az egyetemen, nekem ebben a korban jól jött az ő gyűjtése, segítsége, valamint Raj Rozália és Nagy István Doroszlói népi textíliák című könyve. Óriási kihívás volt, mert a doroszlói szoknya alján volt egy különös hajtogatással fölvarrt szalag, amit még soha nem csináltam. De sikerült! Nem volt egyszerű az apróra összerakott fodor sem a kötény körül, de azzal is sikeresen megbirkóztam. Így lettem diplomás viseletkészítő. Nem tanultam még meg a kalocsai hímzést, amit régi varrógéppel készítenek, ezt még szeretném megtanulni. Hímezni azt nagyon szeretek – mondta Szerda Jolán, aki azt is hozzátette, ha sok a munka, akkor már napközben szab, de a varrógép elé csak az esti órákban ül le, hiszen a varráshoz, mint mondja, nyugalom kell. Joli néni azt reméli, hogy unokája, Zsófia lép majd a helyébe.

– Zsófi unokám tud varrni, nagyon ügyes is, és érdeklődik a népviselet-varrás iránt. Zsófi Zentagunarason matematika-tanárnő, és tagja a topolyai Cirkalom táncegyüttesnek. Kicsi gyerekeket is oktat, és néptáncpedagógus tanfolyamra jár jelenleg. Nagy szeretettel csinálja, nagyon szereti a gyerekeket – közölte Joli néni, aki azt is elmondta, hogy mindhárom unokájára rendkívül büszke. Zsófia a néptáncban találta meg magát, Szerda Ákos és Szerda Balázs pedig az óbecsei Fokos zenekar tagjai.

Joli mama nemcsak varr, hanem énekel is a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör Dúdoló asszonykórusában, amelynek az egyik alapító tagja volt. Az asszonykórus 15 éves, és tagjai rendszeresen fellépnek a különféle vajdasági rendezvényeken, találkozókon. Joli néni az egyházközösségben is aktív, az alsóvárosi kórusban is énekel. Mint mondja, egy kezén meg tudja számolni, hogy hányszor hiányzott a szentmiséről az elmúlt negyven évben.

– Mondhatom azt, hogy boldog vagyok. Annyi sok örömöt szereztek nekem a gyerekek. A templomban az egyik prédikáció alatt döbbentem rá, hogy én tényleg mindig hittem Istenben, és csak tettem a dolgomat, elvégeztem a feladataimat. Mindig azon voltam, hogy a gyerekek azt csinálják, amit szeretnek, ami jólesik a számukra, és semmit ne erőltessünk. Ez a legnagyobb boldogságom – mondta könnyes szemekkel, mosolyogva az óbecsei népviselet-készítő.